Csernicskó István: Nyelv és/vagy nyelvjárás: nyelvészeti kérdés ez? – Charta XXI
Csernicskó István: Nyelv és/vagy nyelvjárás: nyelvészeti kérdés ez?

Az előadás az EGYÜTT AZ ÚTON – MAGYAROK ÉS RUSZINOK című konferencián hangzott el 2018. február 3-án, Nyíregyházán. (Rendező – az Országos Ruszin Önkormányzattal együttműködve – a Charta XXI Egyesület.)

Gondolatok az északi szláv dialektuskontinuum kárpátaljai szakasza kapcsán

Az Ausbau nyelvek és a dialektuskontinuum

Cseernicskó István

Nyelv és nyelvjárás elkülönítése nem könnyű feladat (Bárczi 1956: 393, Crystal 1998: 362–364). Az ugyanis, amit laikusként homogénnek érzékelünk és nyelvnek nevezünk, valójában egymással szoros kapcsolatban lévő, ugyanakkor folyton változó és változatos egységek bonyolult összessége. Voltaképpen azt mondhatjuk: „A NYELV” nem létezik, csak nyelvváltozatok vannak, amelyek maguk is változatosak és változnak, és amelyek összességét valamilyen absztrakció és kategorizáció alapján nyelvnek fogunk fel.[1]

A kölcsönös érthetőség és a kulturális hagyományok együtt sem igazítanak el abban a kérdésben, hogy mi nyelv és mi nyelvjárás (Trudgill 2010: 129): vannak ugyanis olyan, tradicionálisan egymástól különböző nyelvek tekintett nyelvi egységek, amelyek beszélői akkor is értik egymást, ha mindketten anyanyelvükön beszélnek (például a dánok és a norvégok, lásd Kamusella 2005: 111), miközben olyanról is tudunk, amikor azonos nyelvnek tekintett egységek eltérő változatát (nyelvjárását) beszélők nem értik egymást (gondoljunk csak egyes kínai dialektusok beszélőire, lásd Cseresnyési 2004: 126–127).

De akkor milyen elvek, kritériumok alapján tekintjük nyelvi elemek bizonyos halmazát önálló nyelvnek, míg másokat egy másik nyelv nyelvjárásaiként kezelünk? Vagy: hogyan lehetséges, hogy ugyanazokat a nyelvváltozatokat egyesek önálló nyelvként, mások viszont csupán egy másik nyelv nyelvjárásaiként tartják számon?

A nyelvészetben ismert Abstand (különálló) és az Ausbau (beépült) nyelvek fogalma (Kloss 1967, Trudgill 1992, 2001). Az Abstand nyelvek nyelvi státusa vitathatatlan, mert a nyelvi távolság mértéke e változat és más nyelvek között olyannyira jelentős. A magyar például ilyen Abstand nyelv, mert területi nyelvjárásai egymáshoz hasonlóak, ugyanakkor hangtani, nyelvtani és szókészlettani szempontból sem a szomszédos nyelvekhez, sem a magyar legközelebbi rokon nyelveihez nem állnak közel. Az Ausbau nyelveket ettől eltérően nem nyelvi (vagyis nem hangtani, nyelvtani és szókészlettani) tulajdonságai, hanem sokkal inkább történeti, kulturális és politikai tényezők miatt tekintik önálló nyelvnek; például a fent említett dánt és norvégot nem azért tartják számon önálló nyelvként, mert nyelvi szempontból jelentősen különböznek egymástól, hanem mert két független államhoz tartoznak, és a beszélőközösségek ma ragaszkodnak ahhoz, hogy nyelvük önálló nyelv (Trudgill 2003: 11–12).

A nyelv és a nyelvváltozat egyaránt valamilyen szinten közös tulajdonságokkal jellemezhető nyelvhasználati módok együttese, amelyek az épp releváns szinten elkülönülnek más nyelvváltozatoktól (Sándor 2001: 38). Az épp releváns szinten elkülönülnek kitétel különösen fontos, mert jelzi: a társadalmi, politikai, történeti és kulturális nézőpont függvénye, hogy egy adott nyelv/nyelvváltozat kapcsán mit emelnek ki. Politikai vagy egyéb célok és érdekek alapján vagy az egyezéseket és hasonlóságokat tartják meghatározónak, vagy épp ellenkezőleg, az eltérések válnak hangsúlyossá.

A nyelv és a nyelvváltozat tehát nemcsak nyelvészeti, hanem társadalmi, politikai, kulturális és történeti kifejezés is egyben. A nyelv versus nyelvjárás témakörben ezért a (nyelv)politika megkerülhetetlen (lásd Haugen 1966, Kloss 1967, Barbour 2004: 294–295).

Sándor Klára (2011: 74–75) szerint „Mindez talán szokatlanul hangzik, de a lényeget ragadja meg, s hozzánk nagyon közeli példát is ismerünk ilyen nyelvteremtő politikai döntésre. A volt Jugoszlávia nyelvét szerbhorvátnak hívták, az ország felbomlása óta azonban nemcsak a szerbet határolják el a tőle alig-alig különböző horváttól, hanem a mindkettőhöz nagyon közel álló, muszlim területeken beszélt bosnyákot, sőt már a montenegróit is. Ez utóbbi például 2007-ben született, az új montenegrói alkotmány elfogadásakor, azóta nevezik így Montenegró hivatalos nyelvét (helyesírása pedig csak 2009 óta van). Egy politikai esemény következtében tehát négy nyelv »keletkezett« egyetlen nyelv helyén, a szó legszorosabb értelmében egyik napról a másikra. Az egykori Jugoszláviában a valóban csekély eltéréseket nyelvjárási különbségeknek tekintették, mert a közös nyelv egyben a közös állam szimbóluma volt. Az ország részekre szakadása után ugyanezek a nyelvi eltérések elégségesek voltak ahhoz, hogy az utódállamok önálló nyelvként azonosítsák korábbi nyelvjárásaikat, ezzel is függetlenségüket hangsúlyozva” (Sándor 2011: 74–75; lásd még: May 2006: 260–261).

Bizonyos esetekben azonban egy csoport hiába érzi úgy, hogy az általuk használt nyelvváltozatok önálló nyelvet alkotnak, mert „a hatalom érvelhet úgy, hogy a kisebbség nyelve igazából egyáltalán nem nyelv – sőt, hogy olyan nyelv valójában nem is létezik –, és az egyszerűen csak a többségi nyelv nyelvjárása” (Trudgill 2010: 130). S persze „úgy is érvelhetnek, hogy míg a nyelv, amit a kisebbség beszél, természetesen létezik, az a változat azonban, amit beszél a kérdéses nemzet, igazából dialektusa a többségi nyelvnek, amit egyszerűen csak rosszul osztályoztak” (Trudgill 2010: 130). Trudgill (2010: 130) arra is felhívja a figyelmet, hogy „ez a két módja a nyelvi státusz megtagadásának akkor jelentkezik, amikor a kisebbségi és a többségi nyelv Ausbau kapcsolatban van egymással: amikor mindketten ugyanannak a földrajzi nyelvjáráskontinuumnak a részei”. A nyelvjárás- vagy dialektuskontinuum területileg szomszédos dialektusok olyan láncolata, ahol a szomszédos nyelvváltozatok kölcsönösen érhetők, közöttük fokozatos az átmenet, a kontinuum szélső pontjai között azonban rendszerint nagyobb a nyelvi távolság mértéke, s nem áll fenn kölcsönös érthetőség (lásd Crystal 1998: 39–40, Trudgill 2003: 35–36). A kontinuumon belül lehetetlen pontosan eldönteni, hol ér véget az egyik, s hol kezdődik a másik nyelv, másik nyelv kezdődik-e egyáltalán ezen a bizonyos ponton. Amint arra Moser (2011: 111) és Kamusella (2005, 2015) rámutat, ez tipikusan érvényes a szláv nyelvekre és sztenderd változataikra.

