Székely András Bertalan Dunának, Oltnak… című kétnyelvű (magyar-román) könyve valódi híd a két nép, a két kultúra között. A bejegyzés a 18. Jean Monnet esten elhangzott méltatásokat tartalmazza. (Párbeszéd Háza, 2014. nov. 13.)

Ha egy sorozat elindul, Arany Jánossal kérdezhetjük: elrepül a nagy kő, kitudja, hol áll meg. A 2012 decemberében elindult sorozat két év múltán is él, és nem mutatja az agónia jeleit. Most először van módunk az elhangzott előadások teljes szövegének közreadására, hogy azok is tájékozódhassanak, akik nem tudtak jelen lenni. Ez a lehetőség, amire a jövőben is törekedni fogunk, remélhetőleg nem csökkenti, hanem épp növeli a részvételi szándékot.
Akiknek a három méltatás felkelti a könyv iránti érdeklődését, netán közsö dolgaink iránt érdeklődő román barátaiknak akarják ajándékozni, azok Roxin Anna elnök asszonyhoz fordulhatnak, mert a könyv úgy tűnik, nem kerül könyvesbolti forgalomba. Őt a következő email címen lehet elérni: roxin.anna@gmail.com

I. Dr. Kőrösi Mária
egyetemi docens, a Széchenyi Társaság elnökségi tagja

ALKOTÓ, FELELŐS ESZME – ALKOTÓ, FELELŐS HIVATÁS
Dr. Székely András Bertalan: Dunának, 0ltnak… c könyve méltatása

,,Ember vigyázz, figyeld meg jól világod
Ez volt a múlt, emez a vad jelen…
Éld e rossz világot és mindig tudd,
Hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen.”

-Radnóti Miklós: Legyen meg a te akaratod-

Idézem a költő máig érvényes sorait, megtiszteltetéssel, hogy méltathatóm Dr. Székely András Bertalan kultúrszociológus legújabb nagyszerű könyvét. E könyv, tartalmában ismét felvállalta a népek, nemzetek autarkiára történő törekvésének küzdelmét, annak korrekt tolmácsolását, miközben megkülönböztetett tapintattal, s tisztelettel az emberi kapcsolatépítés- és tartás egyre kifinomultabb, s igaz, igazabb eredményeket felmutató megható, s követendő példát mutat maga a Szerző.

Valóban bátran teszi mindezt, s minden esetben a legszemélyesebb, s mind a tudomány, a legkülönbözőbb művészeti területekkel foglalkozó, s jelen esetben a román- magyar kapcsolatokat pártoló, azokat nemesítő emberekkel folytatott eszmecseréi is erősítik, s építik tovább e népek baráti közeledését, amelyet a Szerző itt, a Kárpát-medencében élő további nemzetek között is eddigi élete folyamán tett: érezhető eredményességgel.

E jelen könyve, amely az általa nemesített ,,Közösségszolgálat évtizedei” összefoglaló munka új fejezete is egyben, elmondható, hogy Parnasszusa azon e g y é n i törekvésének, eddig megírt számos tudományos értékű munkáinak, amely hangsúlyozom, jelen esetben a román és magyar emberekkel folytatott legszemélyesebb tapasztalataira épül. Mindeközben rámutat arra is, mindannyiunk számára tanulsággal, hogy magát a felelősséget nem a feljebbvalóval, hanem a nemzet érdekében kell mindenkinek átéreznie, kinek-kinek a maga helyén! Igen komoly figyelmeztetés is ez, hisz minden népnek, nemzetnek, s az egyes e m b e r n e k cselekednie, tennie kell nemzetének érdekében. A miértet/miérteket talán épp nekünk kell – jövőnk érdekében is – itt, a Kárpát medencei népek sorsközösségének feladatait felvállalva k ö z ö se n megtalálnunk. E folyamatban vállalt magára Székely András Bertalan kiemelkedő jelentőségű építő munkát. Mert a történelem nagy viharaiban hozott, s különösen a Kelet-Közép-Európai nemzetek sorsát megpecsételő máig ható rossz döntések – ahogy gróf Teleki Pál geográfus arra rámutatott – un. „Szomorú béke” korszakaiban különösen fontos, hogy megköszönjem a Szerzőnek e nemzetek sorsáért felelősséget vállaló mindazon munkáját, a nyomon követhető felelős eszmét és hivatást, amelyet az erkölcs és a hit erejével tesz, követendő példát mutatva.

