Anton Hykisch: Csöndesen és közelebb
2016 júniusában jelent meg Anton Hykisch szlovák író és diplomata írása, ami remélhetőleg új lendületet, értelmet és célt, valójában történelmi feladatot ad a szlovák-magyar párbeszédnek.

   Csöndesen zajlik, észrevétlenül, senki sem beszél róla, de valami mégis változik.
Nemrégiben részt vettem Pozsonyban a Magyar Intézet két rendezvényén, ahol olyan kultúrák képviselői ültek, akik eleddig nem igen kommunikáltak egymással. A szervezők egy magyar egyetemi tanárt és engem hívtak meg az eszmecserére Közép-Európa sorsáról és jövőjéről. A párbeszéd úgymond semleges területen, a Quo vadis nevű keresztény központban zajlott Pozsony belvárosában. Kiss Gy. Csaba professzor Varsóból érkezett, mivel gyakorta repül Lengyelországba egyetemi előadásaira. Sokat beszélgettünk Európa kisebb és egészen kicsi népeinek különös közös térségéről. Kanadai diplomáciai szolgálatom alatt az ottani minisztérium Central und Eastern Europe  vagyis egy ilyen elnevezésű szakosztályába utalta kapcsolatait a posztkommunista európai államokkal és államocskákkal, amelyekről a kanadai vagy amerikai polgárnak sejtelme sincs, tehát valamennyit egy kalap alá véve — az ismeretlen Keletként kezelték.
Akkor az Atlanti óceánon túl megértettem, mit jelent nem csupán európainak, hanem sajátosan közép-európainak is lenni. Sok fáradságomba került — cseh, magyar, lengyel kollégáimnak is — mire megmagyaráztuk az észak-amerikaiaknak, hogy bár keletre vagyunk a “vasfüggönytől”, mi mégsem vagyunk Eastern, nem vagyunk keletiek. Furcsa alakzat vagyunk mi a vén Európa keleti-délkeleti gyepűjén: az igazi Európa úgymond előretolt bástyája. A nyugat-európai civilizáció és kultúra valamiféle legkeletibb metszete. Egy alkalommal képeken bemutattam kanadai partneremnek a Szepesség, Eperjes, Kassa templomait. Lám csak, ezek Európa legszélső gótikus pártás oromzatai. Tőlünk keletre már hagymatornyok vannak, egészen más kultúra. Nem tudom, azóta-e, de tény, hogy átszervezték a kanadai minisztériumot, és a mi országaink már a Central Europe ügyosztályhoz tartoznak.
Közép-Európa — hogy a lengyelek ne nehezteljenek — Európa közepes nagyságú és kis nemzeteinek elegye a minden szempontból bölcs és fejlett Nyugat és az ismeretlen Kelet mezsgyéjén. Mint minden gyepű, ez a térség is sokat kiállt hatalmasabb szomszédaitól.
Nagy-Morávia korában Nyugatról a Frank birodalom, Keletről Bizánc akarta megkaparintani. A térség népei kénytelenek voltak egyesülni, hogy közösen ellenálljanak a hódítóknak. Inkább kényszer-egyesülés volt ez, mint szövetség, így nemzetek fölötti alakulatok is keletkeztek. Amolyan regionális nagyhatalom-félék. Rövid ideig ez lehetett Nagy-Morávia. Aztán az egész középkoron át a Magyar Királyság. Az ottani etnikumok vagy nemzetek ellenálltak az idegen kultúrák csapásainak. Emlékezzünk csak a keleti mongol betörésre és az oszmánra délkeletről. 1526-ban a mohácsi csata után Magyaroroszág mint politikai és katonai erő széthullott. Érkeztek a Habsburgok, és századokon át idegen zsoldosok segítségével is tényleges harcot kezdtek az idegen (iszlám) invázióval. Végül az oszmánokat kiszorították Közép-Európából. A parancsnokok ők voltak, de a sorkatonák osztrákok, szlovákok, magyarok, horvátok, szlovének, szerbek… A mi őseink. Közép- Európaiak.
egerostroma

Eger ostroma

Ezen a gyorsított történelmi kiránduláson végigfutottunk a magyar professzorral, Kiss Gy. Csabával folytatott beszélgetésünkben is. Időnként különböztünk, néha nem egyeztünk. Más-más nézőpontból a tények is másnak látszanak. Abban viszont megegyeztünk, hogy népeink a történelem során Nyugat-Európát védelmezték. Amikor Franciaországban katedrálisok épültek Chartrès-ban vagy éppen a párizsi Notre Dame — bennünket a tatárjárás tizedelt.