 

Nyelv versus nyelvjárás mint politikai kérdés

Az Ausbau (beépült) nyelvek között tehát lehetetlen egyértelmű határt vonni, hisz átmenetiség figyelhető meg közöttük, így nincs abban semmi meglepő, hogy nyelv és politika kérdésköre gyakran szorosan összefonódik. „A sok közös vonást mutató, kölcsönösen érthető nyelvek csak önkényesen határolhatók körül és nevezhetők nyelvnek. Azt, hogy egy közösség önálló nyelvnek tekinti-e saját nyelvét vagy egy másik nyelv nyelvjárásának, nem kizárólag rajta múlik, többnyire politikai döntés kérdése: egy Max Weinreichnak tulajdonított, valójában 19. századi, talán John Stuart Milltől származó aforizma szerint a dialektust az különbözteti meg a nyelvtől, hogy az utóbbinak hadserege és flottája van” – írja Sándor Klára (2011: 74). Ortutay Katalin (2001: 7) Louis-Jean Calvet-tól idézi a fenti aforizma parafrázisát: „A dialektus soha nem más, mint legyőzött nyelv, a nyelv pedig az a dialektus, amely a politikában győztesnek bizonyult.”

Ha egy X közösség azt állítja az Y csoport által használt nyelvváltozatokról, hogy azok nem egy önálló nyelv változatai, hanem X nyelvhez tartoznak dialektusként, azzal nem csupán Y nyelv létezését vitatja, hanem Y közösség azon jogát is, hogy saját, az X közösségétől eltérő identitását kifejezhesse (Trudgill 1992). „A nyelvek »dialektusnak«, »népnyelvnek«, »tájszólásnak« minősítése arra szolgál, hogy a hatalmat nem birtokló nemzetek önrendelkezésre irányuló követeléseit kizárják, arra hivatkozva, hogy esetükben hiányzik a nemzeti lét egyik feltétele, a teljesen kifejlődött nyelv. Így az állammal nem rendelkező nemzeteket vagy népeket társadalmilag fogyatékosnak, a nemzetközi színen pedig láthatatlan nemszereplőknek tekintik” – írja a nyelvi emberi jogok két nemzetközileg elismert szakértője, Phillipson és Skutnabb-Kangas (1995: 498, 1997: 25). S persze mindez fordítva is igaz. Amikor egy Y közösség azt állítja, hogy az általa használt nyelvváltozatok az önálló Y nyelvbe szerveződnek, és X nyelv nyelvjárásai, akkor ezzel egyúttal azt is kifejezésre juttatják, hogy azonosságtudatukban is különböznek az X csoporttól, és mint közösség is igényt tartanak a másság, a saját identitás kifejezésére. A nyelvük önállósága mellett kiállók ilyenkor rendszerint nyelvi, nyelvrendszerbeli érveket (is) hoznak fel álláspontjuk alátámasztására, de ezek az argumentumok sokkal inkább tükrözik a megváltozott kulturális és politikai identitást, mintsem egy nyelvtudományilag igazolható tényt.

Jól mutatják az egymással Ausbau viszonyban lévő nyelvváltozatok közötti határvonal meghúzása (a nyelvváltozatok kategorizálása) és a politika összefüggését az alábbiak. Az északi szláv dialektuskontinuumot a következő tíz, elvonatkoztatott változathalmazra osztják: orosz, belarusz, ukrán, ruszin, lengyel, kasub, szorb (vend), sziléz(iai), szlovák és cseh (Kamusella 2005, 2015).

A 19. század végén az északi szláv dialektuskontinuum heteronóm változatait mindössze négy autonóm sztenderd tagolta önálló nyelvekre. Az orosz nyelvjárásaiként kezelték a belarusz, ukrán és ruszin változatokat; a lengyel nyelvhez tartozónak tekintették a kasub, a szorb (vend) és a sziléz(iai) dialektusokat; önálló nyelvként tartották számon a szlovák és a cseh nyelvet. Ekkoriban az északi szláv nyelvek által lefedett nyelvterület legnagyobb részén csupán két állam: (a cári) Oroszország és az Osztrák–Magyar Monarchia osztozott.

A két világháború közötti időszakban már öt „nyelv” között oszlottak meg a nyelvjáráskontinuum változatai. Külön nyelvként tartják ekkor számon az orosz, az ukrán, a belarusz és a lengyel nyelvet; a Monarchia széthullása után létrejött (első) Csehszlovák Köztársaság hivatalos nyelveként a csehszlovák nyelvet határozták meg, egy nyelv kategóriája alá vonva a cseh és a szlovák nyelvváltozatokat. A terület legnagyobb része fölött ebben az időszakban a következő államok rendelkeznek: Szovjetunió, Lengyelország és Csehszlovákia.

A második világháború után a régió szinte teljes egészében a Szovjetunió érdekszférájába vont keleti szocialista blokk részévé válik, és a Szovjetunió mellett az immár a szocializmust építő Lengyelországhoz és Csehszlovákiához tartozik. A nyelvi helyzet is megváltozik. Az önállóként kezelt nyelvek száma már hat: orosz, ukrán, belarusz, lengyel, cseh és szlovák (a szocialista Csehszlovákia ugyanis már nem ragaszkodik a csehszlovák nyelv konstrukciójához, hanem külön nyelvként tekint a csehre és a szlovákra).

2018-ban nagyjából ugyanez a nyelvterület hat állam között oszlik meg: Oroszország, Belarusz, Ukrajna, Lengyelország, Szlovákia és Csehország. Ezek mindegyike rendelkezik saját, önállónak tekintett államnyelvvel, melyek nyelvi státuszát senki sem vitatja. Lengyelország azonban továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy a kasub, a szorb (vend) és a sziléz(iai) a lengyel autonóm sztenderd heteronóm változatai, azaz nem önálló nyelvek, hanem csupán a lengyel nyelvjárásai. S hiába ismeri el a térségben önálló nyelvként a ruszint Szlovákia, Lengyelország, Magyarország és Románia is, a hivatalos Ukrajna álláspontja szerint ruszin nyelv nincs, ezek a változatok az ukrán autonóm sztenderd dialektusai.

Fishman (2009: 110–111) találóan jegyzi meg, hogy az A=B egyenlőség (ahol „A” a nagyobb nyelv, „B” pedig a kisebb) matematikailag fordítva is igaz kell legyen (vagyis B=A), mégsem jut eszébe senkinek sem, hogy azt hangoztassa, hogy a nagyobb nyelv a kisebbnek a nyelvjárása; annak ellenére sem, hogy a nyelvek/nyelvváltozatok közötti hasonlóságok alapján a két nyelv/nyelvváltozat közötti távolság A-tól B-ig pont ugyanolyan, mint B-től A-ig. Az ilyen vitás kérdésekben nem a logika, hanem a hatalmi viszonyok döntenek – vonja le a következtetést Fishman (2009: 111).