Székely András Bertalan kiemelkedő szaktekintély, Hídépítő. Szakmai és baráti körökben nem véletlenül kapta e kitüntető jelzőt, hisz a román-magyar nemzet kapcsolatépítésében végzett összes tevékenysége pártatlan magatartással, fegyelmezettséggel, felelősséggel mindig előre lép és soha utat nem tévesztve mentalitással körültekintően tervezett, s e megoldásban élenjáró cselekedettel.

Az 1920-ban elcsatolt, s mára az önmagával nyolc területtel határos territóriumok embereivel tudatosan építi a békéltető, korrekt kapcsolatokat miközben feltehetjük a kérdést, el is gondolkodván József Attila ismerős verssorait idézve; ,,Anyám kun volt, az apám félig székely,/ félig román, vagy tán egészen az/..,/ Meglásd,/ ha majd nem leszünk,..” – megszólítanak.” A MÚLT MEGSZÓLÍTOTT/MEGSZÓLÍT BENNÜNKET. A JÖVŐNEK IS, A JÖVŐÉRT.

A Szerző, mint megszólított, maga is megszólít embereket, sorsokat, élethelyzeteket tár elénk. Riportjaival, beszélgetéseivel határokat, s történelmi időket idéz/idéztet miközben nem egyszerűen .”a” kisebbségekről, hanem érezhetően a kényszer kisebbségek mai kényszerhelyzetéről vall, s ad hihető, tapasztalható még mindig megoldásra váró élhetőbb jövőt jelentő alternatívákat. S mindezt hogyan? A rá jellemző pártatlansággal, az embertisztelet- és szeretet iránt gyakorolt tisztelettel. Szerényen. A küzdeni tudó ember alázatával, A közéleti feladatvállalás generálójaként. Hogy ne menjünk el egymás mellett, merjünk, s akarjunk megnyilatkozni, „a másik tekintetében megfüröszteni arcunkat”.

Megható az a több évtizedes együttműködése Roxin Anna Elnök asszonnyal, a Budapesti Román Egyesület, a Fővárosi, valamint a Belvárosi-Lipótvárosi Román Önkormányzat vezetőjével, aki élete párja, a hungarus román barátunk, Roxin László elhunyta után, aki az egyesület jövőjét bízta élete utolsó szavaival hitvesére; ,,Jó drum….Jó utat….”, amúgy végrendeletként. S Székely András Bertalan e végrendelet immár további végrehajtója mellé állt, újabb barátokat is megnyerve a nemes feladathoz. Emlékezzünk: a Roxin László által megirt ,,Azok a felejthetetlen idők” c. kordokumentum kötet nélkülözhetetlen alap a mai román-magyar helyzetkép újraértékeléséhez. A közös, s megoldást jelenthető konszenzus keresését e szervezet, amennyire csak teheti, magára vállalta….e nagyívű vállalkozás segítőjeként kiemelendő személyiség Székely András Bertalan, akinek könyve címadó fejezete / Dunának, Oltnak…/ erről a nagy munkáról szól, foglalja egybe, s nyújtja át az olvasónak. A Szerzőnek kiemelten külön köszönöm a ,,Polgárháború utáni megbékélés” c. ünnepi beszédének tartalmát, amely 2009. július 10-én hangzott el a magyar – román kézszorítás 160 évvel ezelőtt, s tanulsággal került e könyvbe.

