LUCIAN MÎNDRUȚĂ : EGY NAP MAROSVÁSÁRHELYEN

Lucian Mîndruțănak ezt az írását a transindex.ro közölte magyarul. A román eredeti a szerző blogján jelent meg. Olyan mondatokat közölt, amelyeket kőbe kellene vésni, vagy még inkább elérni, hogy minden román a magáévá tegye. És minden magyar is. A szerző “lájkolta” a charta facebook oldalát, de (még) nem írta alá a Megbékélési Nyilatkozatot. Az alábbiak azonban bizonyítják: ugyanúgy gondolkodik közös dolgainkról, mint mi.

Itt az ideje, hogy a magyarok is elkezdjék az előtérbe helyezni a saját örökségüket, lehetőséget adva a románoknak, hogy megismerhessék a magyar kultúrát.
A szállodából kilépve szitáló erdélyi eső fogadott. Utasítottam a GPS-t, hogy vigyen a Bernády György Kulturális Alapítvány székhelyére, ahol egy kisebbségügyi konferencián tartottam beszédet. A sors fintora folytán, és a Google Maps tekervényes működésének köszönhetően. hamarosan a városi zsinagóga mellett találtam magam. A szépen felújított épületben nyoma sem volt a hívők egykori sürgés-forgásának.
Félrehúztam egy csendes mellékutcába, és kiszálltam nézelődni. Rajtam kívül senkit nem érdekelt az épület furcsasága. Ha valami feltűnt az arra járóknak, inkább az volt, hogy valaki még megáll itt egyáltalán.
Távolról ortodox templomnak is tűnhetett volna, de közelebbről szembe ötlött a torokszorító elszigeteltsége. A kaput keresztben vastag lánc és lakat zárta le. Odabent egy táblán egyetlen felirat árválkodott: a kulcsért hívd ezt és ezt a számot, de legalább egy nappal előtte. Szemléltem az udvar kifogástalan rendjét, és próbáltam magam elé képzelni a régi időket, amikor a rend helyett még élettel teli nyüzsgés uralkodott.
Elfelé menet rákerestem az interneten: a hétezer-hétszáz fős marosvásárhelyi zsidó közösségnek csaknem hatezer tagja halt meg a holokauszt idején. A többiek, kevés kivétellel, Izraelbe emigráltak. Ez a kevés kivétel most olyan konferenciákra jár, amilyenre épp hivatalos voltam én is. Szabadidejükben meséket írnak. Vasile Dubb, a marosvásárhelyi zsidók vezetője búcsúzáskor megajándékozott a könyvével, címe: „Villámhárítókat a zsinagógákra?”
E történeteket egy kisebbségi állampolgár írta, abban a városban, ahol egy későbbi etnikai konfliktus jó tíz évre elmérgesítette a románok és magyarok viszonyát.
Ezek jártak a fejemben, amikor a konferencián a kisebbségek védelméről kezdtem beszélni. Hogy miért is voltam ott? Úgy kezdődött, hogy a Facebookon minden ismerősömet felköszöntöttem a román nemzeti ünnep alkalmából, válogatás nélkül románt, magyart, németet, zsidót, törököt, cigányt, tatárt, görögöt és szerbet egyaránt.
Azóta a magyarok iránt barátinak mondható állásfoglalásom leginkább kétféle reakciót vonzott be: a melegszívű, kissé szégyenlős magyar elsuttogott köszönömjét és a román hazafi futballhuligán stílusú, nagyhangú szidalmazását, legalábbis a Facebookon keresztül. Felmerül a kérdés: vajon tényleg nem lehet hazafi valaki anélkül, hogy gyűlölne másokat?
Nem tudom. De kérlek, fontoljátok meg a következőket. Gazdagabbak vagyunk, ha sokféle nép él körülöttünk. Gazdagabbak vagyunk, ha több kultúrát is alaposan megismerhetünk. Ha kölcsönösen a jót keressük egymásban, például a magyarokkal, és nem zárkózunk be a (…) nemzeti lét büszkeségének ostromlott erődjébe.