 

A kárpátaljai szlávok és nyelvváltozataik

A keleti szláv lakosság betelepülése a középkortól folyamatos volt a Kárpátok északi, keleti oldala felől a történelmi Magyarországi északkeleti területeire, elsősorban Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegyékbe, azaz a mai Kárpátalja területére is. Ez a szláv lakosság a mai Kárpátalja területén a 19. század végére már egyértelműen többséget alkotott (Kocsis–Tátrai szerk. 2015).

A kibocsátó területeitől a Kárpátok hegyvonulatai révén természetes, illetve a Magyarország és szomszédjai közötti politikai határral is elválasztott keleti szláv népesség nem vett tevékenyen részt abban a hosszú folyamatban, melynek során a (Dnyeperhez képest) bal-parti Ukrajna lakossága „lassan elkezdte identitástudatát a rutén, ruszin vagy kisoroszból ukránná átalakítani” (Pavlenko 2010: 141). „Ez utóbbi terminus a 19. században nyert teret, az ukrán nacionalizmus felemelkedésével és a modern irodalmi ukrán létrehozásával” – írja Pavlenko (2010: 141). Az ukrán nemzeteszme egyik fő teoretikusa, Mihajlo Hrusevszkij (1913/1954, 1991) szerint az ukrán [український] népnév a 19. században kezdett erőteljesen elterjedni, s a 20. század elejére fokozatosan szorította ki az egyéb megnevezéseket, ám az ukrán nyelvterület nyugati ré­szein (Galíciában, Bukovinában és főként a Magyarországhoz tartozó területeken, vagyis részben a mai Kárpátalján) még sokáig széles körben használatos maradt a ruszin [руський] etnonima.

Amikor a 19. századi Magyarországon a nemzeti romantika jegyében a latint és a németet fokozatosan a magyar nyelv váltotta a társadalmi élet szinte minden olyan területén, mely az állam közvetlen befolyása alatt állt (az államigazgatásban, az oktatásban), az északkelet-magyarországi keleti szláv népesség még az egyházi szláv nyelvet és az oroszt, illetve ezek regionális elemekkel vegyített helyi változatát használta a sztenderd változat (irodalmi nyelv) funkcióiban. Amikor a nemzeti ébredéssel párhuzamosan a ruszinok körében is egyre nagyobb erővel jelentkezett a saját nyelv használata iránti igény, egyidejűleg három nyelv/nyelvváltozat vetélkedett a sztenderd funkcióiért: az orosz, a helyi változatokhoz az orosznál jóval közelebb álló ukrán, illetve a helyi nyelvjárásokra alapozva kodifikálni kívánt ruszin (Magocsi 1978: 105–187).

A régióban többséget alkotó szlávok értelmiségi elitje körében egymással vetélkedő három nyelvi irányzat (ruszofil, ukranofil és ruszinofil) közül a csehszlovák éra végére egyértelműen az ukrán orientáció került fölénybe. Az 1938 őszén részben, illetve 1939 tavaszán teljesen Magyarországhoz visszakerült régióban az állami nyelvpolitika legfontosabb célkitűzése geopolitikai céloknak volt alárendelve. A ruszin nemzetiségi és nyelvi önállóság támogatása révén Budapest mind az alakulóban lévő ukrán államtól, mind pedig a közeledő bolsevizmustól igyekezett távolítani a vidék szláv lakosságát, és a számukra biztosított nemzetiségi és nyelvi jogok, az állami támogatással fejlődésnek indult kulturális és tudományos élet egyaránt azt hivatott szolgálni, hogy a régiót Magyarországon belül tartsa. A ruszin irányzat erőteljes kormányzati támogatása egyértelműen ennek a politikai célnak az elérésre irányult (Csernicskó 2013: 175–192, Csernicskó–Fedinec 2014: 157–181).

A területet a második világháború után megkaparintó Szovjetunó a kezdeti időszakban az ukrán identitás kizárólagossá tétele és a ruszin mozgalom teljes betiltása révén legitimálta területfoglalását, majd – a politikai, gazdasági, kulturális élet teljes szovjetizálása mellett – az internacionalizmusba burkolt oroszosítás időszaka következett. A szovjet nyelvpolitika a három nyelvi irányzat közül tiltotta a ruszint, támogatta az oroszt és tűrte az ukránt.

A Szovjetunió utolsó éveiben, illetve Ukrajna függetlenné válása idején újjá éledt a ruszin mozgalom (Batt 2002, Lane 2001, Magocsi 1995, Lansdowne 2008). Kijev azonban gyanúsan méregeti ezt a reneszánszt. Akadnak elemzők, akik „a ruszin nacionalizmus visszatéréseként” mutatják be az 1980-as évek végének, 1990-es évek elejének időszakát (pl. Smith 1997), továbbá a perifériális, provinciális nacionalizmus megnyilvánulásaként (Majboroda 1999), illetve potenciális konfliktusforrásként értékelik a feléledő ruszin identitást (Pancsuk 1995, Nahorna 2008: 310, 2011: 230, Szavojszka 2011: 285–300). Egyes kutatók a ruszin mozgalmat egyértelműen politikai indíttatásúnak (Misanics 1999, Balega 2003, 2010, Musinka 2010, Pipas 2011, Belej 2017), a ruszinok törekvéseit Ukrajna integritását fenyegető szeparatizmusnak (pl. Misanics 1999, Zan 2017, Szavojszka 2011: 291, Belej 2017), a ruszinokat pedig pszeudokisebbségnek tekintik (pl. Nahorna 2008: 310, Marcsuk 2011). A ruszin mozgalom mögött gyakran az Egyesült Államok, Oroszország, Szlovákia és/vagy Magyarország összeesküvő politikáját fedezik fel (Balega 2010: 139, Szavojszka 2011: 289, Pipas 2012, Kryvytska 2015: 132, 154, Horbulin 2017, Vidnyánszky 2017). Olyan elemző is akad, aki meggyőződéssel állítja, hogy a ruszin projektet valójában a Lengyelországban, Szlovákiában, Romániában élő ukrán nemzeti kisebbség asszimilációjának elősegítése, illetve az ukrán nemzetépítés kárpátaljai sikerének megtorpedózása érdekében gerjesztik és pénzelik külső erők (Belej 2017). Mások arra a következtetésre jutnak, hogy a ruszin projekt a régió történeti hagyományaiban gyökerezik ugyan, de külső hatások táplálják (Lansdowne 2008).

A ruszin reneszánsz ellenére – de valószínűleg nem teljesen függetlenül Kijev ruszinokra vonatkozó álláspontjától – a 2001. évi népszámlálás alkalmával Kárpátalján mindössze 10.090 fő[2] (a megye összlakosságának 0,80%-a, a kárpátaljai ukrán nemzetiségűek 0,99%-a) vallotta magát ruszin nemzetiségűnek. Közülük 6.724 (66,6%) a ruszint tekintette anyanyelvének (Ityo szerk. 2003: 62, Kuzio 2005: 8); ez a régió lakosságának 0,54%-a.[3] A magukat ruszin nemzetiségűnek vallókat a statisztikákban az ukránok között, az ukrán nép egyik néprajzi csoportjaként tartják számon (Kuras–Pirozhkov eds. 2004: 101). A magukat ruszin anyanyelvűek vallókat az ukrán anyanyelvűek közé sorolták (Csernicskó–Molnár 2015).

