A béke abban az értelemben, ahogy a katolikus Egyház társadalmi tanításában szerepel, nincs összhangban a világháborúkat lezáró békékkel, viszont nehéz, ám járható utat mutat a Trianon utáni helyzet tartós rendezésére.

Akik Közép-Kelet Európában átélték az ötvenes éveket, azok számára a béke nagyon megkopott szó. Nemzedékemnek azt tanították például, hogy a béketábor legyőzhetetlen, de megéltük a letűntét. A jelszó a tartós béke volt, amiért viszont harcolni kellett. A békeharc szó önellentmondása világossá tette, hogy semmit se higgyünk el az egészből. Volt még békekölcsön, azaz önkéntes fizetéscsökkentés. A vallási életet békepapok próbálták kiüresíteni. A béke fogalmának beszennyeződése miatt a templomokban még a lélek békéjéről sem lehetett hallani. Akkoriban egy osztálytársam fogalmazás leckéjében ez állt: A második Békevilágkongresszust a második világháborúról nevezték el. A zavaros gondolkodás nem az ő hibája volt…

Nyolcadfél évtizede nincs háború az Európai Unió területén, ezért a béke az új generációk számára is súlytalan kifejezés. Mindünknek szükségünk van tehát az Egyház békéről szól tanítására mind lelkünk fejlődésére, mind a múlt és jövő dolgaiban való eligazodásra.

A béke fogalma valamilyen viszonyt tételez fel. A békében élek önmagammal kifejezés is a lelkiismeretemmel, azaz az Úristennel való viszonyomra utal. Az ember és az Isten között békés kapcsolat az ősbűnnel megszakadt, és így megromlott az ember és ember közötti kapcsolat, ami végül egymás ellen fordította a közösségeket is. Lásd előbb Káin és Ábel, majd a bábeli nyelvzavar bibliai történetét.

A kegyelem állapotában érhetjük el a lelki békét, ami talán több, mint a halálos bűnöktől való mentesség. Az Isten-ember kapcsolat melegségét a bocsánatos bűnök is zavarják. Nyilván nem mindegy, hogy földhöz csaptam a tányért, vagy levertem véletlenül. De a tányér mindkét esetben eltörik. A lelki békéhez teljes megtérés kell. „Ő a békét hirdeti … mindenkinek, aki szívből megtér hozzá.” (Zsolt 85,9). A béke hangsúlyos Jézus búcsúbeszédében is: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek” (Jn. 14, 27). Kulcsfontosságú, ami a Miatyánkban van. Jézus az Istentől elnyerhető megbocsátást ahhoz a kiengesztelődéshez kötötte, amit mi nyújtunk a másiknak: „bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Így jutunk el az Isten-ember közötti békétől az ember-ember, majd a nemzet-nemzet közötti kapcsolatok békéjéig. Utópisztikus gondolat: ha minden ember békében élne Istennel, akkor nem ismernénk a háborút.

Az Egyház a lélek békéjétől elvezet a népek békéjéig, ami mindig is fontos volt a számára. A békéért való fohászkodás gyakran szerepel a hívek könyörgései között. Virágvasárnap például így: Keresztedből fakadjon béke és egyetértés minden nép számára. Közös a megváltásunk, közös az istengyermekségünk. Testvérek vagyunk. – Ez a biblia béke fogalmának az alapja.

