Suzana Guoth: Az óra lejárt, s csend lett újra

Dr. Gonda György emlékezete

[Dr. Gonda György életrajzából kitűnik, hogy  A Magyar Dolgozók pártjától a Magyar Szocialista Munkáspárton át a Magyar Szocialista pártig végig kitartott a manapság egyszerűen kommunistának nevezett formáció mellett. Ezeket a pártokat megrostálta az idő,  és kevesen gondolnak elismeréssel rájuk. Mi magyarok szeretjük feketének és fehérnek látni  világot, holott senki sem tökéletes, mindenkiben van fehér is, fekete is. Sőt a fehérek között is vannak feketék és a feketék között is kitűnik olykor a fehér. Dr. Gonda György szenvedéssel teli életútja ellenére nem megkeseredett, bosszúálló, hanem alkotó, értékteremtő ember lett. Emlékét, ha Suzana Guoth szemüvegén keresztül nézzük politikától függetlenül őrizi kell Szombathelyen, sőt azon túl is,]

Politikus volt és jogász, ékszerész, Vas Megye Tanácsának elnöke, államtitkár, a Környezet- és Természetvédelmi Hivatal vezetője, országgyűlési képviselő, az Országgyűlés Jogi Bizottságának az elnöke, a Szombathelyi Képtár Baráti Körének és a Bartók Fesztivál Baráti Körének az elnöke, a TIT Vas megyei elnöke, és nem utolsósorban nagyformátumú ember. Halála után hamarosan megjelent a Szombathelyi Képtár Baráti Körének a kiadványa, a Baráti KÖR KÉP Tár, amelynek az írásait teljes egészében az ő emlékének szentelték. 2001-ben, halálának első évfordulóján közel 300 oldalon emlékeztek meg róla egykori munkatársai, politikusok, ismert tudósok, művészek, magyar költők és előadóművészek a Documenta Savariensia sorozat negyedik kötetében, amely Tisztelet Gonda Györgynek címmel jelent meg.

Szombathely ismert ügyvédje, dr. Sáray Ferenc egyszer említette, hogy dr. Gonda György nevét Szombathelyen ugyanolyan tisztelet övezi, mint például Éhen Gyula nevét. „Éhen Gyulának hívják a teremtő fantáziájú és vasenergiájú embert, akinek hatéves polgármesterségéhez ez a csodálatos lendület hozzáfűződik (…)” – írja Hegedűs Ferenc a Szombathelyi Krónika c. kiadványban, az Acta Savariensia sorozat 12. kötetében. A szerző egyik esszéjében leírja, hogyan varázsolta néhány év alatt a kukoricatáblás mező helyére a Király, a Széll Kálmán, a Wesselényi, a Vörösmarty, a Petőfi, a Kisfaludy, a Szelestey, stb. szilárd útburkolatú, csatornázott utcákat aszfaltos gyalogjáróval, korszerű palotákkal, villamosközlekedéssel… Ehhez a hatalmas munkához hasonlítható dr. Gonda városfejlesztő és kulturális területen kifejtett munkája.

Munkásságát nemcsak Szombathely város, hanem az egész megye, az egész nyugati régió, Budapest és Rábavidék is értékeli, hiszen az ő kezdeményezésére létesült például Szentgotthárd ipara, amelynek köszönhetően a rábamenti szlovénok munkalehetőségekhez jutottak, valamint kiépült a terület szociális hálózata. A szlovénoknak azonban nemcsak anyagi támogatást nyújtott, hanem erkölcsit is, hiszen számtalan rendezvényüket jelenlétével is megtisztelte, tájékoztatott Barbér Irén Állami-díjas rábamenti szlovén írónő, aki akkoriban egyedüli rábamenti szlovénként, megyei tanácstagként és a Megyei Nemzetiségi Bizottság tagjaként beleszólási és szavazati joggal rendelkezett   a szlovénokat érintő döntések meghozatalában. Dr. Gonda nagyra értékelte Barbér Irén elszánt, elkötelezett küzdelmét a rábamenti szlovénok gazdasági és kulturális felemelkedéséért.