A szociológiai kutatások sem mutatnak ki sokkal több ruszin identitásút Kárpátalján. 2016 nyarán Tandem 2016 címmel öt kutatóintézet együttműködésében végeztünk kérdőíves szociológiai vizsgálatot a régióban.[4] Összesen 1212 adatközlőt kérdeztünk meg 74 kutatóponton. 814-en ukrán, 398-an magyar nyelven töltötték ki a kérdőívet. Az 1212 adatközlő közül mindössze 10 fő (a minta 0,8%-a) vallotta magát elsősorban ruszinnak (az adatlapot ukránul kitöltő 814 adatközlő között 9, a magyarul válaszolók között 1 fő). Mindösszesen 23 adatközlő (a teljes minta 2,8%) válaszolta azt, hogy ukrán identitása mellett ruszinnak is vallja magát.

A hivatalos ukrajnai akadémiai álláspont nem ismeri el a ruszin etnikum és nyelv önállóságát. Az ukrán nyelvészet Kárpátalja keleti szláv nyelvváltozatait egyértelműen az ukrán nyelvjárásának tekinti (Csucska 2000, Nyimcsuk 2000, Szavojszka 2011: 285–286), a ruszinokat pedig az ukránok szubetnoszának, etnográfiai csoportjának (Kuzio 2005: 8, Iltyo szerk. 2003: 62). Az ukrán akadémiai szféra meggyőződése szerint nincsenek tudományos érvek a ruszin nyelv önállósága mellett (Belej–Belej 2017: 57–58, Stepyko–Nakonechnyi 2017: 44, Vidnyánszky 2017: 9).

Ukrajnára jellemző paradoxon, hogy a 2012-ben elfogadott ukrajnai nyelvtörvény[5] önálló nyelvként ismeri el a ruszint; a törvény értelmében a ruszin egyik lett Ukrajna 18 regionális vagy kisebbségi nyelveinek (Tóth–Csernicskó 2014: 29). Ám ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy megváltozott az ukrán politikai elit viszonya a ruszin kérdéshez. A nyelvtörvényt elfogadó Janukovics rezsimet 2014-ben váltó új kijevi hatalom álláspontja szerint a korábbi, oroszpártinak tekintett politikai erők ezzel is gyengíteni akarták az ukrán befolyást az ország legnyugatibb régiójában. Az új ukrán hatalom képviselői – a kormányzás átvétele utáni első naptól kezdve (Csernicskó 2016) – azon vannak, hogy mielőbb hatályon kívül helyezzék a 2012-es nyelvtörvényt (Csernicskó–Fedinec 2016).

 

Önálló nyelv-e a ruszin, vagy az ukrán nyelvjárása?

A vitatott státusú kárpátaljai szláv nyelvváltozatok egyértelműen részei az északi szláv dialektuskontinuumnak (Trudgill 2003: 96, Kamusella 2005, 2015). A dialektuskontinuumot alkotó heteronóm dialektusokat úgynevezett autonóm dialektusok tagolják Ausbau nyelvekre.[6] Ezeket a „nyelveket” aztán az absztrakció nyomán és az iskolában közvetített ismeretanyag következtében egymástól jól elkülöníthető, diszkrét kategóriákként érzékeljük. Ezt az is elősegíti, hogy – a sztenderdizáció és kodifikáció hosszú folyamata során – az autonóm nyelvváltozatot (sokszor tudatosan) igyekeznek minél inkább eltávolítani a szomszédos autonóm sztenderd változattól, így növelve az egyes „nyelvek” közötti különbségeket: mindegyik nyelv saját helyesírást, normatív (preskriptív) grammatikát, szótárt kap, amelyek célja részben az eltérések kiemelése, kodifikálása.

A kárpátaljai szláv nyelvváltozatok kapcsán a fő kérdés az, hogy az északi szláv dialektuskontinuum ezen szakaszára melyik autonóm nyelvváltozat terjeszti ki a hatáskörét. Az egymással voltaképpen máig vetélkedő három nyelvi irányzat egyike szerint Kárpátalja keleti szláv nyelvváltozatai az orosz sztenderd változat heteronóm dialektusai; a második alapján ezek az ukrán sztenderd heteronóm változatai; s végül a harmadik lehetőség az, hogy ezt a dialektuskontinuumot egy újabb autonóm dialektus: a kodifikált (kárpátaljai) ruszin sztenderd tagolja tovább. Ez utóbbi esetben a szláv Ausbau (beépült) nyelvek sorát egy újabb Ausbau nyelv, a (kárpátaljai) ruszin gyarapítja. Az Ausbau nyelvek esetében a dialektuskontinuum egyes szakaszainak hovatartozása tehát nem könnyen eldönthető; különösen nehéz ezt eldönteni akkor, „amikor a heteronómia jellege vagy irányultsága politikai vagy kulturális viták tárgya” (Trudgill 2003: 73). Bonkáló Sándor (1915: 81–82) körülbelül száz évvel ezelőtt írott szavai ma is helytállóak: „Nem annyira tudományos szempontok, mint inkább politikai tekintetek akadályozzák a kérdés tárgyilagos megoldását.”

Az, hogy a helyi keleti szláv közösség milyen nyelvet/nyelvváltozatot használ sztenderd változatként, elvileg csupán nyelvpolitikai, nyelvtervezési probléma. Ám tudjuk, hogy semmilyen politika, így a nyelvpolitika sem öncélú, így a ruszinok irodalmi nyelvével kapcsolatos kérdéskör megoldására tett lépések egyben politikai döntésként is értelmezhetők. Ha figyelembe vesszük Garvinnak az autonóm sztenderd nyelvváltozat elkülönítő funkciójáról írott szavait, akkor nyilvánvalóvá válik, miért lehet a ruszinok irodalmi nyelve, illetve az önálló ruszin nyelv létezésének kérdésköre (nyelv)politikai probléma. „A sztenderd azon funkciója, melyben egy beszélőközösség elkülönülő azonosságtudatát jelöli ki, egyértelműen fontos – saját sztenderd nyelvének kifejlesztésével a nyelvjárási közösség állapotából a nyelvközösség állapotába kerül, így különböztetve meg magát egy másik nyelvközösségtől, amely esetleg rokon és/vagy politikailag domináns. (…) A sztenderd elkülönítő funkciója gyakran kapcsolódik az autonómiára vagy függetlenségre irányuló politikai törekvésekhez”– írja Garvin (1998: 95–96) a sztenderd nyelvváltozat elkülönítő funkciójáról.

Hasonlóan érvel Kamusella (2005: 114) is, amikor azt állítja, hogy a nyelv, a nemzet és az állam normatív izomorfizmusával összhangban a sztenderdizált nyelvek beszélői nemzetet alkotnak, és ideális esetben joguk van saját nemzetállam létrehozásához. A „nyelv” fogalma ugyanis megköveteli, hogy a dialektuskontinuum azon elemei, amelyek politikailag, földrajzilag egyetlen erőközponthoz tartoznak, azok nyelvileg is az ezt a területet uraló többségi társadalom szimbolikus funkciókat betöltő autonóm dialektusának legyenek alárendelve. Kamusella (2015: i) ezt a modellt „az etnolingvisztikai nacionalizmus speciális közép-európai modellje”-ként azonosítja, és a térség nemzetállamai ideológiai alapjának tekinti.