A közép-európai nemzeteknek van még egy másik értékes devizája is. Nemzeteinknek a 20. század történetében két totalitárius rendszert kellett elszenvedniük. Az átlag francia, belga, olasz —  a britekről vagy a svédekről nem is szólva — csak igen rövid ideig tapasztalta meg a náci vagy fasiszta uralmat. A mi nemzeteink a fasiszta zsarnokságon kívül hosszú évtizedekig szenvedték a szovjet hatalom diktatúrája alatt a kommunista rendszert. Ez a kétszeres történelmi tapasztalat nagy, közös és felbecsülhetetlen.
A Nyugat napjainkban ma azért bírálja Közép-Európa államait, mert más elképzeléseink vannak az európai identitás és a kultúra megőrzéséről. Nem vagyunk hajlandók elhinni más kultúrák beözönlő millióinak ártalmatlanságát, békés szándékait. Minket bizony a történelem óvatosságra, indokolt bizalmatlanságra tanított. Ebben a felfogásban közösen osztozunk, tekintet nélkül arra, hogy lengyelek, szlovákok, csehek vagy magyarok vagyunk.
A gondolkodás változása, az értelmezés lassan történik és csöndesen. De itt van.

 *
    Käfer István, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora, ahogy magát nevezi, elkötelezett hungaro-szlovakológus. Még a valódi kommunizmus alatt ismerkedtünk meg, amikor egy szervezett kiránduláson kívül sikerült eljutnunk Esztergomba, Budapestre, Pannonhalmára. Nem fordította ugyan le MáriaTerézia- regényemet, mert nem tetszett neki az én Kollár Ádám Ferencem lelkesedése a régi szlovák uralkodók koronázásáról. Ezért nehezteljek rá? Dehogy. Bevallottuk egymásnak, hogy hívő keresztények vagyunk, és ez összekötött bennünket. A nálam egy-két évvel fiatalabb nyolcvanas István a mi életkorunkban ugyancsak szokatlanul megszállottan, állandóan keresi és értelmezi mindazt, ami hosszú közös történelmünkben a szlovákokat és a magyarokat összeköti. Elmentem az előadására a pozsonyi Prímáspalotában.
Éppen most fejezem be történelmi regényemet II. József császár életéről. Nem hiányzik a regényből Jozef Ignác Bajza, az első szlovák regény írója és természetesen Anton Bernolák sem. József császár kétszer is ellátogatott a pozsonyi Várban a generális szemináriumba, ahol többnyire szlovák kispapok tanultak. Azért ment oda, hogy ellenőrizze, miként teljesítik utasításait a klerikusok a nemzeti nyelvű pasztorációra készülve, érdekelte az ellátásuk, meg az is, kijárnak-e sétálni a városba. Sokan csoportosulnak a fiatal Bernolák körül, Fándly, Palkovič, sőt még Rudnay Sándor is, akiből esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása és bíboros lett. Írás közben segített Käfer István tanulmánya Rudnayról, arról az emberről, akit két nemzet — a szlovák és a magyar — tekint sajátjának.
Sok ilyen “közös” személyiségünk van a történelemben. Abban az időben a tudósok megértették egymást. Először latinul. A magyarok — pontosabban a magyar mágnások — nem lelkesedtek II. Józsefért, elvetették a németet mint kommunikációs nyelvet. Fél évvel József halála után a budai, majd pozsonyi országgyűlés XVI. cikkelyével a magyar nyelvet helyezték előtérbe a középiskolákban és az egyetemeken. A latint dacból meghagyták a hivatali adminisztráció nyelvének. A nemzeti nyelvekért való lelkesedés után a következő két évszázadban a magyar, a szlovák, a román, a szerb nyelv útjai különváltak. Mivel németül és magyarul kellett tudni, a közép-európai nemzetek közötti viták is nem kívánatos, sőt kényszerített nyelven folytak.
Ma mindannyian szabadok vagyunk. Azok a kis nemzetek, amelyeknek a középkortól egészen az 1918-20-as párizsi békeszerződésekig nem volt államiságuk (a baltikumi lettek, észtek, a szlovének és a szlovákok) a nem éppen hízelgő “nem történelmi nemzet” tudományos minősítést kapták. Hálásnak kellett lennünk más és nagyobb szomszédunknak, hogy kegyesen befogadott minket államába. És mostanra — 1989 után — ezek a furcsa, látszat-szövetségi kötelékek szétszakadtak– láss csodát! — 23 új önálló állam került Európa térképére.
