Viliam Judák: V Javorka, az egység misszionáriusa
A Gulág egyik célja a népírtás volt. A szlovákokat ez nem érintette. A válogatás nélkül elvitt magyarok és németek sorsában azonban a legkiválóbb szlovák papok is, mint V Javorka, könnyen osztozhattak.

Viliam Judák nyitrai püspök ezt az előadást a 2016. novemberében Szegeden tartott „Papi sorosk a Gulágon” című konferenciára írta, amelyen végül személyesen megjelenni nem tudott. A konferencia résztvevői Käfer István fordításában hallották.
    Vendelín Javorka (1882-1966) jezsuita páter életének jelszava ez volt: nagy igények — nagy gondok, kis igények — kis gondok, semmilyen igények– semmilyen gondok.
Mint gazdag élete bizonyítja, ez nem az élet és értékeinek rezignációja volt, hanem a szabadságra törekvés a magasabb dolgokért.
1882. október 15-én született a Rózsahegy melletti Csernován, tíz gyermek közül a legidősebbként. Apja földműves volt, később a vasútnál váltókezelőként kereste a mindennapi kenyeret. Egyik helyről a másikra helyezgették. Legelőször Szucsányba, aztán a Zsolna melletti Budatinba, majd ismét vissza Csernovára.
Javorkának már az alapműveltsége sem volt tipikus. Német tanítási nyelvű zsidó iskolába járt a Turócszentmárton melletti Szucsányban. A gimnázium alsó osztályait Rózsahegyen látogatta, a felsőket Esztergomban, ahol 1903-ban érettségizett.
Papi hivatást érzett magában ezért a kis szemináriumban maradt. Elvégzése után úgy érezte, hogy az Úr a szerzetesi életre hívja. Ő maga erről később ezt írta:” … Az isteni kegyelem ifjúkoromtól a misszionáriusi tevékenységre vonzott.”
Elképzelését bizalmasan közölte az anyai részről rokon Andrej Hlinkával, aki akkor már jelentős nemzeti tényező volt. Nem talált azonban helyeslésre, annak ellenére, hogy Hlinka igen sokra becsülte a szerzeteseket. Akkor azonban megjegyezte: “A nemzetnek papokra van szüksége, akik vele élnek, igazgatják, vezetik a politika, a gazdaság és a szociális törekvések útján. A kolostor falai mögött maradó papok azonban nem tudhatnak annyit az emberek küzdelmeiről és szükségleteikről az életben, mint világi paptársaik.”
Apja sem lelkesedett döntéséért, mert abban reménykedett, hogy öregkorát majd plébános fia mellett töltheti valamelyik plébánián. Vendelín akkor megkérdezte: “Édesapám, maga szabadon döntött édesanyám feleségül vétele mellett? Ha igen, engedje nekem is érvényesíteni akaratomat!”
Vendelín fellelkesedett Isten ügyéért, a Jézustársaság mellett döntött, amelybe 1903. augusztus 14-én belépett.
A noviciátust Nagyszombatban végezte. A klasszikus irodalom és a retorika egyéves tanulmányai után Ausztriában, a Klagenfurt melletti San-Andréban Pozsonyban a filozófiát kezdte tanulni (1906-1909). A következő három évben a kalocsai kollégiumban tanított. Onnan Innsbruckba ment teológiai tanulmányokra (1912-15). Itt Rudolf Mikušsal, a Jézustársaság későbbi provinciálisával és Eduard Nécsey későbbi nyitrai püspökkel tanult együtt. 1915. június 29-én szentelték pappá Innsbruckban. Első szentmiséjét Csernován tartotta Szent Cirill és Metód ünnepén.
Első lelkipásztori állomása a frontvonal volt. A sebesültek segítésében és a haldoklók ellátásában kitűnt áldozatkészségével és bátorságával. Itt találkozott Tisza magyar miniszterelnökkel, aki ellenőrizte a frontvonalat. Amikor a református kurátor megtagadta a lelki vigasznyújtást haldokló hittestvéreinek, Tisza Javorkát kérte erre, aki ezt készséggel teljesítette.
A leszerelés után 1918-ban Javorka vosszatért Nagyszombatba, és kinevezték a kollégium rektorának, ahol akkor közös noviciátus volt. A háború utáni első évben egyedül szerkesztette a Posol Božského Srdca [Az Isteni Szív Követe] c. folyóirat minden számát.
