Életem során sokszor találkoztam az identitásom miatt a haraggal, a gyűlölettel, a csúnya szavakkal, vagy éppen a szégyennel. Én viszont egész életemben tudtam, hogy a békét akarom választani. Borbély Alexandra előadása a TEDxLibertyBridgeWoman konferencián 2018. november 30-án.

Ismerős az érzés, amikor egy film vagy színdarab karaktere annyira megtetszik, vagy olyan nyomot hagy bennünk a játéka, hogy kíváncsiak leszünk az azt játszó színészre is? Aztán utána olvasunk, jobban megismerjük, és lehet, egy szimpatikus embert látunk a művészete mögött, akinek utána a többi alakítására is jobban odafigyelünk. Vagy éppen egy olyat, akiből köszönjük, nem kérünk többet, mégha az általa játszott karakter így is nyomot hagy bennünk, akár tanít is valamire.

Ha ismerős ez az kíváncsiság, akkor is ritkaság köztük Borbély Alexandra esete, hogy ha a karakterei mögé nézünk, akkor egy bátran felvállalt, tanulságos történettel is gazdagodhatunk.

Borbély Alexandra színművész Szlovákiában született, 18 éves kora óta Magyarországon él és dolgozik, így két kultúra elemeit egyesíti játékában. 2012-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, azóta a Katona József Színház tagja. 2017-ben az Európai Filmakadémia (European Film Awards) legjobb színésznőnek járó díját vehette át a Testről és lélekről című filmben nyújtott alakításáért. 2018-ban Jászai Mari-díjat kapott kiemelkedő színművészeti, színházi tevékenysége elismeréseként. Borbély Alexandra a szlovák-magyar kettős identitásáról és az ezzel kapcsolatos megéléseiről mesél a TEDxLibertyBridgeWomen színpadán. Őszinte előadásában abba avatja be a nézőket, hogy ez a kettősség vajon előny-e vagy hátrány, és erről való döntésünk hogyan befolyásolja életünket, tetteinket. (ted.com)

Ültünk esténként a nagymamámnál, merthogy nála laktunk, amíg építettük a saját házunkat. – fog bele első, kétnyelvűséggel kapcsolatos élményének elmesélésébe Borbély Alexandra. – Mindig magyarul beszélgettünk, és kérdezgették tőlünk gyerekektől a felnőttek, hogy: „No, Szandrika, hogyan van az szlovákul, hogy ház?” És akkor mondtam, hogy „Dom!” „És az, hogy virág?” Mondtam, hogy „Kvet!” „Jól van, nagyon ügyes vagy. És hogyan van a macska?” „Az ugyanúgy, mačka!” „Na látod, nem is olyan nehéz!”

Én egyáltalán nem tudtam, hogy ez mire való. Aztán elmentünk anyukámmal vásárolni Nyitrára Nagycétényből, a faluból a városba, és az anyukám rám szólt, hogy „Cssss, itt nem szabad hangosan magyarul beszélni, csak szlovákul lehet!”

„Szandrika” úgy élte meg ezt a megosztottságot, úgy tudta összehangolni magában ezeket a különböző világokat, hogy Nagycétényre, a szülőfalujára egy kis szigetként tekintett, ahol magyarul beszélgetnek, „csak ezt a falut valamilyen varázslatos módon idefújta a szél Szlovákiába.” Szülei, családja nem volt a kisebbségi zárványosodás híve: szlovák óvodába járatták őt és az unokatestvéreit is – akiket azonban magyar szüleik a kezdetektől szlovákul nevelték, hogy jobb lehetőségeik lehessenek a többségi társadalomban. Így tanult meg szlovákul, és kezdett kialakulni a kettős identitása. „Én akkor ott az oviban megtanultam a nyelvet. Otthon magyarul beszélgettünk, de azért használtunk szlovák szavakat, amik később beépültek a nyelvezetünkbe. A legjobb barátnőm anyukája szlovák, apukája magyar, és sokszor játszottunk egymással úgy, hogy ő szlovákul beszélt hozzám, én meg magyarul hozzá, de így is értettük egymást. Nekünk ez teljesen automatikus és természetes volt.” – meséli. A kisebbségi léthelyzetből fakadó konfliktusok azonban már a gyermekkorunktól végig kísérik az embert. Ha túl kicsi vagy magas, ha túl vékony vagy kövér, de különösen, ha más nyelvet beszél, mint a kortársai… „Boldog gyerekkorom volt, de valahogy mégis bekúszott az életembe, hogy nem is kell a szlovákokat annyira szeretni, mert ők sem szeretnek minket, és hogy hülye tótok, meg hogy nehogy egy szlovák fiú tessen meg nekem. Akkor hallottam, hogy szlovák kamaszfiúk ilyeneket kiabálnak utánunk, hogy „Mad’ari, za Dunaj!” Ami azt jelenti, hogy „Magyarok a Duna mögé!”

A szülei válasza? Már nem csak a saját bőrükön, hanem most már gyermekük életében is tapasztalják a megkülönböztetést – és mégsem az áldozatszerepet erősítik benne, hanem a felülemelkedésre és a megbocsátásra tanítják: „Azt mondták a szüleim, hogy ezzel ne foglalkozzak, mert buta ember a magyarok és a szlovákok között is van.”