„Az állam Közép-Kelet-Európában fontos szerepet játszott a nyelvek alkotásában és megszüntetésében az etnolingvisztikai nacionalizmus ideológiájának betartása mellett (ez a következő »egyenlettel« foglalható össze: nyelv = nemzet = állam), amiről a csehszlovák csehre és szlovákra, meg a szerbhorvát szerbre, horvátra, bosnyákra és montenegróira való szakadása tanúskodik az államhatárokat érintő változások következtében. Ezeket a különbözőképpen újraértelmezett, etnolingvisztikailag meghatározott nemzeti közösségeket olyan mechanizmusokkal intézményesítik, mint az államilag ellenőrzött kötelező oktatás és a kodifikált sztenderd nyelvek, valamint a »népszámlálás, térkép és múzeum« (Anderson 1983), továbbá a férfiak kötelező katonai szolgálata. A két vagy több államhatáron átnyúló beszélőközösségeket különböző nemzetépítői próbálkozásoknak vetették alá, amelyek teljes egészében követelik maguknak őket, ahogyan az a bosnyákokkal, sziléziaiakkal, ruszinokkal vagy a bolgár–macedón határvidéken történt” – olvashatjuk a The Palgrave handbook of Slavic languages, identities and borders című nemzetközi nyelvtudományi kézikönyv bevezetőjében (Kamusella–Nomachi–Gibson 2016: 2–3). Nem véletlen tehát, hogy Cantin (2014: 855) szerint a közép- és kelet-európai nemzetek az elmúlt 150 évben mindannyian alkalmazták az etnikai határok kiterjesztésének stratégiáját, hogy a ruszinokat az állam többségi nemzetébe foglalva növeljék demográfiai súlyukat, „vagy igazolják a területükre irányuló követeléseiket”.

A 19. század végén, a 20. század elején még az ukrán sztenderd autonóm státusa is vitatott volt. A Kárpátok keleti oldalán is hosszas, politikai vonatkozásokkal is bíró vita folyt arról, vajon létezik-e önálló ukrán nyelv. A Galíciában és Bukovinában is sokáig meghatározó összorosz (общерусский) és ruszofil/moszkvofil nyelvi irányzat[7] gyakran a német példát használta analógiaként. A szláv egység ideológiájának hívei azzal érveltek, hogy bár a németnek is számos olyan nyelvjárása van, melyek között nem áll fenn a kölcsönös érthetőség, mégis egyetlen irodalmi nyelvet használnak, és mindannyian németnek tartják magukat, megőrizve regionális (bajor, szász stb.) identitásukat is. Ennek megfelelően a szláv népek is több, egymástól többé vagy kevésbé eltérő dialektust beszélnek, ám közös irodalmi nyelvként a nagyoroszt kellene használniuk.[8] Az ukrán történelmet tíz kötetben összefoglaló műve első kötete bevezető részében Hrusevszkij (1913/1954) arról értekezik, hogy az ukránnak az orosz és lengyel nyelvhez való hasonlatossága mindkét nagy szomszédos népnek alapot szolgáltatott ahhoz, hogy vitassa az ukránok kulturális és politikai önállóságának tényét. A nyugati és északkeleti szomszéd államok gyakran úgy tekintettek az ukránságra, mint a lengyel vagy orosz nemzet provinciális etnográfiai csoportjára, s ezen nézetüket nemritkán nyelvészeti érvekkel igyekeztek alátámasztani. Különösen Oroszországban jellemző, írta Hrusevszkij (1913/1954), hogy az ukránt csupán az orosz nyelvjárásaként („наречіє русского языка”) tartották számon, s amellett érveltek, hogy az ukránoknak „az összorosz, azaz a nagyorosz irodalmi nyelv” („общерусского, себ то великоруського лїтературного язика”) normáihoz kellene igazodniuk. Hrusevszkij egyébként úgy látta, hogy az Északkelet-Magyarországon élő szlávok az ukrán nép részei, és nyelvük is ukrán. Az orosz cári udvar csak 1905-ben ismerte el az ukrán nyelv létezését és önállóságát a Péterváron Об отмене стеснений малорусского печатного слова [A kisorosz nyomtatott szó korlátozásainak eltörléséről] címmel készült, és a cári akadémia jóváhagyásával, de kéziratként kinyomtatott dokumentum révén.[9] Ma már nem vitatja komolyan senki az ukrán nyelv önállóságát.

A mai Kárpátalján élő szlávok már 80 évvel ezelőtt is tudatában voltak annak, hogy nyelvük státuszáról nem a tudományos érvek, hanem a politikai érdekek és realitások döntenek. Erről tanúskodik egy Munkácson 1937-ben – tehát a modern ukrán államiság kialakulása előtt – kiadott nyelvi vitairatból származó idézet: „Nyelvi vitáink legfőbb és legelső oka az, hogy az ukrán nép nem államszervező nemzet, mert ha az ukránok által benépesített területnek legalább egy része önálló állam volna, akkor a szomszédok, megbékélvén egy ilyen állam létével, megbékélnének az ukrán nép és nyelve különállóságának gondolatával is.”[10]

Jól látta nyelv és politika összefüggéseit az ukrán irányzat kárpátaljai megerősítője, az 1939-ben kikiáltott kérészéletű Kárpáti Ukrajna elnöke, Avgusztin Volosin (1921) is, aki 1921-ben azt írta: „a kisorosz [ukrán] nyelv elleni küzdelem mögött csupán idegen vallási, politikai és gazdasági érdekek álltak, de ennek soha nem volt tudományos megalapozottsága”.

Az ezért dolgozók 2001-ben úgy vélték, hogy az önálló ruszin sztenderd kodifikálását „megnehezíti mind Ukrajna meghatározott politikai köreinek nyílt ellenállása és az állami hatalom félelme egy regionális irodalmi mikronyelv funkcionálásától a fiatal államban, mind pedig az irodalmi mikronyelv hívei közötti egység hiánya. (…) Azaz a kárpátaljai ruszin irodalmi mikronyelv kodifikálásának problémája nem lingvisztikai, hanem sokkal inkább politikai” – foglalják össze a lényeget a kutatók (Káprály–Pop 2001: 429).

 

Összefoglalás

A szláv nyelvek tipikus Ausbau nyelvek (Moser 2011: 111). Kárpátalja szláv dialektusai részei az északi szláv dialektuskontinuumnak (Trudgill 2003: 96). Elméleti szempontból tekinthetjük őket az orosz vagy az ukrán sztenderd heteronóm változatainak (Trudgill 2003: 58), de a sztenderdizáció és kodifikáció eredményeként kialakulhat a (kárpátaljai) ruszin autonóm sztenderd is. Az egymással Ausbau viszonyban lévő nyelvek és dialektusaik státusza politikai, kulturális, társadalmi, gazdasági és történeti faktoroktól függ (Trudgill 2001). Így van ez a kárpátaljai szláv nyelvváltozatok esetében is.