A könyv négy fejezete: A közösségszolgálat évtizedei, a Közös dolgaink, az Irodalom, népi kultúra, valamint a Képzőművészet és környéke, igaz élettörténeteket, sorsokat is ábrázol történelmünk visszatekintett tükrében is, miközben egyre bővül a Szerző elszánt, a népeket, az embereket egymásoz mind-mind közelebb hozandó nemes tette. Igazi kapcsolatépítés ez a javából, békés- békéltető egymásra találás segítése, a f e le lő s s é g magasztos korrektségével. E felelősséget, mert a kapcsolatépítés, kapcsolattartást is jelent, a Szerző egész életében tette és teszi, célt, s feladatot nem tévesztve.

Bepillantást nyerhetünk Demeter Zayzon Mária kutató szociológus gondolataiba, életének Egy-egy meghatározó kiemelt állomásába, a fiatal Dana mesevilágába, a Zsurka-család megküzdött, tartalmában is már-már meseszerű világába, majd Zombori Erzsébet festményei tükrében melyekben a ,,vad” világ pasztellé lényegül, s lelkeket összekötő harmóniát közvetít… Nevek, nevek, sorsok következnek ismét, Tóth Jánosné, Fazekas Éva, Aranyossy György, Kenéz 6yörgy, Kiss György, Berényi György, Sajti Csaba, Danis János, Beke Mihály András, Lakatos Mihály, Popon Krisztina Ildikó, Kozma Mihály… igen nevek e könyvből, legszemélyesebb riportok során. S végig olvasva ezen élettörténeteket, a meghitt megnyilatkozásokat, a fizikailag is elérhető embereket… ismét a tisztelet rangjával köszönöm e riportokat mind a Szerzőnek, s riport-alanyainak .Mert e reprezentatív beszélgetések nyomán, a földrajzilag sem elhanyagolható helyeket követve egy Kelet-Közép-Európát ábrázoló atlaszon, elgondolkodhatunk, Rónai András: Térképezett történelem c, munkája utolsó fejezetének már-már klasszikussá lett záró mondatain, amikor személyesen felkereste De Martonne professzort Párizsban, s felelősségre vonta hazánk megcsonkításában vállalt szerepéért. Idézem; ,,De Martonne szememben tiszta ember maradt. Hibázott, tévedett, de volt ereje ezt beismerni. Magamban felmentettem . De vajon azok a százezrek, akiket az ő rábólintásával hazátlanokká tettek, felmentik-e?”

Tisztelt Székely András Bertalan úr! Kedves barátom! Alig találok illő szavakat, hogy megköszönjem eddigi munkásságodat, hisz hosszú esztendők óta a hazátlanokká tettekért épp úgy harcolsz és küzdesz, mint a ma, de a múlt ezen eseményeiért felelősségre nem vonható , nem hibáztatható generációkért is, akiknek az anyanyelvük – jelen esetben román -, de lelkük magyar is, hisz ők már itt születtek, s e kultúrát élik, megőrizve-megtartva a sajátukat. S Te pedig n e m a felmentést keresed, annak módjait, hanem a mai, békés egymás tiszteletét megérdemlő megoldást. Közösen!

Közösen a pártatlanság méltóságával, az igaz-tudás birtokával Az utat megkezdted, az utat e téren megmutattad, A több, mint ,,első” lépéseket megtetted. Az irányt is megjelölted. A kultúra, a kultúrák rangján. Egy e módon tovább építhető közös jövőért.

Ezen értéket még inkább kifejezik e könyved azon mellékleteiben foglalt találkozások képi dokumentumai, amelyek egy baráti, összeszokott közösségi, mind tudományos, mind közvetlenebb, kedves együttlétről adnak tájékoztatást, nem beszélve a gyönyörű népi viseletek csokorba gyűjtött lelket is gyönyörködtető, tájakat, tájegységeket is reprezentáló, amúgy hírmondóiról.

Igaz barátsággal, tisztelettel köszönöm, hogy könyved ismertethettem, s kívánom – a Jóisten áldását is kérve -,hogy erősíthesd a jövőben az általad eddig megismert kárpát-medencei népünk, nemzeteik sorsának jobbítását, a közös együttműködést, s a CHARTA XXl mozgalom ars poeticájában meghatározott m e g b éké l é s gyakorlatát!