Két fontos, de vitára ingerlő állítás: A béke nem egyszerűen a háborútól való tartózkodás, és nem is az ellenséges erők valamiféle stabil egyensúlya. A béke az igazságosságra és a szeretetre épülő rend megteremtését követeli. A világ mást mond: Ha békét akarsz, készülj a háborúra. Ez éppen az elrettentésre és arra számít, hogy az ellenfelek belátják: bár nyerni nem tudnak, de egymást kölcsönösen elpusztítani igen. Ezért nincs háború 1945 óta. Ez az európai történelemben talán példa nélküli 75 békés év viszont nem az igazságosságra és nem a szeretetre épült. Mintha két malomban őrölne az Egyház és a politikai hatalom. Ahogy Jézus szemébe mondta Pilátusnak: Az én országom nem evilágból való. Ez azonban nem jogosít fel arra, hogy a keresztények ne foglalkozzanak ennek a világnak a feladataival. Keserves tapasztalat a II. világháború. Az első után az ókori mondás szellemében jártak el a győztesek: Jaj a legyőzötteknek. Ezért törvényszerűen következett a visszavágás: a korábbinál is több áldozatot (tíz helyett hetvenhárom millió halottat) követelő második. Mi kellett volna, hogy a „Nagy Háború” megakadályozzon minden új háborút? Igazságosság és szeretet, tanítja az Egyház. A legyőzötteknek is joguk van az emberhez méltó életre és méltóságukra. Ezek hiánya: a nyomor és a megalázottság bosszúra késztet. Nemcsak azzal kell foglalkozni, hogy mikor jogos egy háború, hanem azzal is, hogy mikor jogos, azaz igazságos a béke. Kész recept nincs, de van néhány fontos alapelv. Az Egyház a Katekizmusra támaszkodva azt kívánja, hogy a békét minden ember, mint a saját benső világa értékét élje meg, az járja át a családokat, majd a különféle társadalmi szervezeteket, és ebből kiindulva a teljes politikai közösséget. Az Egyház nem a politikai élet vezetőire, hanem a közösség egészére bízta a béke ügyét. A társadalmi akaratnak kell megakadályoznia az egyes érdekcsoportok vagy politikusok háborús kalandjait. Az elmúlt évek megmutatták, hogy ettől még nagyon messze vagyunk. Úgy sodorták bele a világot az Irak elleni katonai kalandba, hogy hamis hírekkel – a nem létező iraki tömegpusztító fegyverek rémével – árasztották el a közvéleményt. A béke igazságra és igazságosságra épül, tanítja az egyház, de a tömegtájékoztatás mai helyzetében az igazság érvényre jutásának kicsi az esélye. Mégsem vagyunk eszköztelenek a média-manipulációkkal szemben. A megoldhatatlan helyzetek megoldása mindig az imádság. A hetvenöt éves európai béke alatt elkényelmesedve nem könyörgünk a békéért. De idézzük fel a Szentmise állandó részeit! Az egyik, bár ritkábban használt köszöntés: Kegyelem nektek és békesség Atyánktól, az Istentől és Urunktól Jézus Krisztustól. A Gloria elején: békesség a jóakaratú embereknek. Az Eucharisztikus imában kérjük, hogy Isten az Egyházat tartsa meg békében. (Az Egyház ugye nem rajtunk kívüli valóság, hanem a hívők összessége!) Húsvét utáni napokban halljuk: „Irányítsd a te békédben életünk napjait”. Másutt: „Kérünk Istenünk, hogy engesztelő áldozatunk hozzon az egész világnak békét és üdvösséget.” A Miatyánk után: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek”, majd jön a felszólítás: „Legyen békesség köztünk mindenkor!” A mise végén pedig: menjetek békével! Ne engedjük el ezeket a szavakat a fülünk mellett. Nem üres köszöntésről, nem felületes jókívánságról van szó. Fohászkodjunk tiszta szívvel a ránk bízott világért!

Mivel az európai közösség és az észak-atlanti együttműködés garantálja számunkra a békét, biztonságban érezzük magunkat. De tévedünk. A béke másik neve a fejlődés – tanította Szent II. János Pál. Az elmaradt térségek fejlettlensége: veszély. A rájuk fordított összegek a feladathoz képest kicsik, ráadásul igen rossz a hatásfokuk. Közben soha nem látott tőkefelhalmozódás folyik, elképelhetetlen vagyon kevesek kezében, míg az emberiség nagyobbik fele egyre szegényebb, megélhetését háború, elsivatagosodás és vízhiány nehezíti, helyzete reménytelen. A migráció is jelezi, hogy robbanás-veszélyes világban élünk. Ezért a béke kérdése mindannyiunknak húsba vágó kérdés.

