Mindenekelőtt – szeretettel. Nem lehet másképp élni, mert lehetetlen elérnünk az emberhez, az emberséghez méltó életminőséget úgy, hogy értékrendünkben az első helyen ne a szeret szerepeljen. Számomra ezt jelentik Esterházy Lujza könyvei, mondatai, ezt a régebben megjelent Szívek az ár ellen, és ugyanezt az a frissen kiadott, jegyzeteket, cikkeket és cselekvési programokat tartalmazó (a szerző valamennyi kötetben eddig nem megjelent írását felölelő) Sorskérdések margójára című gyűjtemény (Méry Ratio Kiadó, Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány, 2014). Meglehet, túl egyszerűnek tűnik erre az egy szóra felfűzni a sokrétű vallomásokat, ráadásul egyetlen magatartásformát kínálni olyan helyzetekre, amelyekben nem a szeretet föltétlen gyakorlása tűnt s tűnik követendő útnak; mert olykor a jóakarat is tenne némi kitérőt a jogosnak vélt bosszú és ítélkezés irányába. Mégis erős hittel vallom: Esterházy Lujza a szeretet apostolaként lép elénk – olyan elkötelezettséget sugározván, amelyre ma, épp ma, nagyobb szükségünk van a mindörökkénél is. Talán pont amiatt, mert hogy a mindörökkében sem született meg eddig a szeretet mindent elsöprő, közös, szent, nagy óhajtása.
Vérrel és szenvedéssel, olykor tévedésekkel súlyos úton járva született meg tanításainak könyve. Gyakran nem is tanításként, csupán megfigyelésekként, pillanatnyi, percnyi feladatok megfogalmazásaként írván azt. A tévedések, amelyek, persze, meglehet, az én tévedéseim, többnyire az utóbbi, az apró, napi cselekvések vázlataiba csúsznak bele; az egyik ilyen például a vegyes vallású egyesületek jellemképző erejének általa történő elvetése. Én azt gondolnám erről, s szállnék véle is vitába, hogy a keresztény magatartás alapjai közösek, a hit ereje s annak felmutatása nem válhat hát el a liturgiai elemek mentén. Mondom mindezt annak kapcsán, hogy Esterházy Lujza erőteljes írásban szorgalmazta a felvidéki kisebbségi munka előfeltételeként a katolikus valláserkölcsre nevelő közösségek számának s erejének növelését; s meglehet, hogy első lépésként ez így szükséges, ám a második mindenképp a megmaradás egyazon hitében megerősíttetettek őszfogásának szorgalmazása. De hát apró részlet ez, ha mégoly fontosnak is gondolom. Miként számos gondolatát, melyek mindegyike örvendetesen, máskor majdhogynem kínosan aktuális. Például: képesek vagyunk-e a történelmi tévedéseink beismerésére, a nemzeti önkritika feltétlen s elsődleges gyakorlására? „Sohasem tudtam megérteni”, jegyzi fel a szerző, „hogy miért ragaszkodnak oly kitartóan a Trianon utáni magyar tényezők az ezeréves boldog testvériség tételének hangoztatásához, ahelyett, hogy őszintén beismerték volna, hogy az ezeréves szlovák–magyar állami együttélés utolsó századában magyar részről hibák történtek”. Így van, bólintunk erre a bekezdésre a történelmi viszonyok ismeretében, de bólintanunk kell erre ma, a huszonegyedik században is.

Mondom, a népek s az egyes emberek közötti közeledés alapvetése ez a kötet, nagyon fontos gondolatok almanachja, mindenekelőtt annak kimondásával, amely e közeledés alapelve: a szeretet elfogadása és gyakorlása. Időnként valóban részletkérdésként tárgyalt fejezetben bomlik maivá a történet, mert akár a francia katolicizmus helyzetét vizsgáló, 1937-ben keletkezett munkában váratlan aktualitást nyer ez az ‘integráló humanizmus’-t hirdető Maritaint idéző mondat: „Az ember testi és lelki igényeivel szembeni evangéliumi figyelmesség humanizmusát. Az Inkarnáció és a Kereszt emberszeretetét. Azt a hősi humanizmust, amelyre egyedül a természetébe beléoltódó Isten teszi képessé az embert”. De nem csupán a summázat, hanem az út részletezése is izgalmassá avatja a ma nézőpontjából is ezt a jegyzetet. Ahogyan arról beszél: a mai (1937) francia életet is a legteljesebb szabadság és demokrácia jellemzi. Nincs például idegen-ellenőrzés, s minden téren – így a szervezkedés kereteiben – a demokrácia szabadsága uralkodik. Elgondolkodtató módon foglalja össze az írás a „francia papok jópásztori attitűdjét”. Ferenc pápai üzenetet olvashatunk itt a harmincas évekből, Esterházy Lujzától: „Tágra nyitott karokkal, ölelő gesztussal fordulnak minden egyes ember felé. Legfőbb igyekezetük észrevenni a jónak és a jó szándéknak legcsekélyebb szimptómáját még az egyháztól távol állókban, sőt ellenséges emberekben is. Néha évekig élesztgetik végtelen türelmes, csendes tapintattal azt a jót, azt az értékrendet, amit bennük felfedeztek”.