,,Csak az a valóságos, bölcs Hazafi, ki tehetőt kíván…Tegye csak minden magyar kötelességét, hanem azt ugyan e m b e r ü l…” írta gróf Széchenyi István. Te, a magad tehetségével, lehetőségeivel, s módján ezt tetted, s teszed – bölcsen is, m e r t nemzetiségek sorskérdéseiről szólsz, elhivatottan, a lélek erejével is. S mert önként vállalt k ö t e le s s é g g e l is. S mindannyian elgondolkodhatunk, valahogy így:

,,Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa-/ török, tatár, tót, román kavarog/ e szívben, mely múltnak már adósa / szelíd jövővel – mai magyarok!”

E gondolatokkal ajánlom e tanulságokkal méltán bővelkedő könyved minden, a román-magyar sorskérdésekért, azokért korrekt felelősséggel is érdeklődő minden, kedves olvasónak!

II. Ékes Ilona

BEVEZETŐ GONDOLATOK
Székely András Bertalan „Dunának, Oltnak” c. könyvbemutatójához

Tisztelt Doktor úr! Hölgyeim és Uraim!

Különleges könyvbemutatóra gyűltünk ma egybe. Ahhoz, hogy ennek a jelentőségét felmérjük, egy gondolat erejéig nyúljunk vissza néhány évre. A kezemben Székely András Bertalan 2010-ben közzétett, közel 300 oldalas kötete. A címe: „Közép-európai szőttes”, az alcíme pedig hasonlóképp beszédes: Kisebbség és kultúra – határon innen és túl. A címlapján gyönyörű színes fotó: egy szlovák, egy szlovén és egy román szőttes-motívummal, amelyeket középen egy a szerző által a torockószentgyörgyi unitárius templomban lencsevégre kapott párna fog össze, rajta pedig egy hímzett újszövetségi idézet Márk evangéliumának 12. részéből: „A mi Urunk, Istenünk egy Úr. Szeressed azért a te Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. Szeressed a te felebarátodat, mint magadat.”

Ha valaki a maga könyvének élére ilyen szimbolikus képeket és igét választ, az nem lehetséges másként, minthogy azonosul mindazzal, amit azok kifejeznek: a hitet, a Kárpát-medence népeinek sorsközösségét, a trianoni gúnyhatárok mindkét oldalán élő kisebbségiek és többségiek egyidejű és egyféle mérce szerinti ismeretét és tiszteletét. Nem kisebb szakember, mint Dr. Csáji László Koppány, a kiváló kulturális antropológus írta nemrégiben a szerzőnek: „Kedves András! Most jutottam oda, hogy a kitűnő, és általam szívvel-lélekkel, minden ízében támogatandó „szőttes” könyvet elolvassam a nyáron. Nagyon szép, igazán értékes munka, a megbékélés, az igazságkeresés és az erkölcsi normák maximális betartása mellett. Én szívem szerint kötelező olvasmánnyá tenném a gimnazisták számára, hadd olvassanak a ’fanyalgók’ és a ’hőbörgők’ mellett ilyen higgadt, szép, alapos és igaz munkákat is! Szívből gratulálok!”

Jómagam nem csak a Magyar Országgyűlés több cikluson át dolgozott képviselőjeként, az egyházi, nemzetiségi és civil ügyekkel, valamint a nemzeti összetartozással foglalkozó bizottságainak tagjaként álltam munkakapcsolatban Székely András Bertalannal. Több mint harminc éve közös volt a baráti körünk, amely hasonló keresztény és nemzeti értékek mentén szerveződött, így alkalmam nyílott megismerni emberi mivoltában is. Kiszámítható, a környezetére kisugárzó, mindazokért a közösségekért tenni akaró s tudó embernek ismertem meg, ahová a Teremtő őt a különböző életszakaszaiban odaállította. Ezeken az őrhelyeken sohasem a maga, hanem azok érdekét nézte, akikért éppen cselekedett.

