Szlovákok gyakran felróják a magyarok múltba forduló magatartását. A magyarok nem értik: a szlovák történelemszemlélet miért önti ki a fürdővízzel együtt egy ezredévnyi közös történelem számtalan együtt létrehozott értékét. 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves vendégeink!

Az elmúlt napokban temettük el Budapesten Ébert Tibor írót, költőt, zeneművészt, filozófust vagy, ahogy egymás között hívtuk az egyik utolsó pressburger mohikánt. Ha 1945 után nem kellett volna családjával együtt kényszer alatt sürgősen elhagynia szülővárosát, akkor ma e teremben talán mindenki tudná kiről beszélek. így legfeljebb a szakmabelieknek lehet fogalmuk arról, micsoda ragyogó intellektust és polihisztort veszítettünk el személyében. Veszítettünk, mi magyarok és szlovákok, de itt és most, legfőképp pozsonyiak. Tibor ugyanis sosem tudott elszakadni e háromnyelvű, vagyis három kultúrájú város szellemi bűvkörétől. Könyveit legtöbbször ezzel a két szóval dedikálta: „pozsonyi kézfogással”. E magában hordozott kézfogási szándékra egykori szeretett városában azonban sokáig nem akadt fogadókészség, mint ahogy a magyar oldalon sem akadtak sokan, akik követni kívánták Tibor nemes szándékból fakadó gesztusát.
A sok mindennel, de leginkább a történelmi örökségünkkel terhelt szlovák-magyar kapcsolatrendszer napjainkban úgy tűnik új fejezet előtt áll: kormányközi kapcsolataink atmoszférája, talán sose volt oly kedvező, mint napjainkban. Minden okunk meg volna hát abban reménykedni, hogy ez a kedvező csillagállás kisugárzik majd szellemi, kulturális, gazdasági és társadalmi kapcsolatainkra is. Persze kapcsolataink javulását hiba lenne csak az épp hatalmon lévő politikai elitek egymáshoz való viszonyától remélni. Már csak azért is, mert mindnyájan tudjuk, hogy „a kormányok élete mulandó, az értékeké viszont örök”. Épp ezért a pozitív folyamat továbbviteléhez mindannyiunk erőfeszítésére szükség van.
A magyar és a szlovák kultúra egymáshoz való közelítése látszólag nehéz feladat, hisz két külön hagyományrendszer azonos kódjait kell egymáshoz illeszteni. Mégis balga dolog lenne fel nem ismerni, hogy a magyar és a szlovák kultúra genezise ugyanarra a kiindulási alapra vezethető vissza, azaz az európai kereszténység gyökereihez. Ebben a környezetben élt és ölelkezett egymással a XIX századig békességben nemzeteink kulturális fejlődése, szavakat, kifejezéseket, nyelvtani és gondolati struktúrákat kölcsönadva és kölcsönvéve egymástól. Mi más lenne magyarázata mindkét kultúra szépségének és gazdaságának, mint a folytonos szimbiózis és kölcsönhatás által formálódó sokszínűség. A XIX sz. vége és a XX. Sz. eleje azonban sajnos véget vetett e szerves fejlődésnek, s vele együtt a közép-európai összetartozás-tudatból fakadó egyensúlyérzetnek is.
Szlovák értelmiségiek gyakran felróják a magyarok szerintük túlságosan is múltba forduló magatartását. A magyarok viszont épp azt nem értik, a szlovák történelemszemlélet miért önti ki a fürdővízzel együtt egy ezredévnyi közös történelem számtalan együtt létrehozott értékét és gyümölcsét. Pedig több empátiával valahol a félúton is találkozhatnánk, pl. úgy, hogy a szlovákok azzal a felismeréssel akceptálnák a múlt iránti magyar tiszteletet, hogy ebben bizony bőven benne foglaltatik a nemzetiségek, köztük a szlovákok őseivel való békés együttélés egykor létező valósága is. Magyar részről viszont a történelmi múlt lefoglalása helyett gyakrabban kéne hangoztatni az egykor közösen megteremtett haza fenntartását szolgáló nemzetiségi részvételt is.