A magam módján én is emlékezem az elnök úrra, hiszen tolmácsa voltam, és megtisztelt a barátságával is, amikor erre a legnagyobb szükségem volt. Szlovéniával, illetve az akkori Jugoszláviával létrejött jószomszédi kapcsolatok megteremtésében is ő tette meg az első lépéseket, amiről a Slovenski Koledarban is beszámoltam. Megyénkben több nemzetiség él, de megtisztelő bizalommal többször elmondta nekem, hogy a szlovénok közel állnak a szívéhez. Csodálta életmódjukat, a gazdag kulturális hagyományok példaértékű ápolását, műveltségüket, viselkedésüket, jellemüket. Baráti kapcsolatok fűzték többek között a Maribori Egyetem rektorához, dr. Vladimir Bračič úrhoz és Rudi čačinovič szlovén miniszter úrhoz.

Még ma is emlékezem arra az epizódra, amikor – már súlyos betegen – arra kért, hogy vigyem el a saját kocsimon a zsinagógához. Mivel tudtam, milyen évforduló miatt megy oda, én is vettem egy csokrot és átdobtam a kerítésen az emlékmű elé. Ez a gesztusom valószínűleg meghatotta, mert az életéről kezdett mesélni, méghozzá olyan részleteket, amelyekről nem tudhatott mindenki:

-Ez előtt az emlékmű előtt először mindig az édesanyámra gondolok, akit elvittek Ostffyasszonyfáról – kezd mesélni -, ahol boldogan éltem gyermekkoromban a testvéreimmel. Sajnos korán elveszítettem az édesapámat. A háború után évekig nem mentem oda vissza, mert nem bírtam volna el ezt a nagy lelki megterhelést… Látom magam előtt édesanyám aggódó, kétségbeesett arcát, mert érezte, hogy soha többé nem találkozunk. Nem is tért vissza Auschwitzból.

– Megölték? – kérdezem tőle.

– Nemcsak őt. Majdnem minden közeli és távoli hozzátartozómat.

– Többen voltak? – kérdezem csodálkozva.

– Nehéz kimondanom, negyvenketten voltak. Gondoljon bele, negyvenkét ember, aki soha többé nem tért vissza.

Dr. Sáray ügyvéd A törött menóra c. könyvében (menóra – a zsidó szertartásoknál használt gyertyatartó) írja, hogy Geisler Éva, aki haláláig Budapesten élt, és visszatért auschwitzi deportálásából, dr. Gonda György unokatestvére volt. (Dr. Gonda korábbi vezetékneve is Geisler volt, csupán később, 1946-ban változtatta meg a vezetéknevét.) Az ügyvéd úrnak, a könyv írójának elmondta, hogy az auschwitzi tábor felszabadulásának ötvenedik évfordulója tiszteletére tartott ünnepségekre őt is meghívták a Lipcse melletti Lichtenauba, ahol az egykori foglyoknak egy kép- és dokumentumgyűjteményt adtak ajándékba, amelyben megtalálta saját fényképét is, amelyen kopaszra nyírt fejjel látható.

– És ön hogyan úszta meg Auschwitzot? – kérdezem tőle.

– A budapesti gettóban tartottak fogva, ahonnan a Wehrmacht katonái kényszermunkára vittek. Lövészárkokat ástunk, és egy ágyúlövedék szilánkjától megsebesült a combom. Mint ismeretes, a németek a sebesülteket azonnal agyonlőtték, ezért én a holtak között fekve holtnak tettettem magamat, így nem kaptam meg a halálos lövést. A háború végéig egy kapucinus kolostorban rejtegettek. A szilánkokat csak évtizedekkel a háború után távolították el a testemből.

A sebesülés okozta fájdalmak élete végéig gyötörték, ugyanúgy, mint a lelki kínok. A könyvtárában élete végéig egy Auschwitzi bokor ágát őrizte, amely az idegenvezető szerint azon a helyen nőtt, ahol az édesanyját is megölték.