Most is egy olyan ügyben folytatott ténykedésének a foglalatát foghatjuk a kezünkbe, amely bizony „darázsfészek”: a magyar–román viszony, valamint annak megjelenési formái a magyar főváros román nemzetiségi közösségében. Borsi-Kálmán Béla történész, kultúrdiplomata szerint „az oly kívánatos közép- és kelet-európai (kelet-közép-európai) nemzeti megbékélések minden valószínűség szerint legsúlyosabb tehertétele éppen a ’magyar kérdés’, amelyet a térség népei, magukat a magyarokat is beleértve (noha természetesen más-más hőfokon, valamint a román–magyar, szlovák–magyar, illetve szerb–magyar viszonylatban ellenkező előjellel) ’Trianon-szindrómaként’ tartanak számon és valamennyien (kivétel nélkül) valamiféle ’gordiuszi csomónak’ tekintenek, olyan sokrétű problémahalmaznak, amelyre mind ez ideig nincs (és a belátható jövőben nem is ígérkezik) minden felet (népet, nemzetet, politikai elitet) kielégítő megoldás.”

Székely ezt pontosan tudja, hisz Gyulay Pál-díjjal jutalmazták 2006-ban a kérdést feldolgozó nagy ívű esszéjét. Helyén van az identitása, rámutat e kötetében is a közös múlt kényes kérdéseire, mégsem az ellentétek kiélezésére törekszik, hanem azt keresi, ami közös, ami összeköt. És bőven van ilyen a históriánkban, a népi kultúránkban, az irodalmainkban, a képzőművészetünkben. Dicséretére szóljon a budapesti és környéki román egyesületeknek és nemzetiségi önkormányzatoknak, hogy számtalan szimpozionnal, ünnepi alkalommal, író-olvasó találkozóval, kiállítással, rendezvénnyel megtalálták a módját, hogy bemutathassák annak a rendkívül gazdag közös kincsnek a gyümölcseit, amelyeknek a foglalata ez a könyv.

A szerző sok éve rendszeresen meghívott szereplője az említett alkalmaknak, sőt már tíz éve szerepet vállalt a néhai Roxin László hazai román író, műfordító, újságíró akkori kétnyelvű könyvének a megismertetésében. Így gyakorlatilag egy évtized különböző műfajú szövegeit olvashatjuk most csokorba gyűjtve magyarul és románul, a kiadó, Roxin Anna elnök asszony jóvoltából. A kötet élén a Budapesti Román Egyesület több mint harminc éves történetét feldolgozó nagyinterjúban ő válaszol Székely András Bertalannak a közösség múltját, jelenét és jövőjét firtató kérdéseire.

Köszönjük mindkettőjüknek, hogy egy olyan, számunkra többségieknek szinte ismeretlen világba engednek ez által s az egész kötet révén betekintést, amely bizony figyelemre méltó értékeket hordoz, és húzzuk alá: nem gondolkozik nemzeti kizárólagosságokban.

A kötet utolsó, ma már dokumentum-értékű fényképe akarva-akaratlan ismét szimbolikus jelentést hordoz: József Attila Duna parti szobránál koszorúz Roxin László és egy kerületi képviselő. A költő, aki így ír A Dunánál c. versében:

„Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.”

összekötő kapcsot képez a népeink között. Nyolc évtized után is figyelmezzünk a szavára:
„A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

A figyelmükbe ajánlva a könyvet, köszönöm a figyelmüket.

III. Surján László

MORAJOS? HALK?? HALOTTI???
Gondolatok Székely András Bertalan DUNÁNAK, OLTNAK…DUNĂREA, OLTUL… című
könyvé­nek olvasásakor

Ha kimondjuk ennek a könyvnek a címét: Dunának, Oltnak…, legalább magunkban azonnal hozzá­tesszük: egy a hangja. Ezáltal bennünk születik meg, pontosabban erősödik meg a Pannónia és Ol­ténia, pars pro toto, Magyarország és Románia összetartozásának érzése. Olyan érzés ez, amelyre felettébb nagy szükség van, miközben a körülmények nem kedve­zők. Az erdélyi magyarság porlad, mint a szikla, és bár vannak kedvező jelek, az oly igen kívánatos kiengesztelődés, Tamási Áron szép szavával a szívbéli barátság, még csak pislá­koló, távoli remény.
Ha a szerző nemcsak ezt a két szót írja a könyvének elejére, hanem az egész verssort: Du­nának, Olt­nak egy a hangja, az automatikus kiegészítés a következő sorral történnék: Mora­jos, halk, halotti hang. Az összetartozás öröme helyett baljós, komor szavak redőznék homlo­kunk.

