2017-ben az aradi városházán rendeztünk egy román-magyar konferenciát, már a „Nagy Egyesülés” árnyékában. Helyénvaló volt a kérdésről éppen Aradon beszélni, mert a híres nyilatkozat megfogalmazója és egyik előterjesztője, Vasile Goldiș aradi volt. A konferencia előtti sajtótájékoztatón elhangzott: együtt kell élni azzal, hogy van, ami az egyik félnek öröm, a másiknak bánat. Ugyanakkor szeretnénk megmutatni, tettem hozzá, hogy románok és magyarok akár a legkényesebb témákról is tudnak egymással úgy beszélni, hogy abból nem harag, hanem legalábbis megértés, ha nem is egyetértés jön ki. A sajtótájékoztatón a házigazda Gheorghe Falcă Arad nemzeti liberális polgármestere kijelentette: városa garanciát vállal az üzenet képviseletére. Hozzátette: 2018 szép év lesz mind a románok, mind a magyarok számára: arról gondolkodhatnak, hogy milyen közös tennivalóik vannak a következő száz évben. Szépen rímel erre, amit a centenáriummal kapcsolatban az RMDSZ képvisel, hogy egyrészt az ünnepi megemlékezésnek része kell legyen annak áttekintése, hogy mit ért el Románia az 1918-as területszerzéssel, és az is, hogy kitárgyaljuk: miként éljen együtt a két nemzet. Olyan jó lenne, ha most ennek as párbeszédnek az eredményeiről írhatnánk, de sajnos a folyamat még meg sem kezdődött.

A gyulafehérvári nyilatkozatról nehéz érdemi eszmét cserélni, ha olyan kijelentések hangzanak el, mint Ioan Aurel Pop a kolozsvári egyetem rektora szavai, aki szerint Gyulafehérváron 1918-ban semmit nem ígértek. Történészhez nem illő valamiről azt állítani, hogy nem az, ami. (Erre a politikában láttunk példát: ez nem kerítés, hanem kapu nagy szárnyakkal, védte álláspontját az azóta már letűnt osztrák kancellár.) Pop úr eredetileg tudós ember, kár volt eljátszania szakmai hitelét.

Hogy mit ígértek a gyulafehérváriak, azt nemcsak magából a nyilatkozatból ismerjük.  Az Est 1918. nov. 26-ai számában Vasile Goldiș, aki az 1906-os választásokon képviselő lett a magyar országgyűlésben, arra a kérdésre, hogy milyen határozatot hoz a december elsejére összehívott nemzetgyűlés, így válaszolt:
— El fogjuk határozni, hogy a magyarországi román nemzet, helyesebben a románok által lakott terület, Romániához csatlakozik.
Erre nézve Romániával már teljes megegyezésre jutottunk. Románia teljes autonómiát ad nekünk addig az ideig, a míg a román királyság régi területen a demokratikus átalakulás teljesen megtörténik. Ezt az országrészt valószínűleg a Nagyszebenbe letelepülő kormány fogja igazgatni, épp úgy, mint az egynéhány nappal ezelőtt Csernovicban megalakult bukovinai kormány. Mi ugyanis teljesen a wilsoni elv alapján akarjuk berendezni a jövendő magyarországi román államot. Ennek a fő elvei a következők:
1. Az általános, egyenlő és titkos, mindkét nemre kiterjedő proporcionális választójog.
2. Nyelvét minden nemzet a legszabadabban használhatja, iskoláiban és általában összes intézményeiben. A magyarok által lakott vármegyék élére magyar prefektus kerül.
3. A legdemokratikusabb birtokreform. Minden földműves család annyi földet fog kapni, amennyit saját maga a családtagjaival együtt, meg tud művelni. Mihelyt a család növekedik, a növekedés arányában kapnak újabb földterületét abból a nagy birtok tartalékból, a melyet e célra hagyunk meg részben a mostani tulajdonosoknál. Ebből a tartalékból azután a földműves nép szaporulatához képest fogunk fokozatosan elvenni.
4. Vallását minden felekezet a legszabadabban gyakorolhatja és az államtól a lélekszám arányában kap pénzbeli segélyt. Természetes, hogy a görög-keleti vagy görög-katolikus egyházak sem fognak több segélyt kapni, mint akár a zsidó, akár a római katolikus vagy református felekezet.
5. Az általános, egyenlő, titkos választójog alapján választandó képviselők tagjai lesznek a Nagyszebenben székelő, tartomány gyűlésnek, amelyen minden képviselő a saját nyelvén beszélhet. Bukarestben az úgynevezett birodalmi gyűlés működik, hasonlatosan a volt osztrák Reichsrat-hoz. Ebbe a birodalmi gyűlésbe a volt magyarországi és teljes autonómiát élvező román nemzet szintén fog képviselőket küldeni, de természetesen a román királyság választójoga alapján. Megjegyzem, hogy Románia már elkészítette az általános, egyenlő, titkos, mindkét nemre kiterjedő választójogi törvényjavaslatot, a melyet éppen tegnapelőtt küldtek el hozzám. Megállapíthatom, hogy ez valamivel liberálisabb, mint a most nyilvánosságra került magyar választójogi törvényjavaslat, mert az írástudatlan nőknek is megadja a választójogot.
— Megjegyzem, hogy ez a külön test csak addig marad szeparatisztikus állapotában, amig Románia teljesen hozzánk idomul. Mihelyt ez megtörténik, akkor semmi szükség sem lesz arra, hogy külön állami életet éljünk.

