1922-ben indult meg a Magyar Kisebbség című nemzetpolitikai szemle Jakabffy Elemér dr. Sulyok István dr. és Willer József dr. szerkesztésében. Állandó rovata volt a Románok rólunk. Az 1924 február elsején megjelent számból idézzük fel most e rovat egy részletét. Először az Adevérul 1924 január 20-ai számában megjelent Tiberiu Vornic cikket ismerteti, majd ehhez a rovatot jegyző W.J. (nyilván Willer József) kommentárját olvashatjuk. Kiderül belőle, hogy magyar részről a húszas évek elejének útkeresése a kezdeti sokk után az együttműködés felé tapogatózott, miközben a románok egy része semmit nem tudott kezdeni a kisebbségi kérdéssel. Nincs új a nap alatt: már száz éve is dúlt a vita, hogy a gyulafehérvári nyilatkozatot miként kell értelmezni, illetve miként lehet kiforgatni.

Történeti visszapillantásában elmondja T. Vornic, hogy 1918-ban óriási különbséget szült a szász és magyar kisebbségek helyzete közt e két nemzet eltérő álláspontja. A szászok nyomban kimondták a csatlakozást, remélve, hogy ezzel a lehető legnagyobb eredményeket biztosíthatják maguknak az új hazában. A románság első perctől fogva tisztában volt azzal, hogy ehhez a házassághoz semmi köze se volt semmiféle rokonszenvnek s azt tisztára csak az érdek ütötte nyélbe. A magyarok ezzel szemben nyíltan kimutatták elkeseredésüket s ez az őszinteségük természetes hátrányba taszította őket, ha mindjárt az alba-iuliai határozatok ki is mondták, hogy nincs különbség nemzetiség és nemzetiség között.

Az egyesülést követő két év során annyifelé el volt foglalva az új állam, hogy a kisebbségi kérdéssel nem törődhetett. A körülmények is ilyenek voltak: a magyarok passzivitása megmutatta, hogy ez a kisebbség nem is igényli a figyelembe vételt, a szászok pedig abban a hitben, hogy régi elvük („nincs az a kormány, amelyet mi ne támogatnánk“) ezúttal is gyümölcsöket hajt a számukra : szép nyugodtan beeveztek a kormány vizeire. A trianoni béke után rájöttek a magyarok, hogy a passzivitás vesztüket okozza. Mozgolódni kezdtek tehát, elkerítettek valamelyik asztalfiókból a gyulafehérvári határozatokat, melyekkel eddig senki se törődött (??) s egyik kezökkel e határozatokra, másikkal a határok felé mutatva, energikus hangon kezdték követelni a kisebbségi kérdés megoldását. Közbe azonban Averescu került uralomra, aki az alba-iuliai pontokat — irattárba tétette. Volt ugyan állandóan erdélyi körúton egy-egy minisztere, hallottunk tökéletes retorikával fölépített frázisokat, de konkrétumot nem láthattunk; és mikor megbukott a generális: még csak egyetlen nyom sem maradt vissza, mely holmi kisebbségi politikai koncepcióra engedett volna következtetni…

Jött a liberális éra. A szászok megcsinálták a maguk választási egyezményét a kormánnyal és megkapták szokott előnyüket ezúttal is. Később azonban — úgy látszik — megromlott a szájuk íze, mert a liberálisok csak a választási alkut tartották be. És a magyarok? Soha, egyetlen kormány alatt sem ordítottak ennyit. Mint ahogy nem is viseltetett soha egyetlen kormány sem ennyire ellenséges érzülettel a kisebbségekkel szemben. A Viitorul-nak állandó rovata van e horthisták, irredentisták és más efféle ékesítő jelzővel ellátott magyarok számára, Anghelescu miniszter pedig nagytakarítást csinált a kisebbségi iskolák portáján.

Mire való volt ez? Tán rosszabbakká lettek a magyarok, mint aminők azelőtt voltak? Bizonyítékát szolgáltatták az annyit emlegetett irredentizmusnak, hogy szükségesnek mutatkozott ez az ellenséges magatartás? Avagy tán a szászok nem tartották be az egyezmény föltételeit? Nem, egyik esetről se lehet szó. A szászok betartották, amit ígértek, a magyarok pedig várakozó álláspontra helyezkedtek. Úgy, hogy megindulhatna a közös haza naggyá fejlesztésére irányuló munka. A történelem beigazolta, hogy egyetlen országot sem tett még erőssé lakosainak elégületlensége, mi pedig elég erősek vagyunk arra, hogy tűrhető életet biztosítsunk a kisebbségeknek is. A magyarok eddigi elkeseredése érthető, hisz ezeréves épületüket döntötték romokba, — ám ők is megnyugodtak immár és nap-nap után elhangzó közeledési óhajuk lojális szándékaik mellett bizonyít.