Most úgymond formálisan szabadok vagyunk. Mindannyiunknak megvan a maga állama. Mint egyenlők tárgyalunk. Szinte egymást taposva betódultunk az integrált Európába. Nem nézve se jobbra, se balra.
És mégiscsak léteznek itt művelt emberek, írók, tudósok, egyetemi tanárok. Időnként találkoznak. Méregetik egymást. Felszínes történelmi felfogással, mindegyik a saját fészkéből, a saját fényképező masinájával, ugyancsak kevés közösségtudattal. Mert hisz mennyi történés, sérelem, jogtalanság választ el egymástól. Formálisan már az Európai Unió tagjai vagyunk. Őszinte kézfogásnak, felejtésnek azonban se híre se hamva.
Ó, a nyelvek! Mindkét magyar professzorral megállapítottuk, hogy a fiatalság, Európa reménysége mindenekelőtt angolul érintkezik. A fiatal szlovák férfi vagy nő a magyar nővel vagy férfival angolul beszél, sőt énekel is. Úristen! Hová lett az ezeréves együttélés? (Emlékezzünk a mi Hlinkánk mondására 1918 októberében: “Ezeréves házasságunk a magyarokkal nem sikerült, el kell válnunk.”)
Persze, nehéz rábírni a fiatalokat szomszédaik nyelvének tanulására. A ma latinja az angol. Csakhogy sok mindent elveszítünk, ha nem ismerjük egymást alaposabban.
Egy szlovák történész a minap joggal jegyzete meg, hogy abszurd dolog Szlovákia történetéről írni magyar nyelvtudás nélkül. A magyar professzoroktól megtudtam, hogy akad Magyarországon egy fiatal történész, ami megtanult szlovákul és érdekes könyvet írt Štúrról. Mehetünk az angollal társasutazásra, dzsesszkoncertekre, vacsorára. De nem szabadna más nemzetekről írnunk azok nyelvének tudása nélkül, hogy hozzáértően tájékoztathassuk közvéleményünket. Aki attól tart, hogy az “ellenfél” nyelvének tudásával identitását veszti, az ugyancsak kevés ismerettel rendelkezik. És árt saját magának.
Ezért hasznosak a magyar professzorok is, akik időnként Szlovákiába látogatnak. És tudnak szlovákul.
*
    Már több mint két évszázada marakodunk. Nem csak szlovákok és magyarok. A környéken valamennyien. Mindenkinek van szemrehányni valója. Kezdetben úgy tűnt, hogy kölcsönösen marakodunk, mert az egyik elnyomó volt, a másik elnyomott. Az egyik agresszor, a másik áldozat. És fordítva. Nemrégiben — talán még ma is — szellemességnek tartották, ha morgolódunk, gúnyolódunk a másik rovására. Akad még elég alkalmas téma a történelmi leltárban.
Most mindannyiunknak megvan a maga állama. Legalább a mi “közép-kelet” Európánkban. Mindannyian elégedettek lehetnénk, és nem kellene szurkálni egymást. Ugyan már! Az utóbbi húsz évben nem csak a szlovákok és a magyarok méregetik egymást, hanem a magyarok és a románok, a horvátok és a szerbek, a ruszinok és az ukránok … Meg a magyarok, meg az osztrákok is (Burgenland! A magyar Esterházyak fizették a szerencsétlen Haydnt, hogy a kismartoni palotában koncertezzen, ami ma Eisenstadt). A horvátok és a szlovénok egy darabka adriai partszakaszon marakodnak.
Diplomata-működésem idöjéből emlékszem, amikor a Szlovák Köztársaság minden szomszédjával vitázott: Ausztriával (jegyzékek), Csehországgal (vagyonmegosztás), Ukrajnával (a ruszinok), Lengyelországgal (a szlovák kisebbség), Magyarországgal (Jeszenszky Géza…). Létezhet így okos politizálás? Ezt én Kanadában valóban nehezen értettem. Külön gyűlölködve vagy irigykedve néztük Lengyelországot, Csehországot, Magyarországot, mert élvezték a nyugati hatalmak kegyeit, és felvették őket a NATO-ba, minket meg kihagytak… Fura idők voltak!
Az önállóság, akár az állami, akár a kulturális, nem azt jelenti, hogy felűről, lenézve tekintsünk minden körülöttünk lévőre. Az önállóságra is meg kell érni, le kell tenni a felnőttség vizsgáját. A másik tisztelete a régebbiekre, a tapasztaltabbakra vonatkozik. Nekik is meg kell szokniuk a “történelem nélküli” nemzeteket és új államokat (Csak az érdekesség kedvéért: Közép-Európa államai közül csak Szlovénia és Szlovákia volt képes az új európai valuta elfogadására, és gazdaságilag sikeresebben működnek, mint számos szomszédjuk).