1923-ban P. Eisellel a jugoszláviai Bácsújfaluba ment. Visszatérése után áthelyezték Pozsonyba, ahol átvette a superior funkcióját. Ezért a Posol Božského Srdca szerkesztését feladta (ezt a munkát páter Králiček vette át). Javorka érdemeként is akkor a nagyszombati kollégiumnak negyven tagja volt két házban (Nagyszombat, Pozsony), amelyek 1919-től a csehszlovák Provinciához tartoztak. XI. Pius pápa a szovjet-oroszországi változások után régóta gondolkodott szerzetesek felkészítésére oroszországi, de legalább az orosz emigránsok közötti missziós munkára. Felkérte a rendi elöljárókat, biztosítsanak neki tagokat erre a hivatásra a latin szertartásúak közül. A külön a jezsuitáknak küldött levél bevezető megszólítása ezt volt: “Valamennyi szeminaristának, külön jezsuita fiaimnak”, akiket kért, lépjenek be az új római központba, ahol az ifjú klerikusok a majdan Oroszországban végzendő munkára készültek.
A pápa felhívásában rámutatott arra a tényre, hogy a szovjetek 1917 óta szüntelenül fokozzák a vallásüldözést, valamint hangsúlyozta jól felkészült, de főleg bátor papok szükségességét abban az országban.
Oroszország valamennyi katolikus püspökét bebörtönözték és koncentrációs táborokba küldték, a katolikus és pravoszláv szemináriumokat bezárták. Plébániák százai voltak lelkipásztorok nélkül.
A keleti keresztények abban az időben jeles évfordulót ünnepeltek: Szent Jozafát, a keleti és a nyugati egyház egységének vértanúja halálának 300. évfordulóját.
Rómában tudtak Javorka rendkívüli képességeiről és vágyakozásáról a missziós munka után. Ezért Ledóchowski generális atya 1925-ben Rómába hívta, hogy készüljön  fel a misszióra a keleti szertartású szlávok között. Ez volt az első fontos fordulat eddigi papi életében. Szorgalmasan belefogott az orosz, az ószláv nyelv és a keleti szláv liturgia tanulásába.
Egy év után visszatért Szlovákiába, hogy segítsen Nyárady görögkatolikus eperjesi püspöknek az igazgatásban és a népi missziókban kelet- Szlovákiában és Kárpátalján.
Amikor 1926-ban visszatért Rómába, XI. PIus pápa kezdeményezésére intézetet alapítottak a keleti szertartású papok részére, a Pontificium Institutum Orientale-t a Piazza Santa Maria Maggiore-n, ahol Javorka miniszter (az elöljáró helyettese) lett. Amikor elkezdték a ma Collegium Russicum néven ismert Orosz Kollégium építését, az ő nyakába szakadt az egész építkezés gondja. Jó felkészülés volt ez a kollégium jövendő elöljárójának funkciójára.
A Szentatya már minden eszközt kimerített, amit az építkezésre használhatott. És éppen akkor érkezett Rómba Lisieuxi Szent Teréz nővére 20 millió líra ajándékkal, amit a francia katolikusok gyűjtöttek a szenttéavatás alkalmából. Ebből befejezték az intézetet. A missziók szent pátrónájának lelke tehát mindvégig e munka mellett volt. Az építkezést 1929. augusztus 15-én fejezték be. Javorka lett az intézet első rektora és1929. október 24-től 1934. január 10-ig vezette.
Itt érvényesülhettek szellemi, erkölcsi és intellektuális értékei. A nehéz és kényes feltételek között rendkívüli szeretetnek és tekintélynek örvendett mind a szeminaristák, mind az elöljárók körében. A különböző származású, korú, eltérő nevelésű, nemzetiségű, nyelvű, kultúrájú és fajú emberek irányítása nemcsak kiváló emberismeretet, nevelési taktikát igényelt, hanem megkülönböztetett hozzáállást, döntőképességet, de főként kitartást és emberszeretetet is. Annak ellenére is, hogy a gonosz taktikája abban az időben is teljes erőből dolgozott. A Russicumba jelentkezett egy orosz konvertita. Javorka rektor először felvette, mert ajánlása volt valamelyik bíborostól, de valahogy nem tetszett neki. Hosszabb beszélgetés után a bíboros előtt határozottan kijelentette, hogy nem veszi fel, és később csakugyan bebizonyosodott, hogy besúgónak szánták.
Bizonyára nem túlozunk, ha megállapítjuk, hogy a Russicum mindmáig azokon a pilléreken nyugszik, amelyeket találékonyan és alázattal éppen Vendelín Javorka rakott le. Akkor senki még gondolni sem mert arra, hogy itt egyszer hivatalosan tanulhatnak majd hallgatók az egykori Szovjetunió területéről.
A Szentszék további, még szélesebb jelentőségű feladatokat szabott Javorka páternek. 1934 januárjában megbízta, hogy mint apostoli adminisztrátor és vizitátor képviselje a görög-szláv rítusú exarchát Harbinban, Mandzsúria fővárosában. Kezdetben lengyelek között végzett pasztorációs és misssziós tevékenységet, ahol tífuszt kapott, de szerencsésen legyűrte a betegséget.