Kicsit esszenciaként időztem el ennél az írásnál, hát sietve teszem hozzá az elmondottakhoz: a könyv számos fejezete, három és félszáz oldala ilyen s ehhez hasonló tanulságokat hordoz. Az evangelizáció s az újraevangelizálás valamennyi kérdésére kitér, olykor, mint mondtam, szinte véletlenül, hiszen nem egy ebből fakadó szoros tematika köti össze a fejezeteket. A szerkesztők – Filep Tamás Gusztáv, Molnár Imre, Szendrei Zsuzsanna – gyűjtése, merítése rendkívül alaposnak, teljesnek tűnik, a filológiailag általuk hozzáadott értékek szerzőtárssá avatják őket, s csak ismételni tudjuk köszönetnyilvánításukat Esterházy Malfatti Alice felé, aki a gyűjteményt néhány hagyatékban fennmaradt kézirattal egészítette ki. Napjaink egyik legfontosabb munkája ez a kötet, hiszen a talán legfontosabb tanításokat tartalmazza arról: hogyan tehetjük minőségibbé az életünket; s mi az, amit keresztényként a leginkább el kell utasítanunk. Akkor is, ha az ellenkezőjére lenne igény…. Esterházy Lujza üzenetén, tanításán, az ember általa történő evangelizálásán hiteles pecsét van: családjáé. Esterházy Jánosról, a felvidéki magyar politikusról, akit előbb a nyilasok, majd a szovjetek hurcoltak el, s végül a csehszlovák kommunizmus börtöneiben pusztult el, azt gondolom, ma már sokan s egyre többen hallottak, hallanak. Megbocsáthatatlanul kevesebb szó esett eddig Esterházy Lujzáról, a két világháború közötti csehszlovákiai magyar katolikus értelmiségi mozgalom egyik vezető személyiségéről. Akit 1923. december 5-én a csehszlovák politikai rendőrség letartóztatott, majd szervezkedés vádjával börtönbe vetett. Bár javasolták, hogy kérjen kegyelmet Masaryktől, „de én nem akartam kegyelmet kérni népünk ellenségétől” felelte. Fontos ez a mondat, ahogyan néhány későbbi teszi hangsúlyossá a kontextust. „A pozsonyi fogházban életemben először olvastam összefüggően az evangéliumokat.” – lapozhatunk rá a tanítások kezdetére. – „Azelőtt azt hittem, hogy nemzetünk ellenségét gyűlölni kell és arról is meg voltam győződve, hogyha az ember keresztény, akkor szent háborút kell folytatni minden kommunista ellen és mindenki ellen, aki velük szimpatizál. Most azonban, ahogy olvastam az evangéliumot, mélységesen megragadott az a felfedezés, hogy Jézus Krisztus sohasem prédikált a szent háborúról, ellenben kitárta karját minden ember felé és híveitől azt kérte – így minden idők keresztényeitől –, hogy szeressék ellenségeiket. Az evangélium világosságánál egyszerre csak megértettem, hogy egy kereszténynek, egy Krisztus tanítványnak megengedhetetlen, hogy embereket vagy nemzeteket gyűlöljön”.
Értjük-e vajon Esterházy Jánost, aki a hosszú börtönévek szenvedései során önmagában természetes módon, mindenekelőtt azonban másokban is igyekezett megtartani s erősíteni a hitet, járta az önkéntes, világi pasztoráció útját, fogadta s felmutatta a kegyelem szentségét, a hét egy meghatározott napján előre elhatározván ellenségeiért fohászkodva. S értjük-e már Esterházy Lujzát, akitől a kötet legmegrendítőbb írása, bizonyos szempontból, mindenképp a végére illesztett, 1960-ban fogalmazott Curriculum Vitae. Amelyben arról tudósítja annak olvasóit, hogy havi adományokból él, „ami lehetővé teszi, hogy a menekültekért a Magyar Katolikus Misszió keretén belül is tevékenykedhessek”. S megemlíti, hogy megélhetési gondjai miatt kétségesnek érzi a mások, „a világ minden részén szétszóródott honfitársaim lelki támogatására” szánt írásai, könyvei elvégzését.
„De mi hisszük, hogy a földbe hullott búzaszem nem hal meg, hanem csendben csírázva várja az Isten tavaszát”. Hisszük s várjuk ezt, mindenekelőtt – szeretettel.