Bocsásd meg vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Hatvanöt évvel ezelőtt rögzítette Esterházy Lujza ezt a felhívást, amelyet most rövidítve közreadunk.
A megbékélés híveinek tudniuk kell, hogy az előttünk járó nemzedék legjobbjai, noha közvetlenül átélték a legrosszabbakat, már készek voltak a megbékélésre. Nincs más megoldás égő fájdalmainkra. A felhívás a kényszer kitelepítések, a jogfosztottság és a lakosságcsere miatt fogalmazódott meg, de általános érvényű. Az eredeti felhívásnak nincs mottója.
Ti, csehszlovák politikai felelősök, komolyan gondoljátok, hogy a kisebbséget megnyomorító intézkedéseitekkel megvédhetitek hazátok biztonságát, amelyre annyira vágytok? Igazán hiszitek, hogy egy ilyen út végén találjátok meg államotok részére a biztonságot? Hogyan hihetitek ezt, amikor a történelmi tapasztalat az ellenkezőjét bizonyítja?
Emlékezzetek: Hitler a lengyelek millióit űzte ki otthonaikból. Ez nem szolgálta Németország biztonságát. Nagyon is sokszor kellett megtapasztalni, hogy ezek az embertelen eszközök nem vezettek boldogsághoz.
Ha a nemzetek megpróbálnának politikájukban a humanizmus útján elindulni más nemzetek felé, ha barátsággal közelednének feléjük, amire az emberek szomjúhoznak, olyan csodát élnének meg, amely felülmúlja minden vágyukat.
És most hozzátok fordulok, magyar kisebbségünk tagjaihoz, honfitársaimhoz.
Tudom és érzem, barátaim és testvéreim odahaza, hogy ha most egy jövőbeni kibékülésről beszélek köztünk és ellenségeink között, ezzel megsértem szíveiteket és méltatlankodásokat váltom ki, mert azok után, amit el kellett szenvednetek, úgy érzitek, hogy nem lehetséges a kibékülés; az igazságtalanságok, amelyeket velünk szemben elkövettek, jóvátehetetlenek.
De szeretett barátaim – nem tudom gondoltok-e arra, hogy 1939 óta Európában csupa jóvátehetetlen dolog történt. Nem tudom, ti tudjatok-e, hogy francia, belga, holland, dán, norvég és cseh férfiak és asszonyok tízezrei pusztultak el a hitleri haláltáborokban. és hogy a lengyelek milliókra tehető hozzátartozóikat siratják, akik a Gestapo börtöneiben és a lassú halál táboraiban szenvedtek ki. Nem beszélve a Kelet-Lengyelországból a szovjetek által 1940-ben elhurcolt tömegekről, akiknek nagy része nyomtalanul tűnt el a Szovjetunióban.
Ezek mind mély kétségbeeséssel a lelkükben úgy érzik, hogy teljes lehetetlenség kibékülni azokkal, akik ezeket a szörnyűségeket elkövették. De hát akkor, ha annyi nemzet telítődött ilyen érzésekkel, hogyan lehet itt békét teremteni?
Testvéreim, úgy gondolom, hogy elértünk a történelemnek ahhoz a pontjához, ahol a háború és az azt követő idők által megnyomorított összes nemzetnek s köztük a miénknek is majd választania kell két változat: az atombomba vagy a Miatyánk között.
Szent meggyőződésem, hogy azok a nemzetek, amelyek az utóbbit választották és a megbocsátás útjára lépnek, boldog éveket fognak megélni és érezni fogják a Történelem Urának az áldását.
1946. december – 1948 júniusáig.
Esterházy Lujza
Forrás: http://www.magtudin.org/Esterhazy_Lujza_Szivek_az_ar_ellen.pdf