A rövid cím tehát jobban kifejezi a könyv üzenetét, az egy hangon beszélést, de haloványan, háttér­be szorítva ott a jelzés: ebbe az egyszólamú éneklésbe belezavarnak még disszonáns hangok is. Ezért gondoltam, hogy ne kerülgessük a forró kását, nézzünk szembe Ady erőtel­jes jelzőivel: mora­jos, halk, halotti. Persze nem verselemzés következik és nem is napi poli­tikai értékelés. Csupán Szé­kely András Bertalan szép gyűjteményes kötetéről akarok beszél­ni.

Morajos volna? A moraj szónak van némi figyelmeztető, fenyegető jellege. Nem annyira a kötetbe foglalt írásokból, hanem a mottóul szolgáló Németh László idézetből fejthetjük meg, hogy miről van szó. „… mi Duna-népek ott tartunk, ahol a háború előtt, itt élünk egy sorsközösségben, egy­másról mit sem tudva. Igazán itt az ideje, hogy megismerjük tejtestvé­reinket, akikkel egy sors száraz emlőjét szoptuk.”
(Németh László, 1932)
A tejtestvérek szó hordozza az összetartozást, a száraz emlő emlegetése pedig a kínokat, amelyek miatt jogos a moraj. Ez az idézet nagyon alátámasztja a Charta XXI törekvéseit, rámutat, hogy nem ismerjük a szomszéd népeket, s akit nem ismerünk nem is szerethetünk. Ebben az összefüggésben nem fenyegetésként kell Németh Lászlót értelmezni, hanem fi­gyelmeztetésnek, amit több mint nyolc évtized alatt sem fogadtunk meg.
A morajhoz sorolhatjuk még azokat a részleteket, olykor csak egy-egy jelzőt, vagy közbeve­tőleg be­szúrt gondolatot, amelyek a két nemzet közötti feszültségeket, gondokat tárják fel. Ebben a gyűjte­ményes kötetben olyan írások találhatók, amelyek nem az ütközést keresik, hanem értékeket felmu­tatva a közeledést szolgálják. Ám minden mosoly-diplomácia vigyor­rá torzul, ha a tényekre nincs tekintettel. Nem a nézeteltérések helyett, hanem azok tudatá­ban lehet és kell egymásra mosolyogni. Ezt a tényszerű háttér-morajlást olykor a szerző sa­ját szavai fejezik ki, olykor pedig idézetek az ál­tala bemutatandó szerzőktől. Ilyen moraj, amikor megtudjuk, hogy egy határ menti település polgár­mestere „a mostoha körülmények dacára is eltökélt a természetes szálak újrakötésében”. Székely András Bertalan, csak úgy, mint a kötetben sokszor előkerülő Roxin László nem kerüli meg a ké­nyes kérdéseket sem. Ha nem így tenne, ha hiányozna a kellő moraj, akkor hiteltelen lenne az egész kiadvány. Más kérdés, és ebben szerzőnk sokaknak példa lehet, hogy a legkényesebbekről is úgy tud beszélni, hogy nem sért. Nehéz műfaj ez, de mindannyiunknak, akik feszültségekkel terhelt kap­csolatok javulásán akarunk dolgozni, el kell sajátítanunk. Tanuljuk meg és gyakoroljuk a békés egy­etnemértést. Miért kellene ellenségeknek lennünk azért, mert bizonyos dolgokat másképp látunk? Aki leckét akar venni ebből, olvassa el „A román-magyar együttélés évszázadairól – dióhéjban” cí­mű kis tanulmányt. Székely tanít, de nem kitanít. Tényeket sorol, véleményeket értékel. Morajlik, mint egy hegyi patak vize, de nem rombol, mint a pusztító áradat.

