Március második szombatján Turócba kirándultunk a családdal és egy budapesti barátnőnkkel. A blatnicai vár megmászása után Necpál felé vettük utunkat. Néhány éve már jártunk ebben az egészen különleges faluban, ahol néhány száz méteren belül négy kastély található. Ez igazán kuriózum, még akkor is, ha a négy közül csak egy van felújítva (magánkézben, nem látogatható), a többi szívfacsaróan omladozva vár szomorú sorsára. Már alig vártam, hogy újra benézhessek a tátongó ablakréseken a régi dicsőséget hirdető, természet által félig már visszahódított szobákba.

Ez a kirándulás azonban végül máshogy alakult, és nem maradt időnk kastélynézésre. Először ugyanis a falu fölött emelkedő, gyönyörű, koragótikus Szent László templomot vettük célba. A templom körüli temetőben jócskán találhatóak magyar és német nyelvű sírok is. Itt van például a necpáli birtokos Justh família sírboltja. Szépen rendben tartva, friss virággal. A templom általában be van zárva, de most éppen szerencsénk volt: két filmesnek nyitogatta éppen egy helybeli bácsika. Nosza, mi is bekéredzkedtünk. A bácsi nemhogy örömmel beengedett, de készségesen elmagyarázta azt is, melyik freskón mit láthatunk. Majd megkérdezte, lenne-e kedvünk a padlásra is fölmenni, mert ott is vannak freskók. Persze volt kedvünk. Fönt aztán nem győztünk álmélkodni – teljesen épen maradt, lenyűgöző falfestményeket láthattunk a templom mai mennyezetszintje fölött, a világ szeme elől tökéletesen elrejtve. A bácsi időközben megtudakolta, honnan jöttünk, és mikor megtudta, hogy a csapat két tagja budapesti, nagyon megörült. Rögtön magyar szavakat keresgélt elő az emlékezetéből. „Hiszen közös a múltunk – konstatálta–, Budapest a miénk is volt, a Tátra meg a maguké is.” Kérdésemre mesélt a Justh családról, és elmondta azt is, az egyik magyar nyelvű sírban felesége nagyapja, a falu egykori jegyzője, Reindl István nyugszik. Még a templomtoronyba is fölengedett minket, egészen a harangokig. Utána pedig megkérdezte, volna-e kedvünk megnézni a falumúzeumot, amit ő alapított feleségével. Pár éve megvette azt a házat, melyben annak idején Reindl István jegyző működött, majd berendezte – ide hordta össze mindazt, amit állatorvosi működése alatt a környező falvakban összegyűjtött. A múzeum berendezésének jelentős hányada saját családi örökség – kezünkbe adta például Reindl István gyönyörű kézírással vezetett jegyzőkönyvét. A múzeumban belépődíj nincs, viszont mindent kézbe lehet venni, tüzetesen meg lehet nézni. Ezt a gyerekeink is nagyon méltányolták. Egy egész könyvtárnyi magyar könyv sorakozik a polcokon. Egy tükrös szekrényke előtt Hrúz Mária szobra, a következő felirattal: „E helytől néhány száz méternyire született Hrúz Mária, a nagy magyar költő, Petőfi Sándor édesanyja.” A falon egymás mellett Ferenc József császár és Szent István király képe. A bácsi megáll előttük, és ezt mondja: „Íme, az első és az utolsó közös királyunk.” „Volt egy Szent László képem is – meséli–, de azt elkunyerálták tőlem a magyar turisták. Akkor még nem volt meg a múzeum, hát odaadtam.” Megmutatja anyósa képét is, aki „áldott jó, gyönyörű, és nagyon okos asszony volt. Jászberényből jött, nem is tanult meg soha jól szlovákul.” Két éve elhunyt felesége fényképét is szeretettel mutatja, már ő is a múzeum része. Még a ház pincéjébe is levisz minket, ahol saját főzésű pálinkával kínál. Közben azt is megtudjuk, hogy Vladimír Hanzlíknak hívják, 86 éves. Friss, eleven, vidám, egyáltalán nem látszik rajta a kor. A múzeum vendégkönyvében Habsburg-Lotaringiai Mihály főherceg soraira és aláírására bukkanunk. Ő is járt itt, és láthatóan kedvére valónak találta a múzeumot.

Mire az összes szobát és a tornácon felhalmozott tárgyakat is végignézzük, egészen eljárt az idő, ideje hazaindulni. Hanzlík úr búcsúzóul kezet fog mindenkivel, kétoldalról megpuszil, mintha régi barátok lennénk. Megbeszéljük azt is, hogy nemsokára okvetlenül eljövünk ide a középkori zenét éneklő kórusommal koncertezni. Hanzlík úr nagy zenekedvelő, láthatóan boldoggá teszi az ígéret.

Egészen emelkedett hangulatban indulunk haza. A bácsitól mindenki el van ragadtatva, a gyerekeink is. Még másnap is róla gondolkozom. Micsoda magától értetődő természetességgel beszélt a szlovák-magyar közös múltról, mindarról, ami összeköt bennünket. Milyen büszkeséggel mutatta a jegyző nagypapa magyar nyelvű könyveit. A múzeum minden egyes tárgyán, az egész épületen érződött a szeretet, mellyel berendezte, a múlt megbecsülése, az ősök tisztelete.

Ha az olvasó Turócban jár, okvetlenül keresse fel a necpáli múzeumot! Különleges, szívet melengető élmény.

 Marosz Diána, Zsolna