És a klasszikus kisebbségi trauma, amit más határon túli magyar ismerőseim is meséltek: az önfeledt beszélgetést, jókedvet megtöri egy kritika: „nem viselkedtek jól!”. „Utaztam a buszon, a barátnőmmel, mentünk Nyitrára, és magyarul beszélgettünk. Odajött hozzánk egy néni, és azt mondta, hogy „Dievčence, na Slovensku po slovensky!” Azaz „Szlovákiában szlovákul, kislányok!” Nagyon elszégyelltem magam, nem tudtam, hogy mit kell ilyenkor mondani. Csak ültem lefagyva és alig vártam, hogy leszállhassak a buszról.”

Nem csoda, ha ebből azt szűrte le magának gyermekfejjel, hogy: „Valamiféle háborúban vettünk részt. Úgy, hogy én ezt egyáltalán nem akartam. És pusztán attól, hogy én magyarnak születtem Szlovákiában, az egyesek szemében automatikusan azt jelentette, hogy ellenség vagyok.” Pedig, ahogy elmondta, ő odavolt a szlovák filmekért, színészekért, műsorokért, és sosem volt ellenérzése a szlovákokkal szemben.

Viszont mikor húgával és édesanyjával ellátogattak Győrbe vásárolni, egyszerre álmélkodott, hogy itt magyarul vannak kiírva a dolgok, egyszerre pedig újra szégyent érzett: ahogy a butik eladónői a családja tájszólásán nevetgélnek.

„Amikor hazamentem, azt hiszem, hogy akkor fogalmazódott meg bennem először, hogy én miért nem lehetek csak egy valamilyen, vagy csak magyar, vagy csak szlovák.

És akkor jöttem rá arra is, hogy Magyarországon is idegenek vagyunk.”

Nem egyedüliként tapasztalta meg ezt a hontalanság-érzést: falujában egyre több szülő írta be gyermekét az iskolai beiratkozáskor szlovákként, magyarázva, hogy így sokkal könnyebb lesz a gyereknek.

Viszont pozitív, megerősítő élmények is érték a kettős identitása és a tájszólása miatt. A Selye János Gimnáziumban kevesekkel együtt mondhatta el magáról, hogy tud szlovákul, hirtelen többnek érezhette magát az addig tehernek érzett nyelvtudásától. Amikor pedig színésznőnek jelentkezett a Színművészeti Egyetemre, épp a palóc nyelvjárásban mondott monológja bizonyult adu ásznak! „Megtaláltam azt a helyet, ahol értékelik, hogy én így is tudok beszélni. Ízes beszéd. Így hívták.”

A bizonytalan érzések azonban nem értek véget… Máté Gábor osztályában, amikor egyjelenetet kellett előadnia magyarul és szlovákul, azt a visszajelzést kapta: „Szandra, sokkal jobb szlovákul. Sokkal önazonosabb vagy!” Bezzeg, mikor hazatért! „Apukámmal beszélgettünk, és valamit a kelleténél magyarosabban mondhattam, és ő azt mondta erre, hogy „Te itt nekem ne pestieskedjél, megértetted?” A taxisofőr pedig, akivel elbeszélgetett a színházról, azt mondta, hogy ő már nem jár, „mert már a színpadokon is csak ilyen tótok, meg románok vannak. Mindenhova beengedik ezeket a határontúliakat.”

Így jutott el Borbély Alexandra egy olyan felismerésig, amiből mi is sokat gazdagodhatunk az életünkben: „Mindig másoknak volt ezzel baja. Mindig mások ütköztek meg azon, hogy én magyar vagyok, szlovák vagyok, egyszerre mindkettő. Mindig mások akarták megmondani, hogy minek érezzem magam. Mindig mások döntötték el, hogy milyen nyelven beszéljek. Mindig mások határozták meg, hogy a szégyent érezzem, vagy a büszkeséget.”

Aztán váratlan helyről érkezett számára egy újabb esemény, ami miatt újra át kellett gondolnia, hogyan is viszonyul a magyarságához. Hiába emelte a jelöltek közé a Junior Príma Díj bizottsága, magyar állampolgárság nélkül nem vehette át a díjat, az állampolgárság felvételével viszont elveszítette volna a szlovákot. „Azt még egy díj miatt sem akartam, mert nekem ott él a családom, és én ott vagyok otthon. (…) Sokat sírtam, mert végre kaphattam volna egy díjat, csak a szlovák-magyarság közbeszólt…

Aztán az élet adta a legfrappánsabb választ: 2017-ben Borbély Alexandra megkapta az Európai Filmakadémia legjobb európai színésznőnek járó elismerését a Testről és lélekről című filmben nyújtott alakításáért. Ahogy ő tekintett rá: Egy olyan díjat, ami se nem magyar, se nem szlovák. Sőt, egyáltalán nem érdekli az identitásom. Mielőtt felmentem volna a színpadra, azon gondolkodtam, hogy ha én nyerek, akkor majd megköszönöm szlovákul és magyarul is. Amikor viszont ott álltam, egyáltalán nem bírtam kimondani ezeket a szavakat. Sőt, beszélni sem tudtam a könnyektől és a meghatottságtól. Mert ez a díj végre azt jelentette, hogy nem számít, hogy honnan származom, hogy hol élek most, és hogy milyen nyelven szólalok meg.

Pár hónappal később egyike lett Szlovákiában az év fontos személyiségeinek, rövidesen pedig Magyarországon megkapta a Jászai Mari-díjat.

Életem során sokszor találkoztam az identitásom miatt a haraggal, a gyűlölettel, a csúnya szavakkal, vagy éppen a szégyennel. – foglalja össze Borbély Alexandra. – Én viszont egész életemben tudtam, hogy a békét akarom választani.

 Hogy én döntöm el, hogy erre az egészre haragszom, vagy különlegesnek érzem magam tőle.

A https://youtu.be/Wo3HP1jwuIU videó alapján.