Kijevi elemzők, Zaremba és Rimarenko (2008: 270) szerint „a ruszin problematika iránti érdeklődést a régióban elsősorban abban a globalizációs kontextusban érthetjük meg, amelyet a lokális kultúrák megerősödése és a nemzetállamok gyengülése kísér”. A mindent átható globalizáció körülményei közepette a regionális nyelvi értékek nem csupán a regionális identitás részei lehetnek tehát. Vaszil Nyimcsuk, a 2017 végén elhunyt kárpátaljai származású ukrán nyelvész egyértelműen elítélte a ruszin politikai mozgalmat, de a kárpátaljai szláv nyelvjárások használatát, támogatását célszerűnek tartotta. Úgy vélte, hogy „a nyelvjárás mint az önkifejezés és önazonosság eszközének használata (…) különféle módokon nyilvánulhat meg: a nyelvjárás következetes használatától (…) a külön irodalmi nyelv státusza megadásának követeléséig” (Nyimcsuk 2013: 21). Ugyanakkor a ruszin nyelv/nyelvjárás kapcsán Javorszka (2017) úgy véli, hogy a regionális nyelvváltozatok támogatása, funkcióbővülése nem időszerű Ukrajnában, mert a háborúban álló országban az ukrán nyelv és annak sztenderd változata megerősítése szolgálja a nemzetépítést, és mindennemű regionalizáció gyengíti az ukrán nyelv egységesítő és nemzetegyesítő szerepét. Ezzel szemben Magocsi (2016) az ukrán–ruszin ellentét feloldása érdekében a többes identitás elfogadása mellett érvel; rámutat arra, hogy a probléma legfőbb forrása, hogy a nemzetállamot építő elitek kötelességüknek érzik, hogy elérjék: az embereknek csak egyetlen nemzeti kötődése legyen, a nemzeti identitásokat egymást kizárónak tartják. Az ő javaslata a kizáró vagy–vagy identitástípus helyett az is-is változat elfogadása. Ami nem feltétlenül elvetendő javaslat (vö. Lansdowne 2008: 74), hiszen Jenkins (1997: 72) szerint egy személy egyidejűleg több nemzeti identitást és identitásréteget is magáénak vallhat. Cantin (2014: 857) kutatásai alapján azt állítja, hogy több ezer olyan ember van Ukrajnában és a szomszédos országokban, akik egyszerre vallják magukat ukránnak és ruszinnak. Dickinson (2010: 53) pedig arra mutat rá, hogy a Kárpátalján használatos, egymástól többé-kevésbé eltérő szláv dialektusok – egyéb tradicionális elemek, mint például a népi építészet, a helyi viselet, a változatos táplálkozási szokások mellett – a lokális és regionális identitás megőrzésének legfőbb támaszai. Ugyanakkor az ukrán állami politikai struktúrák alapvetően befolyásolják a ruszinok identitásának alakulását, hiszen a központi hatalom pragmatikus megoldásként kínálja a kárpátaljai szlávok felé a nagy többséggel való etnikai, nyelvi és kulturális azonosulás perspektíváját (Cantin 2014: 862). Wimmer (2008: 990–992) nem véletlenül hangsúlyozza az „etnikai elv” fontosságát a nemzetállami struktúra számára, különös tekintettel a homogén állami kultúra kialakítása és a területi határok meghatározása szempontjából; ez pedig az azonosságtudatát kereső, nemzetállamot építő Ukrajnában nem kedvez a regionális vagy rétegzett identitások elfogadásának.

Schiffman (2006: 120) elemzése szerint a francia forradalom idejéből eredeztethető az a máig létező európai hiedelem, amely szerint a sztenderd nyelvváltozattól és a hivatalos státusszal felruházott nyelvtől eltérő nyelvek, dialektusok „nemcsak hibásak vagy rosszabbak voltak, de még rosszabbak voltak azok a nemkívánatos tulajdonságok, eszmék vagy ideológiák, amelyek fenyegetést jelentettek a forradalomra, ezért meg kellett őket szüntetni”. A fenti példából ítélve a 18. századból örökölt „nyelv = nemzet = állam” ideológiája a 21. században is központi szerepet játszik a nyelvi státusz meghatározásában.

Mindebből az következik, hogy a nyelvpolitika sokkal több, mint a nyelvhasználat szabályozása. A nyelvpolitika – nyelv és nemzet, nyelv és identitás, nyelv és államiság szoros kapcsolatából adódóan – ideológiai tartalommal telített. A nyelvpolitika így a nyelvhasználat, a nyelvi folyamatok és a nyelvről alkotott elképzelések olyan szándékos, politikai céloktól vezérelt, ideológiailag determinált befolyásolása, amely elősegítheti bizonyos, nyelvileg (is) meghatározható csoportok politikai, társadalmi, gazdasági és/vagy kulturális dominanciájának megszerzését és újratermelését, a nyelvi és társadalmi hierarchikus viszonyok megerősítését vagy átalakítását, továbbá meghatározó szerepet játszik a dialektuskontinuum egyes elemeinek besorolásában. „Rendszerint a politikusok azok, akik manapság diktálják a szabályokat és döntéseket, nem a filológusok” – írja Kamusella (2005: 116). A dialektuskontinuum elemeinek kategorizálása „mindig hierarchiák, ellentétek és konfliktusok kérdése” (Busch 2012: 519). Ukrajnában, Kárpátalján sincs ez másként.

 

Következtetés, tanulság

„A nyelvek sem nem természetesek, sem nem semlegesek. A történelem, a politika és a gazdaság összefüggésében való elemzésük elengedhetetlen a világ jobb megértéséhez, amelyben élünk, beleértve Közép-Európát is” – írja Kamusella (2015: 101). Mindezek alapján vajon milyen válasz adható a címben megfogalmazott kérdésre? Vajon tudományos (nyelvészeti), vagy inkább politikai kérdés a ruszin nyelv önállósága? Sapienti sat.

 

Irodalom

Anderson, Benedict 1983. Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. London: Verso.

Balega, Jurij 2003. Політичне русинство і будивництво української держави. Ужгород: Гражда.

Balega, Jurij 2010. Політичне русинство, або Фенцико-Бродіївські привиди на Закарпатті. Ужгород: Видавництво Гражда.

Barbour, Stephen 2004. National Language and Official Language. In: Ulrich Ammon, Norbert Dittmar, Klaus J. Mattheier, Peter Trudgill eds. Sociolinguistics. Berlin–New York: Walter de Gruyter. 288–295.

Bárczi Géza 1956. Nyelvjárás és nyelv. Magyar Nyelv LII/4: 393–401.

Batt, Judy 2002. Transcarpathia: Peripheral region at the ‘centre of Europe’. Regional & Federal Studies 12(2): 155–177.

Belej, Ljubomir 2017. „Русинський” сепаратизм: націєтворення in vitro. Київ: Темпора.

Belej, Ljubomor – Belej, Les 2017. Неорусинство у контексті сучасної України. Стратегічні пріоритети 42(1): 57–61.

Bonkáló Sándor 1915. Az orosz (nagyorosz) és a rutén (kisorosz vagy ukrajnai) irodalmi nyelv kérdéséhez. Nyelvtudomány V: 81–110.

Busch, Brigitta 2012. The Linguistic Repertoire Revisited. Applied Linguistics 33(5): 503–523.

Cantin, Kristina M. 2014. Process and practice: groupness, ethnicity, and habitus in Carpathian Rus’. Nationalities Papers 42/5: 848–866.

Crystal, David 1998. A nyelv enciklopédiája. Budapest: Osiris.

Cseresnyési László 2004. Nyelvek és tratégiák avagy a nyelv antropológiája. Budapest: Tinta Könyvkiadó.

Csernicskó István 2013. Államok, nyelvek, államnyelvek. Nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén (1867–2010). Budapest: Gondolat Kiadó.