Az önállóság nem üdvözít, ha nem tudjuk, hová tartozunk, kivel kell együtt tartanunk és miktől kell óvakodnunk. Nem engedhetjük, hogy kisszerű politikai játékszerré váljunk. Figyelnünk kell környékünkre és magunkra.
*
   Már több mint negyedszázad telt el 1989 nagy szakadása óta. Új nemzedék cseperedett fel. A mi kötelességünk élet-és történelmi tapasztalataink átadása. A mi szemléletünk is változik. Dinamikus világban élünk, a változások tempója idegesítő, az információ-özön inkább letaglóz, mint tájékozódáshoz segít. Megmarad viszont az egészséges ész, a gének jelzései, a történelmi tapasztalat. Magamon látom, miként revideálom néhány véleményemet, miként látok sok mindent másképp, mint húsz évvel ezelőtt. Új fenyegetések jelennek meg. Némelyiket sejtettük, másokat nem is feltételeztük. Európa, amelybe beléptünk, már más Európa. Éppen a kultúra embereinek lehetne jobb szimata a körülöttünk történő változásokkal kapcsolatban. Olyan hónapok és évek következnek, amikre nem számítottunk. Bizonyára helyes a globális fenyegetések figyelemmel kísérése, az éghajlati változások, meg a fogyatkozó források. Csakhogy ez a leltár nem vakíthat el.
Európa, tulajdonképpen az egész euro-amerikai civilizáció van veszélyben. Olyan stádiumba jutott, amikor önmagát tagadja, a saját alapelveit adja fel. A gyökerek gyengülése más civilizációk támadásának fokozódásához vezet.
  És éppen itt kell feltenni a kérdést, mint európainak, minden magyarnak, szlováknak, csehnek: milyen állapotban van Európa? Ki ma az európai társadalom szóvivője, mint egykor alapítói. Olyan személyiségek, mint Churchill, Schuman, Adenauer, de Gaspari, de Gaulle… valamennyien az európai civilizáció alapjai, a keresztény kultúra mély elkötelezettségű államférfiai. Miként szállnak szembe az Európai Unió mai élemberei a második világháború vége óta keletkezett legnagyobb válsággal?
Éppen most csatlakozik a játékhoz minden gondolkodó szlovák, magyar, lengyel, cseh. Közép-Európa beszáll a játékba. Európának ez a része ma nem ért egyet a nyugat-európai országok vezetőinek könnyelmű álláspontjával, akik feladják az európai identitást. A piaci jólét megőrzésére törekedve a hamis humanitás nevében hozzájárulnak migránsok millióinak importjához a világ más részeiből.
migransok_szlovenia-640x426

Migránsok vonulnak Szlovéniában

Elérkezett az együttműködés ideje a szomszédok között. A történelmi tanulságok ideje. Nem felszakítani régi sebeket. Ismét közeledni egymáshoz. Bizalommal. Együttműködni.
Persze, ezek szép szavak. Megvalósításuk nehéz. Senki sem olyan naiv, hogy elhiggye: a szlovákok és a magyarok egyik napról a másikra egymás nyakába borulnak és a meghatottság könnyei között mindet elfelejtenek. Az első szabadon választott parlament képviselőjeként megéltem ilyen látványos megbékélési kísérleteket. František Mikloško, a Szlovák Nemzeti Tanács akkori elnöke kezdeményezett szlovák beismerést a holokauszt szlovákiai áldozataival kapcsolatban. Ezután következett a deklaráció a szlovákiai németek kitelepítésének problémájáról. Magam fogalmaztam a szöveget, amit a parlament 1991. februárjában megszavazott. A békemaratonnak valamiféle szlovák-magyar megbékélésként kellett volna folytatódnia. 1992-ben elutaztunk Budapestre, de az első (és egyetlen) találkozó során a magyar parlament küldöttségével kiderült, hogy látványos megbékélés nem képzelhető el. Új választások jöttek, új parlamentek, és a dolog elaludt.

*
    Közép-Európában nincsenek teátrális kibékülések, és nem is lesznek.
A világ mozgása azonban megállíthatatlan.  A történelem is, meg a politika is megelőzött bennünket.
