A visszacsatolás, illetve az első bécsi döntés mázsás teherként nehezedik a magyar szlovák kapcsolatokra. A szlovákok szeretik ugyan mondogatni, hogy nem kellene a múlttal annyit foglalkozni, nézzünk inkább előre. Számos lépésük azonban a múltból fakad ma is.

Az Internacionálé magyar fordításában van egy közismert rész: a múltat végképp eltörölni / rabszolga had indulj velünk. Az eredeti szöveg a múlttal nem foglalkozik. A múlt eltörlése, átalakítása, átértelmezése viszont ma is létező eszköz a félelem vezérelt politikusok kezében. A múlt a maga valóságában az élet tanítómestere, s olyan gondolatokra vezethet, amelyek mai problémáinkhoz adnak hathatós segítséget.

A Csallóközt, ahogy Jeszenszky Géza felidézi a Rubikonban megjelent tanulmányában, az 1910-es népszámláláskor 121500 magyar, 3000 német és 500 szlovák lakta. Anyai nagyanyám már nem volt a nagyszámú magyar között, házassága révén elkerült szülőföldjéről. Az 1938-as visszacsatolást nem érte meg, öt évvel korábban meghalt.

A visszacsatolás, illetve az első bécsi döntés ma is mázsás teherként nehezedik a magyar szlovák kapcsolatokra. A szlovákok szeretik mondogatni, hogy nem kellene a múlttal annyit foglalkozni, nézzünk inkább előre. Ugyanakkor a bécsi döntés megismétlésének lehetőségétől félve láttak hozzá 1945-ben a dél-szlovákiai magyarlakta területek elszlovákosításához, olyan, ma már nemzetközi szerződésekben is tiltott eszközöket is igénybe véve, mint a lakosságcsere vagy a kollektív bűnösség alapján való elítélés. Ma is ez a félelem bujkálhat a nyelvhasználat korlátozásában, a településnevek kiírása körüli bonyodalmakban vagy akár a közigazgatás olyatén átszervezésében, amely regionális szinten kizárja a magyar többséget a Szlovák Köztársaság területén.

Ez a hangosan ki nem mondott, lappangó félelem tehát ma is nehezíti a szlovákiai magyarok életét, jó lenne tehát oldani. Erre nincs megoldásom, reményem se sok. Annyit tehetek, hogy élve a szólás szabadság jogával, a jótékony kibeszélés reményében, beszélek róla.

Nem találkoztam a dél-szlovákiai térség Csehszlovákiához csatolására vonatkozó érzések őszintébb és hitelesebb megfogalmazásával annál, amit Esterházy Lujza vetett papírra. Nem is vesződöm tehát az újrafogalmazással, inkább idézek a Szívek az ár ellen című könyvéből. Ebbel leírja többek között azokat a gondolatait is, amelyek a pozsonyi börtönben töltött egy évben fogalmazott meg:

„A pozsonyi fogházban életemben először olvastam összefüggően az evangéliumokat. Azelőtt azt hittem, hogy nemzetünk ellenséget gyűlölni kell és arról is meg voltam győződve, hogyha az ember keresztény, akkor szent háborút kell folytatni minden kommunista ellen és mindenki ellen, aki velük szimpatizál. Most azonban, ahogy olvastam az evangéliumot, mélységesen megragadott az a felfedezés, hogy Jézus Krisztus sohasem prédikált a szent háborúról, ellenben kitárta karját minden ember felé és híveitől azt kérte – így minden idők keresztényeitől -, hogy szeressék ellenségeiket. Az evangélium világosságánál egyszerre csak megértettem, hogy egy kereszténynek, egy Krisztus tanítványnak megengedhetetlen, hogy embereket vagy nemzeteket gyűlöljön.

S hogy miképpen lehet leghatásosabban előmozdítani a béke ügyét, arra Krisztus világosan utalt, amikor azt mondta: „Amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is aképpen cselekedjetek azokkal.” (Luk. 6, 31.)

Megragadott engem ennek az Igének az igazsága, olyannyira kézenfekvő bölcsessége. és azonnal eltöltött a bizonyosság: a jó emberi kapcsolatoknak ez a legfontosabb törvénye. Jézus Krisztus ezt nemcsak azért adta, hogy az egyéni emberi kapcsolatokat megjavítsa, hanem azért is, hogy a nemzetek és a nemzeteket alkotó társadalmi csoportok közel kerüljenek egymáshoz.

1918 után, a csehek és szlovákok közötti viták ellenére semmi jel nem mutatott arra, hogy a szlovákok Magyarország kedvéért ott akarnák hagyni a csehszlovák államot. Nos, jogunk van-e visszakényszeríteni a magyar haza kereteibe a szlovák népet? Az ő helyükben vajon szívesen kerülnénk-e vissza egy más nemzet gyámsága alá? Mi bizonyára azt szeretnénk, hogy felnőtt nemzetként kezeljenek bennünket és hogy magunk intézhessük sorsunkat.

