Hogy ki mit várt ettől a látogatástól, nehéz felmérni. Hogy ki hogyan értékeli, az pedig vérmérséklet kérdése. Az alábbiakban először a csíksomlyói, jászvásári és balázsfalvi beszéd, valamint a repülőgépen zajlott sajtótájékoztató alapján azokat a gondolatokat emelem ki, amelyek a régiónk nemzetei közötti megbékélés szempontjából fontosak lehetnek, aminek az érdekében a Charta XXI mozgalom dolgozik.

Elöljáróban azonban érdemes felidézni azt a tanmesét, amelyet Ráduly Róbert Kálmán Csíkszereda polgármestere mondott el egy rádióinterjúban. Történt, hogy Jézus urunk egyszer elment egy futballmeccsre. Az első gólnál felugrott és jól láthatóan örvendezett. Hamarosan azonban jött a kiegyenlítő gól és Jézus hasonlóképp örült. Voltaképp akkor te kivel vagy? – kérdezték az emberek. Mindenkivel. Azért jöttem, hogy élvezzem a játék szépségét, nem azért, hogy valamelyik csapatnak kedvezzek. A pápától sem lehet azt várni, hogy a magyarokkal legyen, vagy a románokkal legyen, értelmezte a történetet a polgármester.

A csíksomlyói szentbeszéd számunkra kedvezően indult: „Minden évben, a pünkösd előtti szombaton ide zarándokoltok, hogy teljesítsétek őseitek fogadalmát, és megerősítsétek Istenbe vetett hiteteket és a Szűzanya iránti áhítatotokat, akit ez a fából készült, hatalmas szobor ábrázol. Ez az évente ismétlődő zarándoklat Erdély öröksége”. A folytatás azonban már zavaró: örökség, „de tiszteletben tartja a román és a magyar vallási hagyományokat is; más felekezetekhez tartozó hívők is részt vesznek rajta, a párbeszéd, az egység és a testvériség jelképe; felhívás arra, hogy összegyűjtsük az életté vált hitnek és a reménnyé vált életnek a tanúságtételeit”.

A Csíksomlyói Szűz Mária az arany rózsával 

Bajban lennék, ha ki kellene fejtenem, milyen román vallási hagyományról van szó. A vallási toleranciára utalnak ezek a mondatok, és másutt Ferenc pápa utalt a tordai országgyűlésre, a felekezeti türelemre – ebben azonban a román elem nehezen található meg.

Azonnal ez után a zarándokló népről volt szó, Isten hívő, szent népéről, amelynek gazdagságához tartozik ezernyi kultúra, nyelv és hagyomány. Ezt követően olyan mondatok hangoztak el, amelyek világossá teszik, hogy a pápa tudatában volt sebeinknek. Máriára hivatkozott, aki közbenjár, nemcsak Fiánál, hanem valamennyiünknél, hogy ne engedjük, hogy elrabolják a testvériséget olyan hangok és sebek, amelyek a szakadást és a szétesést táplálják. A múlt bonyolult és szomorú történéseit nem kell elfelejteni vagy letagadni, de akadályát sem képezhetik az óhajtott testvéri együttélésnek, sem azt gátló ürügyet nem jelenthetnek!

Ízlelgessük egy kicsit ezeket a szavakat. Bonyolult és szomorú történések vannak mögöttünk. Bonyolult, mert nehéz igazságot tenni és szomorú, hiszen ma is vannak belőlük fakadó sebek. Ezeket nem kell elfelejteni, főleg nem letagadni! Sajnos mindkettőnek vannak hívei, de ezt a törekvést a pápa elutasítja. Ugyanakkor az öröklött sebek nem lehetnek akadályai a testvéri együttélésnek. Jóleső érzéssel állapíthatjuk meg, hogy a megbékélési mozgalmunk egy évtizede erre törekszik.

Az a bizonyos együttélés, amiről a pápa beszél, adottság, mégpedig kényszerű adottság. Erdélyben az együttélésnek évszázados hagyományai vannak, lehet kiemelt szerepben az egyik vagy a másik nemzet, de az együttélés, a közös sors nem szűnik meg amíg a két nép létezik. Elüldözhetők, kitelepíthetők, ahogy – ha nem is teljesen, de majdnem – megtörtént ez a szászokkal. Ebből fakad a félelem, hogy a többség a kisebbség felszámolására törekszik, illetve, hogy a kisebbség a terület el, pontosabban visszacsatolására törekszik. Mindkét fél bizalmatlanul néz a másikra.

