Tamási Orosz János: Fohász megbékélésért – Charta XXI
Tamási Orosz János: Fohász megbékélésért

Mennyi elvesztegetett évszázad, mennyi véres harc, és még több vértelen, csöndbe fordult, magába roskadt akarat; mennyi remény és még több reménytelenség; mennyi hadak útja és mennyi menekülés; mennyi sziklává kövesedett arcból is feléd futó, merengő tekintet,

Mi atyánk

pedig annyiszor mondottuk: hiszünk a szeretet erejében, hiszünk egymás kultúrájának méltóságában, hiszünk a másság mélyén rejtőző egyformán leboruló áhítatban, amely az élet szentségének megértett üzenete, és az élet teljességének, az életből fakadó csodáink által vált, válhat megérthetővé, mindannyiunknak nyelvén, mert mindenik teremtettednek, s néked,

ki vagy a mennyekben

a lelkében dal van, ezért ugyanazt látjuk szépnek egy madár röptében, egy kisgyerek nevetésében, egy festmény színeiben – nem kell ehhez egyazon anyanyelv, elég édesanyánk nyelvén elsuttogni:

szenteltessék meg

s nem kell ugyanabban a politikában hinnünk, elég ugyanazon demokráciában; és nem kell ugyanazt az ellenséget gyűlölnünk, sőt, nem kell ellenséget keresnünk magunknak ahhoz, hogy erősebbnek érezzük önmagunkat; elég, ha

a te neved

azt jelenti: nem törsz mások életére, sem fizikai, sem lelki, sem szellemi síkon, sem gondolattal, sem szóval, sem cselekedettel, nem növesztesz bőrödből s bőrödre, ha minden elfogyott, akkor már önmagadból, de azért is, tüskék fegyverét, fegyverek páncélját, ellenben úgy óhajtod másnak is,

jöjjön el

miképpen önmagadnak; mert hát micsoda képtelenség az: a vér közös, de a verőér nem; hát nem, nem és nem; a szeretet örömében és az Örömhír szeretetében mindannyian egyek vagyunk; Dunának, Oltnak egy a hangja, költőidnek egy a fohásza: az én országom

a te országod

az én hazám a te hazád, s nem válhatunk akaratossággal a te akaratod ellenére világnyi tűzfészekké; mert az én örömöm a te örömödre szolgál; hát

legyen meg

bennünk egyetlen akaratként: emberek vagyunk, akiket egy felsőbb parancs arra szorít, hogy egymásért, s ne egymás ellen éljünk, cselekedjünk; mert ez visz előre házat s hazát, egyént és közösséget; ez teremti meg a nemzetek családját; sorsközösségét; egy család története, tudjuk, sokban és sokszor változik az uralkodó szélirány, kiszámíthatatlan, kiket sodornak annak kötelékébe az érzelmek, ám a család, ha valóban a szeretet szikláján áll, sohasem veszíti el összetartó erejét, mert

a te akaratod

a szülők megtanítják a gyermekeiket, nagyszülők az unokáikat, arra, hogy az utódok tisztelettel és szeretettel beszéljenek a családi fotóalbumokban őrzött ősökről; immár kik

amint a mennyben úgy

élnek tovább bennünk; vagy legalább megértéssel – azonképp, legalább; hiszen az élethelyzetek

itt a földön

sohasem egyformák; de nekünk innen, a családi kötelékek szorosságának pontjából kell elindulnunk egymás felé, itt, a Kárpát-Medencében; megosztani

mindennapi kenyerünket

kezet szorítani s helyet, ha kell, tágassá növelt fészkeinkben, szeretet-mandaláinkban, az esztelen harcok menekültjeinek, kérve érettük is, hogy

add meg nékünk ma

békességünket, mondja ezt összekapaszkodó tekintetünk,

és

tudván tudva azt, hogy a történelmünk eltérő, s olykor széllelbélelt időkkel ver bennünket, mégis,

bocsásd meg vétkeinket

elfogadva azt, hogy ami az egyikünkben örökké szomorúságot gerjeszt, az másunkban örömet, születésnapot;

miképpen mi is

úgy sóhajtjuk hát közös akarattal:

megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek

másunkban másképpen él a múlt, érti ezt szívünk és értelmünk, a hagyományok, az identitás, a kultúrák gyökerei által különbözünk, ám ez nem másság: mondottam, a szeretet örömében és az Örömhír szeretetében mindannyian egyek vagyunk;

és ne vígy minket kísértésbe

sem ártó szó, sem rontó gondolat, sem véres cselekedet, mert mindannyian felelősséggel tartozunk azért, hogy békességünk s békénk akarata kerekedjék felül, végül, minden ártó szándékon; ne ártsunk egymásnak; a történelemnek, a múltnak mindig vannak nyertesei és vesztesei, de sem egyik, sem másik nem válhat bennünk mindig önmagába forduló, s mindig kibogozhatatlan, végtelen csomóvá, élethurokká; ne tégy ezért dölyfösekké,

de szabadíts meg a gonosztól, mert

a jövőnek, közös jövőnknek, csak azok lehetnek majdan győztesei, akik képesek összekapaszkodva élni házzal, hazával, hazákkal, testvéreikkel, a szeretet örömével és az Örömhír szeretetével; megkapaszkodván az örökkévaló kegyelmében; tudván mondani nékik, hogy

tied az ország, a hatalom és a dicsőség

legyen hát ez a nap a holnap:

mindörökké 

tartó összetartozásunk fájdalomban és szeretetben megbékélt közös ünnepe.

Ámen