Nem etnikai, hanem Erdélyre és a csatolt részekre vonatkozó területi autonómiát terveztek, de Goldiș 2. pontjában ott az etnikai elem: szabad nyelvhasználatról, iskolákról, a magyarok lakta területeken magyar adminisztrációról is beszél. Amit mi ma autonómiának nevezhetünk.

Bukarest azonban nemhogy az erdélyi magyaroknak nem adta meg, amit az erdélyi románság javasolt, hanem az erdélyi románok sem kapták meg, amit szükségesnek láttak. Goldiș készpénznek vette a bukaresti ígéreteket. Idézek: „Arra az észrevételre, hogy Románia nem lesz hajlandó a teljes autonómiát megadni, hanem azonnali bekebelezést akar, azt mondhatom: ez tévedés. Románia önként felajánlotta nekünk az autonómiát, amely különben Bukovinában már meg is van. Ha Romániának más szándékai volnának, akkor a most teljesen kiszolgáltatott Bukovinának sem adtak volna teljes autonómiát.”

A Gyulafehérvári Nyilatkozat román részről való ünneplése akkor volna indokolt, ha a nyilatkozat tartalmából nem csak azt az egyetlen gondolatot iktatták volna törvénybe, hogy Erdély egyesül a Román Királysággal. Román részről többen rámutatnak arra, hogy a gyulafehérvári pillanatot olyan alapító tartalommal ruházták fel, amellyel egyszerűen nem rendelkezik. De akkor miért lett belőle nemzeti ünnep? Elfogadhatjuk, hogy a gyulafehérvári nyilatkozat semmiképpen sem számít hivatalos okiratnak, amely a román állam szándékát tükrözné. De tükrözi az erdélyi románság kívánságait, amiknek a teljesítésére, ahogy Vasile Goldiș említette, ígéretet kaptak. Hogy ez az ígéret mit ért, megmutatja a Román Királyság két világháború közötti története.

Normális esetben az államok tiszteletben tartják egymás nemzeti ünnepeit, s nem sokat foglalkoznak azzal, hogy mi az ünnep tartalma. Ezért nem könnyű rámutatni, hogy december elseje az erdélyi románok és az erdélyi magyarok becsapásának napja. Sok román ember is van, aki elhibázottnak tartotta, hogy a Ceaușescu meggyilkolása utáni rezsim ezt a napot tette a Román Köztársaság hivatalos ünnepévé. A hiba nem (csak) abban van, hogy az ünnepnappá nyilvánítás Románia legnagyobb kisebbségének megalázása. A most hivatalosan ünneplendő nyilatkozat lényegét még 1918-ban lesöpörték az asztalról. Ennek fényében értjük meg azt a mondatot, amit tavaly az említett aradi konferencia sajtótájékoztatóján Gabriel Andreescu bukaresti professzor mondott, hogy nemcsak a román-magyar, hanem a román-román megbékélésre is szükség van. Egyik sem lesz könnyű, de mindkettő lehetséges. Megvalósulni akkor fog, ha a békülni szándékozók gondolataikat és a jövendőjüket nem a múlt megváltoztatására, hanem az igazságra építik.

Surján László
(A Magyar Idők 2018. dec. 1-i számában megjelent hasonló című írás bővebb változata.)