Aki zarándokol, az érzi, hogy arra kapott meghívást és ösztönzést, hogy másokkal együtt járjon, és kéri az Úrtól a kegyelmet, hogy változtassa a régi és mostani nehezteléseket és bizalmatlanságokat közösséghez vezető új lehetőségekké. A zarándoklás azt jelenti, hogy kiszakadunk biztos és kényelmes világunkból, és egy új föld keresésére indulunk, melyet az Úr akar nekünk ajándékozni. A pápa – egy tömegeket mozgató zarándokhelyen beszélve az együttélést zarándoklatnak fogja fel, egy „kissé kaotikus népáradatnak, ami a testvériség igazi megtapasztalásává válhat, történelmet építő, mindig szolidáris karavánná. A zarándoklás azt jelenti, hogy nem annyira arra figyelünk, mi lehetett volna (de nem lett), hanem mindarra, ami vár ránk, és amit nem halogathatunk. … És ez, fivéreim és nővéreim, a jövő közös szövésének kézműves munkáját igényli. Ezért vagyunk hát itt, hogy együtt mondjuk: Édesanyánk, tanítsd meg nekünk, hogyan varrjuk egybe a jövőt!”

Tehát tanításra szorulunk, és nem a pápa lép fel a katedrára, hanem természetfeletti segítséget kér. De arról szó sincs, hogy erre, mint valami sültgalambra várjunk. Elébe kell menni a dolgoknak. „Fivéreim és nővéreim, – fejezte be a beszédet a pápa – ne felejtsük: aki kockáztat, annak az Úr nem okoz csalódást! Járjunk, járjunk együtt, kockáztassunk, engedjük, hogy az evangélium legyen az a kovász, amely képes átjárni mindent és megadja az üdvösség örömét népeinknek, egységben és testvériségben!”

Jászvásáron máshol voltak a hangsúlyok, de azért előbukkant a minket most kiemelten érdeklő kérdés:

„Örömmel szereztem tudomást arról, hogy ezen a téren … vannak itt Moldovából érkezettek is, sőt olyanok is, akik a Prut folyó túlpartjáról jöttek, csángó, lengyel és orosz nyelvű hívők. A Szentlélek egybehív valamennyiünket, és segít, hogy felfedezzük annak szépségét, hogy együtt vagyunk, találkozhatunk, hogy együtt járjunk. Mindenki a saját nyelvét beszéli és a saját hagyományát követi, mégis boldog, hogy testvérek között lehet”.

Sajnos itt érvényesül a hivatalos román felfogás, hogy a csángók csángóul beszélnek, vagy legalábbis ekként is értelmezhető ez a mondat. A jövendő fogja megmutatni, hogy megmarad-e legalább a havonta egyszeri magyar mise, illetve gyakrabban is kerülhet-e sor rá, vagy pedig a pápalátogatásnak szóló kirakat akció volt csupán.

A beszédnek egy része összekapcsol a Csíksomlyón elhangzottakkal: „Nehéz dolog együtt járni, nemde? Ajándék ez, amelyet kérnünk kell, kézműves munka, amelyen dolgoznunk kell, és szép ajándék, melyet tovább kell adnunk másoknak”. Megismétlem: kézműves munka, amelyen dolgoznunk kell! Bár minél többen megértenék ezt a felhívást és tennének is egyet s mást a Kárpát-medencén belüli megbékélés érdekében!

„A gonosz megoszt, szétszór, elszakít, viszályt szít, bizalmatlanságot kelt. Azt akarja, hogy „elszakadjunk” másoktól és magunktól. A Lélek épp ellenkezőleg, emlékeztet bennünket arra, hogy … létezik egy roppant erős lelki kötelék, amely összekapcsol bennünket, egymáshoz „csatlakoztat” és támogat bennünket, és amely erősebb minden másfajta összeköttetésnél. És ezt a hálót a gyökerek adják: annak tudata, hogy egymáshoz tartozunk”.

Hogy hogyan és miképp, nem fejtette kik a pápa, de felidézett egy tanítást. Egyszer Galaction Ilie nevű szerzetes találkozott egy remetével és azt kérdezte tőle: mikor jön el a világ vége? A válasz meglepő: „Amikor nem lesznek szomszédtól szomszédig vezető utak!”

A napi sajtót olvasva, az az érzése az embernek, hogy többen vannak az utak felszámolásával elfoglalva, mint azok kiépítésével. A gonosz itt van és megoszt, szétszór, elszakít, viszályt szít, bizalmatlanságot kelt.

Balázsfalván a beszéd központja érthetően a hét püspök boldoggá avatása volt. Ahogy Csíksomlyó ízig-vérig magyar, úgy Balázsfalva ízig-vérig román. A szabadság, amelyről a mező a nevét kapta, a magyar királytól való szabadságot és a császárnak való alávetettséget jelenti. 1848-ban és később 61-ben is kézzel-lábbal tiltakoztak a Magyarországgal való unió ellen. Ferenc pápa egy másfajta, spirituális szabadságról beszélt, illetve a szabadság hiányáról, ami vértanúságra kényszerített hét püspököt is. Diktatórikus és ateista rezsimről beszélt, és egy szóval sem tért ki arra, hogy az ortodoxia milyen mértékben együttműködött a diktatúrával. Talán nem ezt vártuk, de érthető. Mintha a pápa azt akarná, hogy nőjünk fel az irgalomnak arra a szintjére, amit például fogsága alatt Iuliu Hossu püspök mondott: „Isten azért küldött minket a szenvedés eme sötétségébe, hogy megbocsássunk és imádkozzunk mindenki megtéréséért.” Ki is mondta, hogy ez mindannyiunknak szól: „Ez az irgalmas magatartás a foglárokkal szemben prófétai üzenet, mert ma mindenkihez szóló felhívásként hangzik el, felhívásként arra, hogy szeretettel és megbocsátással győzzük le a haragot”. Talán a pápa nem is tudta, hogy mennyire időszerű és milyen hihetetlenül nehezen megvalósítható, amit kér.