Még az úgynevezett V-4, a Visegrádi Négyek is hirtelen szemet szúrt Brüsszelnek, pedig gyermeteg köteléknek, diplomáciai játéknak, sava-borsa nélküli udvariassági találkozóknak, tessék-lássék miniszteri és államelnöki protokollnak indult. Immár probléma lett a messzi Brüsszel hangadóinak. A négy eltérő politikai színezetű ország váratlanul összetartott. Magyarországnak már néhány éve szilárd jobboldali kormánya van. Lengyelország a legutóbbi választáson szintén elutasította a liberális nézeteket, és konzervatív módon a nyugat-európai ízlést választotta. Csehországnak balközép kormánya van, de mind a jelenlegi, mind az exelnök Klaus igen világosan a brüsszeli központtal ellentétesen nyilatkozott. És Szlovákiának a különböző sirámok ellenére ma jobbközép koalíciója van, ahol — világ csodájára — egy mérsékelt szlovák nemzeti párt és egy mérsékelt magyar-szlovák párt ül egymás mellett. Mindezt elkeseredés és fenyegetőzések, gúnyolódások és sértegetések kísérik. De a tény visszavonhatatlan.
Kedves szlovák, magyar, cseh értelmiség, a politika lehagyott bennünket. A Facebookon esküdt szlovák szupernemzetiek küldözgetik egymásnak és cserélgetik Orbán Viktor legújabb beszédeit. Egyszerre megállapítottuk, hogy létezik Európában egy politikus (magyar nemzeti tájékozódású), aki kertelés nélkül kimondja azt, amit emberek milliói gondolnak nem csak Magyarországon, hanem Pozsonyban, Kassán, Prágában vagy Krakkóban is. Keringenek az egykori exelnök Klaus euroszkeptikus cseh nyilatkozatai is, amelyekben hasonlóképpen vélekedik Európa fenyegetettségéről, mint a magyar Orbán vagy a lengyel elnök Varsóban. És a kvóta elleni panaszt nemcsak a szlovák miniszterelnök nyújtja be, hanem a magyar is — pedig politikailag más táborból valók.
A napi politika lehagyott bennünket.
A történelmi tapasztalat lehagyott bennünket. Háromszázötven évig voltunk szomszédok a testvéri Oszmán Birodalommal. Népdalok, mesék, legendák tanúskodnak erről, meg iszlám parancsnokok gúnyos fenyegető levelei városainknak. Őseink két világ, két civilizáció határán áldozták életüket. Selmeci elődeim inkább lerombolták a város fölötti plébániatemplom gótikus íveit, erőddé építették a török ellen. Az oszmánok soha nem foglalták el Selmecet. És — hála a lengyel seregnek — Bécset sem.
Milyen érvekre van még szükségünk?
Lehet, hogy a mai nyugat-európai polgárnak nem kell az antik, a görög-római hagyomány, sem a kereszténység, sem a felfedezők bátorsága, sem a bizalom az egészséges észben s a szüntelen haladásban. Annyira közönyös, annyira a mai napnak élő, hogy csak az olcsó munkaerő érdekli, és idegesíti gyermeksírás. Nem viseli el és nem akar saját gyermeket. Azok kényelmetlenek. Inkább szemez migráns gyermekek szemecskéivel a hatásvadász televíziós híradókban. Szívesen eljátssza a szexet, képtelen a szenvedés elviselésére és eutanáziával készségesen megszabadul a fájdalomtól. Megunta saját magát, a szexet, a származását, a hazáját. Csupa unalom. Sartre boldog lenne. Harcolni valamiért — totális értelmetlenség. Feladja. Olvassuk csak Houellebecq-et.
Ámde Európában, annak a keleti felében akadnak fura közép-európaiak, kissé elmaradottak, tán nem a saját hibájukból, bár ki tudja. Némelyek — nem mindannyian — hisznek ősi babonákban, valamiképpen hordozzák magukban, átadják nemzedékről nemzedékre. Az irodalmuk is ilyen fura, gyakran fordul a múltba. Vannak még olyanok, aki ideálokat, példaképeket keresnek.
A kevésbé ismert szlovákok és az ismertebb magyarok. De valamennyi egy fajtából. Semmiféle multi-kulti. Ki tudja, mire lesznek még képesek?
Sejtem, hogy mire. Még nem vesztették el egészséges, úgymond paraszti eszüket. Nem várják az üdvösséget sem az óceánon túlról, sem Brüsszelből. Még képesek a megbékélésre. Nem is. Elég, ha egymás mellett fognak élni és nem acsarkodnak. Köszönnek. Néha mosolyognak. Csak úgy természetesen, emberségesen. Kezet fognak. Persze, mindketten.
Aztán az ajtóhoz mennek. Biztonságban érzik majd magukat a nem kívánt látogatókkal szemben.
Csöndesen és közelebb.
Ennek az ideje van érkezőben.