Egyik, magyar-szlovák kapcsolatokért aggódó jeles értelmiségi barátom keseregve veti fel írásában, hogy mi magyarok és szlovákok Európa műveltebb népei szemében hovatovább nevetségessé válunk érthetetlen és kicsinyes vitáinkkal. Sok igazság van ebben, de attól tartok a valóság ettől prózaiabb: Európa műveltebb népeit, ha léteznek még manapság ilyenek (?) vajmi kevéssé érdeklik a mi vitáink, látszat vagy valós konfliktusaink. Kedves Barátaim, attól tartok, magunkra maradtunk. Ha tetszik, ha nem, rajtunk múlik hát, miként rendezzük be egymás melletti létünket. Békében vagy egymással szembeni permanens gyanakvásban kívánunk-e élni?
A MKI igazgatójaként azt szeretném, ha e ház, a kommunikáció színtereként szolgálná a békességet. Épp ezért szeretném, ha kapuja mindig nyitva állna a magyar-szlovák, de hivatásából adódóan a magyar-magyar párbeszéd számára is. Szeretném, ha e párbeszédben lassan megszűnnének köztünk a tabu témák, s kísérletet tennénk álláspontjaink közelítésre a mégoly nehéz témákat illetően is, mint amilyen Esterházy János életművének értékelése. Munkám során arra törekszem, hogy ennek a párbeszédnek a szelleme Pozsonyon kívül minél több szlovákiai és magyarországi településen is elterjedjen. Elődeim példáját követve örülnék, ha magyar és szlovák civilszervezetek egyaránt otthonuknak éreznék a PM Intézetet és szolgáltatásait. Fontosnak tartom, hogy a kulturális és gazdasági együttműködésünk különböző területei kölcsönösen kiegészítsék és felerősítsék egymást.
Mo számára fontos kérdés SZLOVÁKIA sikeres gazdasági és kulturális teljesítménye. Egyrészt azért, mert e sikerek elérésében a szlovákok mellett az itt élő magyarság is kiveszi részét. Másrészt viszont, könnyű belátni, hogy Szlovákia gyarapodásával (a magyar-szlovák kulturális és gazdasági együttműködéssel) a közép-európai régió is erősödik. Az a Közép-Európa, mely most maga is pártfogásra és megerősítésre vár, identitásában és geopolitikai sebezhetőségében egyaránt. DE ezt a Közép-Európát, megvédeni csak együtt tudják az évszázadok során itt berendezkedő népek és nemzetek. Azok, akik közös hazájukként ragaszkodnak e térség gyönyörű tájaihoz, gazdag történelmi, kulturális örökségéhez, s akik egymás egyenrangú szomszédjaiként továbbra is otthon szeretnék itt érezni magukat, nyelvi, nemzetiségi, vallási vagy társadalmi megkülönböztetés nélkül. Ehhez azonban kézfogásra van szükség sok-sok olyan kézfogásra, melyre a néhai Ébert Tibor is vágyott kettétört élete folyamán. Magyarok és szlovákok határtalan kézfogására. Kézfogásra, mely most sokkal inkább, mint bármikor, az életet és a jövőt jeleníti meg számunkra.
E tényre és Ébert Tibor emlékére hivatkozva a pozsonyi Magyar Kulturális Intézet 2016-tól „Kézfogás Díjat” alapít, melyet minden évben, egy alkalommal olyan személynek szeretnénk átadni, aki munkásságával a legtöbbet teszi a magyar és a szlovák nemzet közeledéséért, s a Közép-Európai összetartozás megerősítéséért.
Megköszönve elődeim e téren kifejtett munkásságát, s itt külön kiemelném, Cimbalmosné M. É. nagykövetasszonyt, aki 200-2005 között volt az intézet igazgatója, illetve közvetlen elődömet Kollai Istvánt, akit külön tisztelettel köszöntök körünkben (kedves feleségével együtt). Megköszönve mindenki, különösen az itt jelenlévők, fenti célt szolgáló eddigi fáradozást, az empátiára és toleranciára épülő párbeszéd és együttműködés folytatására kérem és várom mindnyájukat, közös jövőnk, s közös hazánk, Közép-Európa szebb és boldogabb jövője érdekében.
Köszönöm kedves figyelmüket!