Csernicskó István 2016. Nyelvpolitika a háborús Ukrajnában. Ungvár: Autdor Shark.

Csernicskó István – Fedinec Csilla 2014. Наш місцевий Вавилон. Історія мовної політики на території Закарпаття у першій половині ХХ століття (до 1944 року). Ужгород: Поліграфцентр «Ліра».

Csernicskó István – Fedinec Csilla 2016. Four Language Laws of Ukraine. International Journal on Minority and Group Rights 23: 560–582.

Csernicskó István – Molnár József 2015. Valós és/vagy konstruált valóság az ukrajnai népszámlálásokban. Regio 23/3: 46–79.

Csucska, Pavlo 2000. Русинська мова. In: Русанівський В. – Тараненко О. eds. Українська мова. Енциклопедія. Київ: Видавництво „Українська енциклопедія” ім. П. Бажана. 526–527.

Dickinson, Jennifer 2010. Languages for the market, the nation, or the margins: overlapping ideologies of language and identity in Zakarpattia. International Journal of the Sociology of Language 201: 53–78.

Fishman, A. Joshua 2009. Не кидайте свою мову напризволяще. Приховані статусні наміри в корпуснопланувальній мовній політиці. Київ: Видавництво „К.І.С.”

Garvin, Paul 1998. A nyelvi sztenderdizáció. In: Tolcsvai Nagy Gábor szerk. Nyelvi tervezés. Budapest: Universitas Kiadó. 87–99.

Haugen, Einar 1966. Dialect, Language, Nation. American Anthropologist 68/4: 922–935.

Horbulin, Volodimir 2017. Вступне слово. Стратегічні пріоритети 42(1): 5–7.

Hrusevszkij, Mihajlo 1913/1954. Історія України-Руси. Том 1. Нью Йорк: Видавниче товариство «Книгоспілка».

Iltyo, I. szerk. 2003. Національний склад населення та його мовні ознаки (статистичний бюлетень). Ужгород: Закарпатське обласне управління статистики.

Javorszka, H. 2017. Мовні наративи та їхня роль у русинському питанні. Стратегічні пріоритети 42(1): 24–30.

Jenkins, Richard 1997. Rethinking Ethnicity: Arguments and Explorations. London: Sage.

Kamusella, Tomasz 2005. The Triple Division of the Slavic Languages: A linguistic finding, a product of politics, or an accident. Vienna: IWM Working Paper No. 1/2005.

Kamusella, Tomasz 2015. Creating Languages in Central Europe During the Last Millennium. New York: Palgrave Macmillan.

Kamusella, Tomasz – Nomachi, Motoki – Gibson, Catherine 2016. Introduction. In: T. Kamusella, M. Nomachi & C. Gibson eds. The Palgrave handbook of Slavic languages, identities and borders. Houndmills, Basingstoke: Palgrave Macmillan UK. 1–7.

Káprály, Mihály – Pop, Ivan 2001. Язык подкарпаторусинский. In: Ivan Pop ed. Энциклопедия Подкарпатской Руси. Ужгород: Издательство В. Падяка. 425–430.

Kloss, Heinz 1967. Abstand languages & Ausbau languages. Anthropological Linguistics 9: 29–41.

Kocsis Károly – Tátrai Patrik szerk. 2015. A Kárpát-Pannon-térség változó etnikai arculata / Changing Ethnic Patterns of the Carpatho-Pannonian Area. Budapest: MTA CSFK Földrajztudományi Intézet. 3., bővített és átdolgozott kiadás.

Kryvytska, Olena 2015. Демаркаційні лінії в етнополітичному просторі України. Київ: Інститут політичних і етнонаціональних досліджень імені І. Ф. Кураса НАН України.

Kuras, Ivan F. – Pirozhkov, Serhyi I. eds. 2004. First All-National Population Census: historical, methodological, social, economic, ethnic aspects. Kyiv: State Statistic Committee of Ukraine and Institute for Demography and Social Studies.

Kuzio, Taras 2005. The Rusyn question in Ukraine: Sorting out fact from fiction. Canadian Review of Studies in Nationalism XXXII: 1–15.

Lane, Hugo 2001. Rusyns and Ukrainians Yesterday, Today and Tomorrow: The Limitations of National History. Nationalities Papers 29: 689–696.

Lansdowne, Alan 2008. Is there a credible case for Rusyn National Self-Determination in Ukraine? A critical analysis of a self-declared ethnic minority’s attempt to challenge the Ukrainian ethnonation-building project. London: University College London.

Magocsi, Paul Robert 1978. The Shaping of a National Identity: Developments in Subcarpathian Rus’ 1848–1948. Cambridge: Harvard University Press.

Magocsi, Paul Robert 1995. A New Slavic Language is Born. East European Politics and Societies 9/3: 534–537.

Magocsi, Paul Robert 2016. A Borderland of Borders: The Search for a Literary Language in Carpathian Rus’. In: Tomasz Kamusella, Motoki Nomachi, Catherine Gibson eds. The Palgrave Handbook of Slavic lLnguages, Identities and Borders. Houndmills, Basingstoke: Palgrave Macmillan UK. 101–123.

Majboroda, Oleksandr 1999. Політичне русинство: Закарпатська версія перифе­рійного націоналізму. Киів: НаУКМА.

Marcsuk, Natalija 2011. Історичні умови та особливості формування етнокультурної самосвідомості русинів Закарпаття в радянську добу. Вісник Прикарпатського університету. Політологія 4–5: 129–136.

May, Stephen 2006. Language Policy and Minority Rights. In: Thomas Ricento ed. An Introduction to Language Policy: Theory and Method. Malden, MA: Blackwell Publishing Ltd. 255–272.

Misanics, Oleksza 1999. Політичне русинство: історія і сучасність. Ідейні джерела закарпатського регіонального сепаратизму. Київ: Обереги.

Moser, Michael 2011. Українці на шляху до нації з власною мовою: критичні зауваги до історіографії української мови. In: Андреас Каппелер ред. Україна. Процеси націотворення. Київ: Видавництво „К.І.С.” 111–123.

Moser, Michael 2016. Rusyn: A New–Old Language In-between Nations and States. In: Tomasz Kamusella, Motoki Nomachi, Catherine Gibson eds. The Palgrave Handbook of Slavic Languages, Identities and Borders. Houndmills, Basingstoke: Palgrave Macmillan UK. 124–139.

Musinka, Mikola 2010. Політичне русинство на сучасному етапі. Персонал 1: 101–109.

Nahorna, Larisza 2008. Регіональна ідентичність: український контекст. Київ: Інститут політичних і етнонаціональних досліджень імені І. Ф. Кураса НАН України.

Nahorna, Larisza 2011. Соціокультурна ідентичність: пастки ціннісних розмежувань. Київ: Інститут політичних і етнонаціональних досліджень імені І. Ф. Кураса НАН України.

Nyimcsuk, Vaszil 2000. Закарпатський говір. In: Українська мова. Енциклопедія. Київ: Видавництво „Українська енциклопедія” ім. П. Бажана. 174–176.

Nyimcsuk, Vaszil 2013. „Кодифікувати” нові літуратурні мови? Зберегти й захистити українські говори! Українська мова 47(3): 3–26.

Ortutay Katalin 2011. A franciaországi kisebbségi nyelvek a hatalom árnyékában. Budapest: Gondolat Kiadó.

