Egy facebook vita margójára valók az alábbiak, de önmagukban is olvashatók. A Politika, vallás, remény nevű csoportot elsősorban azon chartatársainknak hoztuk létre, akik a megbékéléshez nem, vagy csak lazán kapcsolódó tartalmakat akartnak közzé tenni. A csoporttagságot egyébként nem kötöttük a Charta aláírásához. Azokat, akik az elemi udvariassági szabályokat sem tartották meg, rendre kitiltottuk, így egy viszonylag nyugodt, értelmes párbeszédre képes csoport alakult ki. A napokban ebben a csoportban egy olyan kérdés merült fel, aminek ténybeli és érzelmi vonatkozásai is voltak, annyira, hogy a vita egyik résztvevője „jelentette” is az adminisztrátornak azt a bejegyzést, aminek a hozzászólásai között zajlott a vita. Mint adminisztrátor úgy döntöttem, hogy a téma közérdekű, ezért a vitát ebben a cikkben próbálom lezárni. Ennek érdekében két kérdést kell megvizsgálnunk: Volt-e (embertelen) kitelepítés azután, hogy Magyarország visszafoglalta a történelmi Vas és Zala megyék 1919 után elcsatolt területeit? Ha pedig volt, akkor elismeri-e ezt a mai Magyarország?

Chartatársunk, Göncz László Visszacsatolás és/vagy megszállás Muravidék 1941-1945 című cikkéből idézek, ami a Vasi Szemle 57. évfolyamának, 3. száméban jelent meg (2003). A cikk egyik fejezetének címe: Súlyos politikai túlkapások.

„Súlyos következményekkel járó eseménynek számított, hogy 1942 nyarán, illetve őszén Sárvárra internálták a Muravidékről a két világháború között a földreform során ide került telepesek bizonyos részét, kb. hatszáz személyt. Az internálásra a hatósági szervek bőven találtak magyarázatot (az egyik legfontosabb az volt, hogy az említett személyek 1919 augusztusa előtt nem éltek a Muravidéken)”.

Feltehetjük a kérdést, hogy miért épp Sárvárra? Sárváron eredetileg a Lengyelországból hozzánk menekültek elhelyezésére alakítottak ki egy befogadó állomást. Jugoszlávia lerohanása után Magyarország egy megítélésem szerint hibás döntést hozott. „A belügyminiszter rendelete értelmében az 1918. október 31-e után a Délvidékre letelepedett délszláv lakosságot vissza kellett költöztetni Szerbiába. A német hatóságok ezt azonban nem engedélyezték, ezért döntött úgy a kormány, hogy magyarországi táborokba internálja a bácskai szerbeket.”

Nemcsak azért volt ez hiba, – mai eszünkkel – mert a németek amúgy sem engedélyezték, hanem azért, mert nem kellett volna eleve ellenségnek tekinteni az érintetteket. Fel lehetett volna ajánlani a magyar állampolgárságot, megkövetelni az álampolgári esküt, és csak azokat küldeni el, akik erre nem hajlandók. Ez illett volna a Szent Istvánra hivatkozó államhoz. Híveket szerezni mindig kifizetődőbb, mint ellenséget gyártani.  

„A kiválasztott táborok közül a sárvári (egykori Műselyemgyár) volt a legnagyobb befogadóképességű. Az internálás május elején kezdődött, és rendkívül embertelen módon zajlott. A 25 falu gyermekkorú, felnőtt, idős, férfi-nő lakosságát arra kényszerítették, hogy 5 perc alatt készüljenek el. … Sárvárra június 13-án futott be az első, internáltakkal rendkívül zsúfolt szerelvény. Az embertelen szállítás során sokan meghaltak. Június 27-én már 3898 fő volt a tábor lakója, de az 1945 márciusig működő internáló helyen 10.000-ren is megfordultak. 1941-42 telén 7500 (!) szerencsétlen sorsú délszláv zsúfolódott itt össze. Az ilyen kegyetlen körülmények, az elégtelen élelem, egyes őrök kegyetlenkedései, a betegségek (tífusz, vérhas és TBC) következtében rengetegen, főként csecsemők és gyermekek, haltak meg. A sárvári temetőben ma is többszáz kereszt fehérlik, rajtuk rengeteg gyermek nevével, mementójául egy embertelen kornak. Összesen 750 délszlávnak (szerbnek, szlovénnek) a sárvári föld adott végső nyughelyet.” A temetőt mutató kép előterében egy nyolc és egy 12 éves gyermek sírkeresztje látszik.

A fenti két idézet a Sárvár Anno blogból származik. A blog azt is megemlíti, hogy Sárvár városa az 1985-ben a jugoszlávok, tíz évvel később pedig a szlovének emlékére táblát avatott az egykori tábor helyén működő Kandallógyár falán. (A gyárat azóta lebontották, az emléktábláknak tudtommal még nincs új helye.)

Ezzel lényegében feleltünk mind a két kérdésre: volt internálás, és meg is emlékezünk róla.

Érdemes azonban még idézni Sárvár város honlapjáról. 2017-ben ezt írták: „Halottak Napjának közeledtével, október 25-én, a városunkban a II. világháború idején egykor volt internálótábor több száz áldozatának sírjaihoz hozta el a szlovén delegáció a megemlékezés koszorúit.

A Szlovén Köztársaság nagykövete szerint a múlt emléke erős gyökereket ad a mai együttműködéshez is. A közös koszorúzás jelezi az együttérzést és az összetartozást. A két éve Sárváron tartott szlovén-magyar házelnöki találkozó is hozzájárult ahhoz, hogy a két nép barátsága még tovább szélesedjen. A közös Európa keretein belül sok határon átnyúló projekt zajlik most is, számos gazdasági és közlekedési fejlesztés hozza közelebb a két népet. Az országaink közti már meglévő együttműködés jövőbeni bővítésén dolgozunk továbbra is – mondta dr. Robert Kokalj Szlovénia nagykövete.”

Igencsak chartás hozzáállás, nagykövet úr! Köszönjük!

Következtetések: a tudható és a köztudott dolgok között hatalmas szakadék tátong. Olyan mindent elborító információ halom zúdul ránk, hogy annak csak egy csekély része marad meg emlékezetünkben. Ezért okosabb mindig tájékozódni, mielőtt kétségbe vonunk egy állítást vagy épp kijelentünk valamit.