A globális problémák mellett érdemes ezt a tanítást magyarként is átgondolni. Nézzük meg, hogy kapunk-e eligazítást égető problémáinkra. A békéről szóló tanítás alapján mit mondhatunk Trianonról? Körvonalazható-e egy valamilyen megoldáshoz vezető út?

1918 után a győztes nagyhatalmak mindent erővel intéztek el. A döntések az érintettek feje felett történtek. Nem véletlen, hogy a békefolyamat elején meglebegtetett népszavazásokra végül nem került sor. Sokan a győztesek közül is belátták, hogy az etnikai elv alkalmazásával lehetett volna olyan határt húzni, hogy sokkal kisebb legyen a kisebbségi sorsba taszított ember, de az igazságosság nem volt szempont. A kisebbségvédelmi rendelkezések lehettek volna hatékonyabbak és ellenőrizhetők, de a szeretet sem volt szempont. Márpedig a béke az igazságosság és a szeretet gyümölcse. A II. világháború után még rosszabb volt a helyzet. Az Egyház ma élesen elítéli, ha a polgári lakosságot lemészárolják, vagy az „etnikai tisztogatás” elfogadhatatlan ürügyével kényszer-áttelepítés révén otthonából elkergetik. A magyarságnak a negyvenes években mindebből kijutott. A 20. század a tragikus népírtások kora, amelynek sorában talán nem a délvidéki vérengzés a legnagyobb, de ez sem, és az a körülmény sem mentség, hogy akkor a korábbi „hideg napok” miatti bosszú érvényesült. Ma már ilyen durva dolgok Európában nem történnek, de az atrocitások, emberjog sértések régiónkban sajnos minden naposak. A nemzetközi közösség erkölcsi felelőssége, hogy az olyanok érdekében beavatkozzon, akiknek az élete veszélyben van, tanítja az Egyház. A tapasztalat azt mutatja, hogy a minket érintő ügyekben a nemzetközi közösség nem szólal meg; milyen csönd volt például 1990-ben a marosvásárhelyi vérengzés után.

Az Egyház tanítása alapján tehát a világháborúk utáni békekötések hibásak. Az erkölcsi elítélés azonban nem old meg semmit. A békéről szóló tanítás gyakran pusztában kiáltott szó: azok, akik az ügyben tehetnének, nem tesznek semmit.

Jobb a helyzet, ha a megoldás útját keressük. Az Egyház azt tanítja, hogy valódi béke csak megbocsátás és megbékélés által lehetséges. Nekünk is ezt kell tennünk, ha gyógyítani akarjuk a trianoni sebeket. Szomszédainkkal egymás megértésére törekvő, őszinte párbeszédére van szükségünk. A múlt terheit nem kell elfelejteni, de le lehet azokat tenni, ha a felek kölcsönösen bocsánatot adnak és kapnak. (Mindig mindkét félnek van felelőssége.) A kölcsönös megbocsátás nem meghódolás, nem helyezi hatályon kívül az igazságosságot, s még kevésbé zárja el az igazsághoz vezető utat: az igazság éppen ellenkezőleg a megbékélés konkrét előfeltétele, amit elfogadni a szembenálló feleknek egyaránt nehéz, de nem lehetetlen.

A Kárpát-medencében ezen elvek alapján kell járnia a politikának, az igazság kereső és a megtalált igazságot elfogadó történettudománynak, továbbá a személyes kapcsolatokat építő, jószándékú embereknek: Mindannyiunknak.

Összefoglalás: a béke ügyét az Egyház nem elsősorban a kormányokra, hanem nagyobbrészt a közemberekre bízza. Egy kicsit olyan ez a helyzet, mint a járvány: ha sok az immunis ember, a vírus nem okoz nagy bajt. Így, ha a Kárpát-medencében sok lesz az Istennel békességben, egységben élő lelki ember, a gyűlölet és az erőszak vírusa sem érvényesül. Rajtunk múlik tehát!