A magyar szellemi élet legjobbjai a XIX. században kibontakozó nemzetiségi ellentétek, majd a magyarosítás idején mindig felemelték szavukat szlovák nemzettestvéreink védelmében.
Különösen szép példája ennek Kazinczy Gábor (1818-1864), a zempléni ellenzék képviselőjének az Athaeneum c. folyóiratban 1839-ben A Felföld címmel megjelent írása.
„A tarka magyar hon legérdekesebb része a Felföld … Mély titokkönyvként fekszik előttünk. De mi nem szokunk olvasni, s ha valami szerencsétlen eset könyvtárt örököltet ránk, tisztelve az elődök emlékezetét s tetteit, föl nem metszett lapokkal hagyjuk könyveit a maradékra. Így vagyunk a Felfölddel. Mintha világtenger választana el bennünket, távol hisszük magunktól, érdekeinktől, s tudatlanságunkat, megszorítva a butaságot anyatej és nevelés öröklötte virágával cicomázzuk fel: Tót nem ember. eltaszítánk magunktól e népet … Sőt szégyelljük őt … pedig ugyanazon kebelen nyugovánk, szerencsétlenek vagyunk … Szédítő toronytetőn alusszuk biztos tudatlanságban lázas holdkór álmainkat, s még a barátintés is arra szolgálhat, hogy lebukjunk. Megvetem, ki e sorokban szláv mániát látna… mit tevénk mi, hogy oly gőggel nézünk le minden néptársra? Miben állunk fölöttük? Semmiben. Testvérek vagyunk, senki rabjai, s egyenlő joggal osztozunk az atyai örökségben.”
A mindössze 45 évet élt közéleti polihisztor, (képviselő, publicista, író és műfordító) Kazinczy Gábor elvhű ember volt. Mint idézett írása is mutatja, meggyőződése nem függött a közvélekedéstől. Népszerűségét bármikor feláldozta meggyőződésének. Bár hallgattak volna rá kortársai! Trianonban széthordták az atyai örökséget, de megmaradt az egymásmellettiség. Lesznek-e a civakodó örökösökből jó szomszédok? Holdkórosként, tetők meredélyén járva aligha.