Persze nemcsak kényes témák, megoldatlan szakmai viták kerülnek elénk. A román népi kultúra, irodalom, képzőművészet hatalmas, ám halk, seregszemléje ez a kötet, s a benne lé­vő írások leg­többje a Belváros-Lipótvárosi Nemzetiségek Házában hangzott el eredetileg. Lehetetlen fel nem tenni a kérdést, hogy miért itt találkozom velük először? Hihetetlen érté­kekről van szó ezekben az írásokban, amelyek közül sok egy-egy irodalmi est bevezetője vagy éppenséggel egy kiállítás meg­nyitó beszéde volt. Kultúra illegalitásban – provokálok, noha tudom, nincs szó semmiféle illegali­tásról, hanem arról, hogy a mai túlkínálatos világ­ban szerencse kell ahhoz, hogy valaki eljusson oda, ahová valójában vágyódik. Nem tudom, hányan tudják, hogy van Nemzetiségek Háza a Bel­városban, hányan tudják, hogy hol van, és hányan jártak már a rendezvényein. Nem akarom sem azokat kritizálni, akik nem jártak még ebben az intézményben, amúgy önkritika volna, sem az in­tézményt, hogy nem verte hangosabban a dobot. Ám, hogy mennyire halk ez a hang, mi sem jellem­zi jobban, mint az alábbi 2010-ből származó idézet: „Nemzetiségek Háza megalapítását javasolja a kisebbsé­gek asszimilációjának megállítása, kulturális értékeik megóvása érdekében Kállai Ernő ma­gyar ombudsman.” Úgy ír az egyik internetes portál erről, mintha Budapesten nem lenne több kerü­letben is Nemzetiségek Háza, mintha az ország számos más teleülésén is ismeret­len volna ez az in­tézmény. Pedig itt vannak, bizonyára változó színvonalon, de működnek, és ha a Belváros-Lipótvá­rosi Nemzetiségek Házának az elmúlt tíz évben csak azok a rendez­vényei lettek volna, amelyekről ebben a kötetben szó van, már volt értelme a fenntartásának. Az interneten megtaláljuk a nyomát a kötetben nem szereplő rendezvényeknek is, de egé­szében igaz, ha a halk hang kifejezéssel jellemez­zük mindazt, ami ott elhangzott. Ez a gyűj­teményes kötet talán hozzájárul, hogy ez a hang erősöd­jék, amit szívből kívánok.
Végül tegyük fel a kérdést: Dunának, Oltnak halotti-e a hangja? Halknak ugyan halk, de halkul vagy erősödik? Egy kisebbségi kultúra számára két dolog nagyon fontos: részese-e az illető nemzet egységes kultúrájának, és részese-e a többségi nemzet kulturális életének? A magyarországi romá­nok, már 1915-ben megfogalmazták, hogy az egységes román nemzet részének tekintik magukat, ahogy mi is, államhatároktól független, egységes magyar nem­zetről beszélünk. A nemzetrészek kö­zötti viszonyt döntően változtatta meg Trianon, „amely nemcsak az új határon kívül rekedt ma­gyarságra, hanem többek között a magyarországi ro­mánságra is súlyos, kiheverhetetlen csapást mért nemzeti szempontból” – idézi Székely And­rás Bertalan Petrusán György írását. Halkuló moraj­lás és a szórványban élő kisebbségek beolvadása, azaz halála következik, vagy viruló nemzetiségi kultúra a rohamosan légiesedő határ mindkét oldalán? Erre a kérdésre nincs felelet ebben a kötet­ben, de olvasóiban okvet­lenül megszületik a szándék, hogy segítse élni, segítse megmenteni régiónk minden országá­ban a kisebbségi kultúrát, nem mint valamiféle idegenforgalmi kuriózumot, hanem mint nemzetmegtartó erőt és egyben a többségi nemzet kultúráját is gazdagító elemet. Érezzük át a felelősséget: rajtunk is múlik, hogy a Dunának, Oltnak halotti lesz-e a hangja, vagy ép­pen éltető csobogás.

Székely András Bertalan dedikál