A liberálisok azonban kisajátították a hazafiságot és sajtójuk útján napról-napra hazafiatlanság vádjával bélyegzik meg ellenfeleiket, főleg a nacionalistákat és parasztpártiakat. Éles és rosszindulatú magatartást foglalnak el a nemzetiségekkel szemben, nem gondolva meg, hogy egy állam, ha még oly csekély mértékben is többnyelvű: csak úgy képes szilárd alapokra helyezkedni, ha különböző anyanyelvű népei mozaik módjára a legnagyobb szabatossággal megtalálják a helyüket és pontosan beleilleszkednek az egységes építménybe. Ha a mozaikban hézag támad, ez veszedelmévé válhatik az egész épületnek; lehel, hogy nem dűl össze, de olyan szerkezeti hiba támad, amelynek kijavítását minden lelkiismeretes gazda kötelességének kell, hogy ismerje.

A magyar sajtót annak idején többször megtámadtuk, mert egyes felmerült visszaéléseket általánosítva színezett ki; most is meg kell tehát mondanunk, hogy szórványos jelenségek általánosításával a magyarságot egyre lecsepülni balga és veszedelmes dolog. Elvégre mégis csak meghaladja létszámuk a milliót és ez olyan tekintélyes szám, amely legalább némi kis lehetőségét a kulturális fejlődésnek joggal megkövetelheti.

Most államtitkárt kaptak a kisebbségek, aki nagyban kovácsolja a minoritások boldogításának tervét. Egyelőre ő is a múltból jól ismert erdélyi körútját járja — tapasztalatokat gyűjt. Várjuk eredményét ennek az utazásnak.

A cikkíró érzi, hogy az elmondottak után furcsán fest, ha gyanúsnak találja a néppárt és a magyarok közeledését. A magyarokat — úgymond — érti; ők hálásan vesznek minden biztató szót és a jobb jövő reményében elfogadják akármelyik román pártnak az ígéreteit. Ámde vájjon mit akarhat ezzel a hirtelen jött szeretetével a generális? A néppárt, melynek csak miniszterei voltak a kisebbségek számára, tettei azonban nem, nyilván újabb hatalomra jutásához gyűjti az erkölcsi alapot az erdélyi kisebbségi kérdés megoldásának jelszavával.

A szerencse csak az, hogy az előjelek szerint nem lesz többé párturalom. A liberálisok kitartanak majd a végsőkig, ámde napjuk leáldoztával a haza azokat ülteti majd a kormány rúdja mellé, akik a leghivatottabbak, és akiknek meglesz a koncepciójuk ahhoz, hogy a román haza és román nemzet érdekeit összeegyeztessék az ország minden lakosának tökéletes szabadságával.

Addig pedig: türelem !

A szászok és magyarok maga tartásának következményeit egészen jól látta meg az Adevérul. Okoskodása azonban még se elég körültekintő, amikor nem látja meg a magyarság és szász-ság morális helyzete közti óriási különbséget, amely számunkra az összeomlás után egyenesen lehetetlenné tette annak az eljárásnak a követését, mely a testvér kisebbségnek olyan lényeges előnyöket hozott. A szászok Magyarországon is kisebbségi nemzet voltak, érzelmi közösségben régente se nagyon állottak a magyarsággal, minden lelki rázkódtatás nélkül otthont cserélhettek tehát, hogy az új házasságban is kizárólag érdekeik rideg, érzelemtől mentes kielégülését biztosítsák. Mi azonban borzalmassebeiben gyötrődő édes anyánkat siratjuk és szemérmetlen cinizmus lett volna részünkről, ha kínjait idő előtti elfordulásunkkal növeljük. A mi tartózkodó magatartásunkat a legelemibb tisztesség megkövetelte a békekötés előtt; e passzivitásnak, tudjuk jól, megfizetjük most az árát, ámde megértő, emberséges politika szerintünk csak ott kezdődhetik, hol a múltat nem vetik szemünkre akkor, mikor a mai magatartásunknak várhatnék testvéri méltánylását. Biztosítjuk a román többségi nemzetet, hogy a magyarságnak túlbuzgó, nagyhirtelenében kitörő csatlakozási ömlengései az összeomlást nyomon követően nemcsak ízléstelenek lettek volna, hanem értéktelenek is. Mostani közeledési szándékunk őszinteségét tehát az a bizonyos passzivitás nemhogy gyanússá tenné, hanem ellenkezőleg, aláhúzottan megerősíti. Nagyon szeretnők, ha ezt végre megéreznék és megértenék.