Amikor az ember az egykori zsinagóga mellett megy el, amit 1881-ben Ludwig Schöne bécsi építész tervei alapján építettek, és amelyben egy korszerű hangversenytermet alakítottak ki, láthatjuk azt a carrarai márványból készült emléktáblát, amit a Zsidó Hitközség anyagi támogatásával Németh László tanár, egykori szomszédom – vállalkozó állíttatott 1994-ben. A táblán magyar és héber nyelven a Siralom Könyvéből a következő felirat olvasható: „Emlékezz, örökkévaló, mi történt velünk!” Közvetlenül a zsinagóga mellett áll egy emlékmű, amelyet az Auschwitzot túlélt egykori foglyok állíttattak 1946-ban, azon a helyen, ahonnan 1944-ben július negyedikén több ezer zsidót hurcoltak el. Az emléktáblán a következő felirat olvasható: „1944. július 4-én erről a helyről hurcolták el a tízparancsolat megcsúfolásával 4228 zsidó testvérünket az auschwitzi gázhalálba. Csecsemők, anyák, aggastyánok, munkaszolgálatosok, ti szent mártírjaink, imádkozzatok az örök béke, a felebaráti szeretet országáért!”

Önzetlen segítőkészségét én is megtapasztaltam. Amikor édesanyám meghalt, ő és a felesége naponta többször felhívtak telefonon, vagy séta közben benéztek hozzám, érdeklődve, hogy minden rendben van-e. Sokszor meghívtak egy rövid látogatásra, és ilyenkor finom szendvicsekkel, kávéval és üdítőkkel vártak. Az elnök úr egyszer még a Ladáját is nekem akarta ajándékozni, mert, mint mondta, ő már nem vezet. Természetesen nem fogadtam el, hiszen nekem is volt kocsim, és nem volt szükségem még egy másikra.

Sokat gondolkodtam azon, hogyan tudnám nekik meghálálni a velem való törődést. Az igaz, hogy legalább kéthetente egyszer vagy Jugoszláviába, vagy Ausztriába mentem, és ilyenkor őket mindig meghívtam magammal. Ezekre az utakra azonban én nélkülük is mindenképpen elmentem volna, ezért ezt nem tekintettem valódi viszonzásnak.

Aztán szembejött velem a sors. Amikor Németország kártérítést ajánlott fel a közép- és kelet-európai náci üldözötteknek, azonnal arra gondoltam, hogy ez őt is megilleti. Javasoltam az elnök úrnak, hogy éljen a lehetőséggel, de ő a rá jellemző rendkívüli szerénységgel és büszkeséggel elzárkózott attól, hogy a saját múltbéli sérelmeivel foglalkozzon.

Pontosan tudtam, hogy nemes jelleme és mély alázata miatt magától soha nem kérne semmit, ezért úgy döntöttem, hogy a magam eszközeivel segítek neki. Írtam egy levelet a Német Szövetségi Köztársaság budapesti nagykövetségének. A sorokat a saját nevemben fogalmaztam meg, tisztelettel jelezve a hatóságoknak, hogy az elnök úr a mélyen lakozó szerénysége miatt ezt a lépést magától sosem tenné meg.

A levélben hűen vázoltam fel a megrázó múltját: a kényszermunkaszolgálatot, a budapesti gettóban elszenvedett lőtt sebét – ahol a sebesültekre váró biztos halál elől a holtak közé rejtőzve, holtnak tettetve magát menekült meg –, majd a későbbi szökését és egy budapesti kolostorban való bújtatását, amelyről utólag hivatalos igazolást is szereztem. Kötelességemnek éreztem, hogy a világ megismerje a történetét, és elismerje azt a mérhetetlen áldozatot, amelyet ő és az auschwitzi haláltáborban elveszített negyvenkét hozzátartozója elszenvedett.

Végezetül megírtam a nagykövet úrnak, hogy doktor Gonda György indította el a jószomszédi kapcsolatokat Jugoszláviával és Ausztriával, amikor azok állami szinten még fagypontközeliek voltak. Nyelvtanárként még megköszöntem Németország nagyvonalú támogatását, amelyet a német nyelvoktatás segítésére küldött könyvadományok formájában az iskolánknak. A nagykövet úr egyébként annyira meghatódott a levelemen, hogy magánemberként, személyes elismerése jeleként még egy Németországról szóló gyönyörű képeskönyvvel is megajándékozott.

Már negyed évszázad telt el azóta, hogy dr. Gonda György megtért őseihez, már történelmünk részévé vált, de munkájának gyümölcsét ma is napról napra láthatjuk, élvezhetjük, és az emléke is tovább él a szívünkben.