Egészítsétek ki a pontok helyét bármelyik etnikummal. Egyébként meg gondoljatok a franciákra, amikor a villát a szátokhoz emelitek, hogy egy könnyen érthető példát mondjak a kulturális befolyásra.
Kinek hasznos manapság ez a nagy széttartás? Ki másnak, mint a demokrácia ellenségeinek. A keletről fúvó fagyos szélnek, ami a kisebbségek semmibe vételének gyakorlatát hozza magával. Elragadott az indulat ezen a ponton. Talán túl hevesen is bizonygattam, hogy a Putyinnal kötött szövetség egyetlen kisebbségnek sem hoz majd több szabadságjogot. Csak arra lesz jó, hogy ismét kiújuljanak a régi érdekütközések, amelyekből győztesen kikerülni senki nem fog. Még Putyin legújabb barátai sem, akik oly szívélyesen látják őt vendégül Budapesten.
De egyelőre nincs akadálya, hogy mi, románok, több figyelemmel, nagyvonalúan és megértéssel forduljunk a magyarjaink felé. Még ha lehetetlennek vagy nevetségesnek tűnne is első hallásra, keressük meg magunkban a büszkeséget, hogy a honfitársaik lehetünk, szomszédjaik, barátaik.
Hogyan fogjunk neki? A könyvek segítenek. Olvassunk fordításokat magyar irodalmi művekből és könyveket a közös történelmünkről, lehetőleg olyanokat, amelyekben már nem feltétlenül ősi ellenségként szerepelnek. A kölcsönös gazdasági érdekek is jó ösztönzőként hatnak. Úgy éreztem, hogy Marosvásárhelyen elapad az a Kolozsváron oly erősen érezhető energia, ami több nemzet együttéléséből fakad. Mi lehet az oka ennek? Lehet, hogy Dăncu úrnak van igaza, és a nemzetiségek itt bezárkóztak a képzeletbeli falaik mögé. Ez esetben hadd emlékeztetek mindenkit, magyart és románt a Szilikon-völgy sikerére, ahol indiánok társalognak európai zsidókkal, muzulmánok buddhistákkal, és mindenki nem feltétlenül angolszász nevű amerikaiakkal dolgozik együtt.
Persze, tudom, nekik sosem kellett Erdélyen osztozkodniuk. De mi történne, ha osztozkodás helyett mi is együtt kezdenénk gondolkozni róla?
Az utóbbi években egyre többször kerül szó az erdélyi szász örökségről. Véleményem szerint itt az ideje, hogy a magyarok is elkezdjék az előtérbe helyezni a saját örökségüket, lehetőséget adva a románoknak, hogy megismerhessék a magyar kultúrát. Csak így születhet meg a kölcsönös tisztelet, ha megismerkedünk. Mindezt jó marketing- és sajtókampányokkal, sőt – miért ne? – közös ünnepekkel lehet elérni.
Még egy dologra van szükség ezenkívül: egy válaszra a románok részéről a legnehezebb kérdésre, amelyikre csak őszinte választ szabad adni. A kérdés, hogy részét képezik-e a kisebbségek Romániának, vagy tekintsük őket inkább valamiféle rendszerhibának?
Sajnos túl gyakran olvastam gyűlölettel teli válaszokat erre a kérdésre a közösségi médiában, túl sokan tartják a kisebbségeket rendszerhibának. „Nélkülük erősebbek volnánk!”, szól a csausiszta ideológia, ami valahogy máig megőrződött a többség hozzáállásában.
De ez nem igaz. Kérdezzünk csak meg egy kohászt, hogy melyek a legkeményebb fémek. Az ötvözetek. Színtiszta vasból nem épül tartós szerkezet. Ez igaz a nemzetekre is: az etnikai sokféleség a gondolatok sokféleségével egyenlő, és a gondolatok aranyat érnek. Ha ezt elfogadjuk, megszabadulunk a félelmeinktől.
Hiszen okafogyottá válik a félelem, hogy elveszik tőlünk az országunkat, ha az ország eleve mindenkié.

Megjelent: 2015. február 26-án. Fordította Móra Zoltán.