Pancsuk, Maj 1995. Політичне русинство в Україні. Політична думка 2–3 (6): 116–123.

Pavlenko, Aneta 2010. Linguistic Landscape of Kyiv, Ukraine: A Diachronic Study. In: Elana Shohamy, Eliezer Ben-Rafael and Monica Barni eds. Linguistic Landscape in the City. Bristol–Buffalo–Toronto: Multilingual Matters. 133–150.

Phillipson, Robert – Skutnabb-Kangas, Tove 1995. Linguistic Rights and Wrongs. Applied Linguistics 16(4): 483–504.

Phillipson, Robert – Skutnabb-Kangas, Tove 1997. Nyelvi jogok és jogsértések. Valóság 97/1: 12–30.

Pipas, Volodimir 2011. Політичний підтекст русинського питання. Регіоналістика 1: 36–38.

Pipas, Volodimir 2012. Політичний підтекст „русинського питання” на Закарпатті. Закарпаття онлайн 2012. február 2. http://zakarpattya.net.ua/Blogs/92501-Politychnyi-pidtekst-rusynskoho-pytannia-na-Zakarpatti

Sándor Klára 2001. Szociolingvisztikai alapismeretek. In: Sándor Klára szerk. Nyelv, nyelvi jogok, oktatás. Szeged: JGYF Kiadó. 7–48.

Schiffman, Harold 2006. Language Policy and Linguistic Culture. In: Thomas Ricento ed. An Introduction to Language Policy: Theory and Method. Blackwell Publishing Ltd. 111–125.

Smith, Raymond A. 1997. Indigenous and Diaspora Elites and the Return of Carpatho-Ruthenian Nationalism, 1989–1992. Harvard Ukrainian Studies Vol. XXI (Number 1–2): 141–160.

Stepyko, M. – Nakonechnyi, V. 2017. Сучасне русинство: етнополітичний проект чи криза української національної ідентичності. Стратегічні пріоритети 42(1): 39–46.

Szavojszka, Szvitlana 2011. Мовно-політичний сепаратизм як фактор дестабілізації єдності українського суспільства в умовах пострадянської трансформації. Київ: ВЦ „Просвіта”.

Szuhij, Olekszij szerk. 2001. Москвофільство: документи і матеріали. Львів: Видавничий центр ЛНУ ім. І. Франка.

Szvisztun, Filipp 1912. Що есть – украинофильство? Его исторія и теперешняя характеристика. Львовъ: Общество имени Михаила Качковского.

Tóth Mihály – Csernicskó István 2014. Tudományos-gyakorlati kommentár Ukrajnának az állami nyelvpolitika alapjairól szóló törvényéhez. Intermix Kiadó: Ungvár–Budapest.

Trudgill, Peter 1992. Ausbau sociolinguistics and the perception of language status in contemporary Europe. The International Journal of Applied Linguistics 2: 167–178.

Trudgill, Peter 2001. The Ausbau and Abstand sociolinguistics of linguistic minorities. In: P. Nelde and R. Schjerve eds., Minorities and language policy (= Plurilingua 22). St. Augustin: Asgard Verlag. 37–44.

Trudgill, Peter 2003. A Glossary of Sociolinguistics. Edinburgh: Edinburgh University Press.

Trudgill, Peter 2010. A nyelvi kisebbségek Ausbau és Abstand szociolingvisztikája. In: Csernicskó István, Fedinec Csilla, Tarnóczy Mariann és Vančoné Kremmer Ildikó szerk. Utazás a magyar nyelv körül: írások Kontra Miklós tiszteletére. Budapest: Tinta Könyvkiadó. 129–134.

Vidnyánszky, István 2017. Актуалізація «русинського питання» в Закарпатті та за його межами в контексті анексії Криму і війни на сході України. Стратегічні пріоритети 42(1): 8–17.

Volosin, Avgusztin 1921. О письменном язицѣ Підкарпатських русинов. Ужгород: „Уніо”. http://litopys.org.ua/volosh/volosh30.htm

Wimmer, Andreas 2008. The Making and Unmaking of Ethnic Boundaries: A Multilevel Process Theory. American Journal of Sociology 113/4: 970–1022.

Zagornij, Nyikolaj 1873. Политика Русиновъ. Львовъ.

Zan, Mihajlo 2017. Неорусинство на Закарпатті як латентний фактор дезінтеграційної загрози єдності українського етнонаціонального простору. Стратегічні пріоритети 42(1): 62–71.

Zaremba, Olekszandr – Rimarenko, Szerhij 2008. Роль зовнішніх чинників у політизації мовних проблем. In: Majboroda, O. és mtsai szerk. Мовна ситуація в Україні: між конфліктом і косенсусом. Київ: ІПіЕНД ім. І. Ф. Кураса НАН України. 258–280.

За рідне слово: полеміка з русофілами. Мукачево, 1937.

JEGYZETEK

[1] A nyelvváltozat és a dialektus kifejezést (a nyelvészeti szakirodalomnak megfelelően) szinonimként használom. A sztenderd magyar nyelvváltozat is egyfajta dialektus, amit az különböztet meg a tradicionális, területhez köthető nyelvjárásoktól (amelyek szintén nyelvváltozatok, azaz dialektusok), hogy a sztenderd normái kodifikáltak.

[2] A 2001-es cenzus során magukat ruszinnak vallók száma összesen 10.183 fő volt Ukrajnában. Az ukrajnai ruszinok 99%-a tehát Kárpátalján élt.

[3] http://database.ukrcensus.gov.ua/MULT/Database/Census/databasetree_no_en.asp?#m5

[4] http://bgazrt.hu/npki/kutatasok_en/tandem_2016_en/

[5] Закон України „Про засади державної мовної політики”. http://zakon3.rada.gov.ua/laws/show/5029-17 (2016.1.6.).

[6] A heteronóm dialektusok – az autonóm nyelvváltozatokkal szemben – olyan nyelvváltozatok, amelyek nem kodifikáltak és nem sztenderdizáltak, és amelyeket nem tekintenek a hozzá kapcsolt autonóm sztenderdtől függetlenül létezőnek. Jellemzően heteronóm változatok a területi nyelvjárások, amelyek beszélői társadalmilag, kulturálisan és oktatás szempontjából egy autonóm változatra támaszkodnak (Trudgill 2003: 58). Az autonóm nyelvváltozatok – a heteronóm változatokkal szemben – olyan dialektusok, amelyek keresztülmentek a sztenderdizáció és a kodifikáció folyamatán, és ezért önállónak, egy bizonyos nyelvet szimbolizálónak tekintik őket. Ezt az autonóm nyelvváltozatot oktatják mint követendő mintát az iskolában, ezt tanítják a nyelvet tanuló külföldieknek, és ezt használják írásban és a formális nyelvhasználati színtereken. A sztenderd nyelvváltozat (vagy másként: az irodalmi nyelv) autonóm dialektus (Trudgill 2003: 12).

[7] Erről bővebben lásd: Szuhij szerk. (2001).

[8] Erről lásd például Zagornij (1873), Szvisztun (1912, különösen a 78–79. oldalt).

[9] A kiadvány eredeti (orosz) nyelven elérhető: http://history.org.ua/LiberUA/OtmStMalPechSl_1905/OtmStMalPechSl_1905.pdf

[10] За рідне слово: полеміка з русофілами. [Az anyanyelvért: polémia a ruszofilekkel] Мукачево, 1937.