A következő gondolat napjainknak egy másik feszültségpontját említi, ami csak közvetve tartozik elemzésünk témájához. De a jelenség, amelyet Ferenc pápa kárhoztat egyarát ártalmas magyarra és románra, ekként közösség képző erőnek is láthatjuk. „Ma is megjelennek új ideológiák, amelyek lopakodva próbálnak népszerűségre szert tenni és megfosztani népeinket legértékesebb kulturális és vallási hagyományaiktól. Ideológiai gyarmatosító törekvések, amelyek nem becsülik a személynek, az életnek, a házasságnak és a családnak az értékét … arra ösztönzi az embert, hogy használja ki a többieket, és úgy bánjon velük, mint puszta tárgyakkal. Olyan hangok ezek, amelyek félelmet és megosztottságot keltenek, eltörölni és eltemetni akarják a legértékesebb örökséget, melyet ez a föld világra hozott. Eme örökség részeként gondolok például az 1568-as tordai egyezményre, amely büntetett minden radikalizmust, és Európában az elsők között mozdította elő a vallási toleranciát.”

Végezetül elhangzott a felszólítás: „Harcoljatok, mint ezek a boldogok, ezek ellen a most támadó új ideológiák ellen. Most rajtunk a sor, hogy harcoljunk, ahogyan akkoriban őrajtuk volt a sor! Legyetek a szabadság és az irgalomtanúi, tartsátok fontosabbnak a testvériséget és a párbeszédet a megosztottságokkal szemben, erősítsétek meg a vér testvériségét, [a vértanúságból fakadó testvériséget,] melynek kezdete a szenvedés időszakába nyúlik vissza, amikor a történelem során egymástól elszakadt keresztények közelebb kerültek és szolidárisabbá váltak egymáshoz!”

Lehet, hogy az én ismereteim hiányosak, de tudtommal ez a közeledés a magyar katolikusok és a román görögkatolikusok között alakult ki, s jelezte ezt például Márton Áron püspöknek azon igyekezete, hogy kinyissa a görögkatolikusok előtt a római katolikusok templomait.

A repülőgépen a romániai Mária Rádiótól Cristian Micaci, aki nevével ellentétben magyar ember, azt kérdezte: Milyeneknek kellene lenniük a felekezetek, különösen a katolikus Egyház és az ortodox egyház – a katolikus kisebbség és az ortodox többség közötti kapcsolatoknak, a nemzetiségek közötti kapcsolatnak, valamint a politika világa és a civil társadalom közötti kapcsolatnak? Egy csomagban tudakolta tehát a kisebbség és a többség kapcsolatát. Ferenc pápa szerint „mindig közeledési folyamatot kell megvalósítani, mindig: a különböző nemzetiségek, a különböző vallások, és elsősorban a két keresztény felekezet között… Ez az első: mindig a kinyújtott kéz, a másik meghallgatása”.

A sajtóbeszélgetés végén a pápa még a következőket mondta, amellyel megörvendeztetett minden erdélyit: „Az időjárási körülmények miatt tegnap autóval kell mennem: két óra negyven percen át. Isten ajándéka volt: csodás tájat láttam, amilyet még sosem. Keresztülutaztam egész Erdélyen: lenyűgöző szépség! Sosem láttam ehhez foghatót! És ma, amikor Balázsfalvára mentünk, ugyanaz: gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű ennek az országnak a tája. Köszönetet mondok az esőnek is, amely rákényszerített, hogy így és ne helikopterrel utazzam, hogy közelebb kerüljek a valósághoz.”

Összefoglalva: ha valaki egyfajta magyar igazságtételt várt a pápától, hiába várta. Ha viszont eligazítást, az út megjelölését remélte, az megkapta. A látogatás jelszava, az együtt járás volt, ami igaz ortodox-katolikus kapcsolatokra épp úgy, mint a román-magyar kapcsolatokra. A feladatot nem könnyítette meg és nem is vette át tőlünk. Világossá tette, hogy egyfajta harcról van szó, és azt is, hogy nem várható hirtelen nagy áttörés: apró, kézműves munkára van szükség.

Ráduly Róbert Kálmán polgármester urat idéztem az elején. Hadd fejezzem be egy ugyancsak tőle hallott dologgal. Amikor a helyi hatalmasságok (prefektus, megye elnök, polgármester) köszöntötték megérkezésekor Ferenc pápát, a pápa hozzá fordult és azt mondta magyarul: Isten hozott!

A polgármester úr ezt magára a pápára vonatkoztatta. Számomra ez annak a bizonyítéka, hogy a pápa a román szervek minden mesterkedése ellenére pontosan tudta, magyar környezetben van Csíksomlyón. Szavait ennek fényében kell értelmezni.

Surján László