Rédly Elemérnek a megbocsátásról megfogalmazott gondolatainak ötödik része a megbocsátás és az ellenségszeretet szentírási alapjait mutatja meg, és azt, hogy e téren nincs felső határ: nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer… Kitér arra, hogy nemcsak a nyílt ellenségeskedésről van sz, hanem a mindennapi élet apró súrlódásairól is. [S.L.]

„Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal, és imádkozzatok üldözőitekért. Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki felkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igaznak és bűnösnek. Ha azokat szeretitek csak, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? … Nem így tesznek a pogányok is? Ti olyan tökéletesek legyetek tehát, mint mennyei Atyátok.” (Mt 5,44-48)

Az evangéliumokat olvasva láthatjuk, hogy már az apostoloknak is az egyik legnagyobb problémát az ellenünk vétőknek való megbocsátás, az ellenségszeretet jelentette. Amikor Péter apostol is megkérdezte: „Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom: hétszer, hanem hetvenszer hétszer.” Majd hozzáfűzte: annak a feltétele, hogy Mennyei Atyánk nekünk is megbocsásson, nekünk is meg kell bocsátanunk mindenkinek.

Erről a megbocsátó szeretetről írt Szent Pál apostol is:

„Szeressetek tettetés nélkül… gyűlöljétek a rosszat, ragaszkodjatok a jóhoz… Áldjátok üldözőiteket, áldjátok és ne átkozzátok! Rosszért rosszal senkinek se fizessetek. Törekedjetek a jóra nemcsak Isten, hanem az emberek előtt is. Amennyiben rajtatok múlik, lehetőleg éljetek minden emberrel békességben. Bosszút ne álljatok, szeretteim, … sőt „ha ellenséged éhezik, adj neki enni; ha szomjazik, adj neki inni; mert ha így teszel, égő parazsat raksz a fejére.” Ne győzzön rajtad a rossz, te győzd le jóval a rosszat.” (Róm 12,9-21)

Akik ismerik az „Adj király katonát!” gyerekjátékot azok megértik. A játék célja, hogy az egymással szemben álló csapatok királyai a másik király táborából minél több embert áthozzanak a saját táborukba, hogy minél több szövetségest szerezzenek maguknak. Ebben az értelemben „Isten bosszúja” azt jelenti, hogy ellenfelének, a Sátánnak a legjobbnak vélt szövetségeseit megbocsátó szeretetével átcsábítja saját táborába.

Amikor a megbocsátásról beszélünk, akkor nem csak a kifejezett ellenségeinkre kell gondolnunk, hanem azokra a közvetlen hozzátartozóinkra és ismerőseinkre, akik naponta megbántanak minket. Valóban az Úr Jézus követésének egyik legnagyobb akadálya, ha valaki nem tud megbocsátani embertársának, pedig őszinte megbocsátás nélkül nincs és nem is lehet békesség az emberek között. Tudomásul kell vennünk, hogy mindnyájan gyarló emberek vagyunk, akik akarva, akaratlanul is megbántjuk egymást. Ezért nekünk is szólnak Szent Pál apostolnak figyelmeztető szavai: „Mint Isten szent és kedves választottjai, öltsetek magatokra szívbeli irgalmat, jóságot, alázatosságot, szelídséget és türelmet. Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen. Amint az Úr megbocsátott nektek, ti is úgy tegyetek!” (Kol 3,11-13)

Akit az Úr Jézus felszólít követésére, attól megkívánja, hogy naponta vegye fel keresztjét. A mindennapi élet tapasztalata azt mutatja, hogy Mennyei Atyánk általában azok által rakja vállunkra életünk keresztjeit, akik közel állnak hozzánk, akikkel naponta találkozunk. Akkor miért haragudjunk épp azokra, akik által Isten életünk keresztjét a vállunkra rakja. És azon is elgondolkodhatunk, hogy vajon hányan vannak, akiknek a vállára a keresztet az Úr általunk rakja. A türelmes, áldozatvállaló szeretet pedig késztessen minket arra, hogy mi minél kisebb kereszt legyünk mások számára. Ahhoz, hogy egymással békességben éljünk, be kell látnunk, hogy az irgalmas, megbocsátó szeretet fontosabb annál, hogy igazságot szolgáltassunk magunknak, hogy mindenáron ragaszkodjunk a magunk vélt vagy valós igazához. Ránk is vonatkoznak Jézus szavai: „Boldogok az irgalmasok: majd nekik is irgalmaznak… Boldogok a békességesek: ők Isten fiai… Boldogok vagytok, ha miattam szidalmaznak, és üldöznek titeket…” (Mt 5,7-11) Ez valósult meg az apostolok életében: „Ők pedig örvendezve távoztak a főtanács elől, mivel méltóknak bizonyultak, hogy Jézusért gyalázatot szenvedjenek.” (ApCsel 5,41)

Az ember lelki szabadságát a bűn és következményei korlátozzák. Ezért aki nem tart bűnbánatot, és nem tud vagy nem is akar megbocsátani az ellene vétkezőknek, az továbbra is saját gyűlöletének rabságában marad. Ezért a keresztények üldözői és börtönbe zárói, bár szabadnak hiszik magukat, mégis a Sátánnak és saját gyűlöletüknek a rabjai, amikor haragszanak ránk, és nem tudnak nekünk megbocsátani, annak ellenére, hogy éppen ők bántottak és bántanak meg minket. A keresztényeket akár börtönbe is lehet zárni, lélekben mégis szabadok maradnak, mert az ellenségszeretet és a megbocsátás szabaddá teszi őket. Ezért nem gyűlöljük üldözőinket, hanem imádkozunk ellenségeinkért, amint ezt az Úr Jézus is tette a kereszten.

Sokan nem hisznek Isten megbocsátó szeretetében, sem az egymás iránti megbocsátó szeretet szükségességében. Ezek általában olyan emberek, akik magukat ártatlannak tartják, és nem veszik észre, hogy közben másokat mennyire megbántanak. Ha valami baj van, akkor mindig másokat hibáztatnak, felmentve magukat minden felelősség alól. Ők azok, akik emberi jogaikra és „igazságra” hivatkozva nem hajlandók megbocsátani azoknak, akik őket megbántották, és tiltakoznak minden megbocsátás ellen. Ezzel végül saját maguknak ártanak, mert aki nem tud másoknak megbocsátani, az rabja marad mások iránti haragjának, az mindig lelki beteg marad.