Ha viszont Krisztus tanítványaként szeretnék cselekedni, le kell-e mondanom arról az álomról, hogy Magyarország visszaszerezze az elvesztett területeket, a nekem oly kedves hegyeket és lankákat, melyek ezer éven át a mieink voltak?

Keserű és fájdalmas belső harc után igent mondtam erre a kérdésre.

Ebben a szívettépő lemondásban azonban valami vigasztalót is kezdtem találni; megértettem, hogy magyar hazánknak nem volna érdeke és semmi előnye sem származnék abból, hogy visszatérjenek hozzá a szlovákok, ha ők határainkon kívül akarnak élni. Visszatérésük csak ellenségeskedést, nehézségeket és belső válságot jelentene Magyarországnak. Aki igazán szereti hazáját, nem teszi ki ilyen nehézségeknek és veszélyeknek.”

Ha Esterházy Lujza csak ennyit írt volna, talán azt mondhatnánk, hogy alig fél évtizeddel Trianon után tovább jutott, mint sokan mások, messze megelőzve a korát. Ha csak ennyit írt volna, sok mai magyar azt is mondaná, hogy elárulta a nemzetét. Ha ez lett volna az általános magyar álláspont, nem került volna sor a bécsi döntésre. Ha Esterházy Lujza itt megállt volna, nem lenne hiteles, s mélyebben gondolkodó szlovákok nem is hinnének neki. De az ő gondolatmenete folytatódott. Íme:

„Azonban ugyanaz a békeszerződés, amely kivonta a szlovák népet a magyar uralom alól, összefüggő magyar népességet vetett csehszlovák fennhatóság alá. Ez nyilvánvaló igazságtalanság volt. Annál is inkább, mert nagyon jól meg lehetett volna teremteni a csehszlovák államot a tiszta magyar határmenti területek nélkül is.

Meggyőződésem volt továbbra is, hogy az ellenállás a szerződésnek eme igazságtalanságával szemben teljesen jogos, és így természetes, sőt erkölcsi jogunk, hogy akarjuk a trianoni szerződés revízióját. Egy olyan revíziót, melynek alapja a népek önrendelkezési joga.

Ezt a jó ügyet azonban csak békés eszközökkel kívántam szolgálni, nem pedig rajtaütéssel, mint azt korábban jónak láttam.”

A rajtaütés katonai beavatkozást jelent. Éppen ebbéli meggyőződése miatt került börtönbe. Az Evangélium hatására az erőszakról mondott le, megelőzve a Helsinki Egyezmény világát.

Csehszlovákia 1938-as szétesésekor az akkori magyar vezetés a nyelvhatárra próbálta igazítani az államhatárt, s nem tartott igényt a szlovákok lakta területekre, ezzel kisebbségi sorsban hagyta a szórványban élő szlovákiai magyarokat.

A szlovákok alighanem azt gondolják, hogy Magyarország azért nem áll most elő a magyarok lakta területek visszacsatolásának igényével, mert a nemzetközi környezet nem támogatna semmiféle ilyen lépést. Valóban nincs ilyen támogatás, de van ennél fontosabb okunk is. 1945 óta olyan mélyreható változások történtek Dél-Szlovákia nemzetiségi összetételében, a magyarok létszáma olyan drámaian fogyott, hogy egy esetleges visszacsatolás újabb problémák sorát zúdítaná az országra, amelynek kezelése teljességgel reménytelen. Most már erre a területre is érvényes, amit Esterházy Lujza mondott: Aki igazán szereti hazáját, nem teszi ki ilyen nehézségeknek és veszélyeknek. Ezért nem területrendezés a megoldás, hanem az egyéni és kollektív emberi jogok maradéktalan érvényesítése. Ami egyébként a szlovákoknak is éreke.

A jövőt nagymértékben megszabja az, hogy elhiszi-e Szlovákia, hogy a magyar gondolkodás a tényekből indul ki. Nem alamuszi macskaként figyeli, mikor ugorhat, hanem emberi, európai életet szeretne biztosítani minden a Kárpát-medencében élő szlovák és magyar számára. Ez az európai út, ez az a gondolkodás, amelyet az európai egységnek köszönhetünk. Ennek a gondolkodásnak a terjesztésén fáradozik a Charta XXI mozgalom, közelebb hozni próbálván egymáshoz a Duna völgyében élő embereket, nemzeti hovatartozásuktól függetlenül. Ez a megbékülési vágy viszont nem jelenti, hogy a jövő vélt érdekében a múltat feledni kell. A bűnön csak akkor lehet átlépni, ha kimondjuk, megvalljuk. Ki-ki a magáét.