Hosszú, alapos írás, és persze szlovák szemmel elemezi a kérdést. Éppen ez az értéke számunkra, hiszen egymás megértéséhez elengedhetetlen megértenünk, hogyan gondolkodik, mit érez a másik.
Többször jártam Dévénynél. Láttam a leeresztett vasfüggönyt, szívszorító érzés volt nézni a határnál emelkedő őrtornyokat, a bennük kuksoló, megkockáztatom, unatkozó, katonákat. Később láttam a kirándulóhellyé alakult települést, megcsodáltam a sziklára épült várfalakat, őrtornyot, a vasfüggöny emlékművét. Mit sem tudtam Cirillről és Metódról, Štúr titkos kirándulásáról, a millenniumi szoborról és annak 1921-ben történt felrobbantásáról. Gabriela Kiliánová mindezt ismerteti,  ajánlom is mindenkinek az elolvasását. Épp ezért nem is próbálkozom a cikk ismertetésével. Csak egy utalást teszek arra, hogy mi magyarok mit érzünk Dévény kapcsán és vitába szállok azzal egy gondolattal, ami reményeim szerint Kiliánová cikkében téves.

Lehet, hogy csak magamból indulok ki, és nem általános, de Dévény kapcsán nekem mindig Ady jut eszembe, aki ugyan Verecke híres útján jött, de Dévénynél akart betörni az új időknek új dalaival. Persze a gondolat nem áll meg Adynál. Ott bujkál benne a trianonos keserűség, Dévénynél nem érkezel haza és Verecke is oda már.
De az öncélú kesergésnek nincs értelme. Egészen másképp éltem meg Dévényt az ötvenes évek végén, az őrtornyos világban és most, Schengen után. Nem zavart az idegen szó, kedvemre volt az árus igyekezete, hogy a nyelvi nehézségek ellenére csak megegyezzünk a vásárlásban. Sikerült. Mosolyogtunk. Valamiképp otthon voltam. Vajon sértettem ezzel valakit?
Ezzel a kérdéssel el is jutottunk a megvitatandó ponthoz. Kiliánová azt írja: „Két nép nem képes egyszerre birtokolni ugyanazt a helyet, legtöbbször megpróbálják egymást kölcsönösen kiszorítani és a helyet maguknak megszerezni.”  
Ha a birtokolni szót nagyon szűken értelmezzük, akkor alighanem igaza van a szerzőnek. De minden jogállamban az efféle közterületek birtoklásának adottak a szabályai. A hely súlyának megfelelően állami szervek kezében van, vagy épp a helyi közigazgatás rendelkezhet. Egy biztos: egy eperjesi polgár ugyanúgy nem szólhat bele abba, hogy például szabad-e körhintát felállítani az autóparkoló mellett, mint egy budapesti. Ezért a birtoklásnak ezzel a szűkkeblű értelmezésével nem is foglalkozom. A kérdés az: magáénak érzi-e, vagy más szóval magához közelállónak érzi-e Dévényt a szlovák ember. Kiliánová cikkéből kiderül, hogy koronként változó mértékben, de igen. Ha ezt tényként elfogadom, jön a következő érzés: magához közelállónak érzi-e a várat a magyar ember? A saját példámból kiindulva igen. És akkor jön a kérdések kérdése: üti-e egymást ez a két érzés? Fáj-e a szlováknak, hogy nekem is jó felnézni a várra? Fáj-e a magyarnak, hogy a szlovák ember a történelem ködéből kiemelkedő egyik csomósodási pontot látja Dévényben, hatalmi központot, a kereszténységet elhozó Cirill és Metód bázisát. Kiliánová úgy látja igen: csak az egyikünké lehet a „birtok”. Vele szemben én azt remélem, hogy megáll egymás mellett a két érzés. A művészet terén fel sem merülhet egy ilyen kisajátítás. Mindenki tudja, hogy Shakespeare angol volt, de ettől még mindannyian megnézzük a drámáit, élvezzük a szonettjeit, s az angolok nem lesznek ettől kevesebbek. Sőt, többek talán.

Persze a párhuzamos „birtoklásnak” vannak feltételei. Ha mi a kellően alátámasztott szláv jelenlétet kétségbe vonjuk, ha a szlovákok letagadják a magyar időket, akkor baj van.  De egyikünknek sem kötelező szűkkeblűnek lenni. Elférhetünk egymás mellett a Nap alatt.
Dévényt egyéként Napóleon seregei robbantották fel. Még az osztrákokra sem haragudhatunk hát a romok miatt.  Szeretik a szlovákok Dévényt? Szeressék. Szeretik a magyarok Dévényt? Szeressék. Szeressük együtt. Talán majd egymást is.

Surján László