Később (1934. szept. 20. – 1939. jún. 13.) Sanghajban működött az ottani oroszok és ukránok között.
XI. Pius pápa ez előtt az út előtt magánkihallgatáson fogadta, amely fél órát tartott. Búcsúzáskor ezt mondta neki: “Fiam, mi már ezen a földön nem találkozunk többé” és apostoli áldásban részesítette. A pápa azonban még az ajtóból visszament, és még egyszer megáldotta. Mintha prófétai tekintettel látta volna, mennyi szenvedés vár még a szlovák pap-misszionáriusra.
Javorka páter minden vízkeresztkor visszaemlékezett erre a pillanatra, mert éppen Keletnek ezen a nagy karácsonyi ünnepén volt az audiencián.
Kínában elég eredményesen dolgozott. Megalapította a Szent József plébániát (1936) és a sanghaji apostoli vikárius pünkösdkor felszentelte a Szent Miklós-kápolnát az orosz emigránsok lelki ellátására.
Ebben az időben a Távol-Kelet országaiba látogatott, és hivatalának szükséglete szerint egyik városból másikba költözött egészen 1938-ig, amikor lelki gondnokságot hoztak létre az ottani híveknek. 1939. július 30-án Javorka ismét Rómában volt, az Orosz Kollégiumban, ahol miniszter és gazdálkodó lett. A háború kitörése hazatérésre kényszerítette az akkori francia származású rektort, de Regis Ferencet. Vendelín Javorka vicerektorként lépett a helyére.1941. június 13-ig igazgatta a kollégiumot. Ámde ennyi változás után sem csillapodott a vágyakozása, hogy Oroszországban dolgozhasson. Úgy tűnt, a háborús helyzet hozzásegítette álma megvalósulásához.
Életének sorrendben második és talán legdrámaibb fordulópontja volt 1941. Akkor úgy döntött, hogy visszatér Szlovákiába és ott tölt néhány hónapot.
Pozsonyban meglátogatta Vojtech Tukát is, aki megkérdezte tőle, hogyan tekintenek külföldön arra, hogy a Szlovák Állam hadat üzent Amerikának: “Mit szólsz ehhez, atyám? Jól csináltuk?”
“Ez annyi, mint egy bolhaköhögés a Duna mellett”, válaszolta.
Tuka börtönnel fenyegette, de a világlátott pap kitartott véleménye mellett. [Vojtech Tuka a hirtelen függetlenné vált Szlovákia miniszterelnöke volt.]
   A Szentszék megbízásából Szlovákiából Romániába, a bukovinai Csernovicba ment segíteni a keleti szertartású katolikusok pasztorálását, ahol a jezsuita páter Kumorowitz volt a rezidencia szuperiorja. Körzetébe 20 görögkatolikus plébánia tartozott.
Amikor 1944. március 28-án a szovjet katonaság elfoglalta Csernovicot és letartóztatta Kumorowitzot, Javorka jelentette a moszkvai külügyminisztériumnak, hogy külföldi állampolgárként végzi a pasztorációt, mire békén hagyták és folytathatta munkáját. Csak 1945. június 13-án tartóztatták le, a vonaton, visszatérőben egyik filiájáról. Csernovicba szállították, ahol négy nap és négy éjszaka kihallgatták. Végül egy szovjet ezredes közölte, hogy mint idegen hatalom ügynökét “kémkedés miatt a Vatikán érdekében” letartóztatják. Két tiszt kíséretében repülővel Kijevbe és vonattal Moszkvába vitték. Így sikerült Oroszországba jutnia, de mint hadifogolynak. Akkor 62 éves volt. A legnagyobb szenvedéseket a háromnapos magánzárkás vizsgálatok jelentették. A moszkvai főügyészségen a Vatikán politikájáról tettek fel neki kérdéseket és kémkedéssel gyanúsították.
Fél év vizsgálata után bírósági ítélet nélkül adminisztratív határozattal tíz év munkatáborra ítélték 1946. január a mordoviai javító munkatáborba (iszpravityelno-trudovoj láger, ahol két évet töltött, aztán átszállították Intába (az Uraltól mintegy 80 km-re keletre. Az utolsó 100 kilométert gyalog tették meg, és már olyan gyenge volt, hogy az út nagy részén vonszolták. A katonák a tehetetlen foglyokat az úton lelőtték. Említi, hogy amikor megérkeztek a táborba, sírva fakadt, de hamar magához tért, és ezt mondta magában: “A sírás itt nem segít rajtam, és nem is Isten dicsősége.” Reménykedve imádkozott, hogy élve visszakerüljön Szlovákiába.
Javorka atya tizenkét különböző börtönt és tábort járt meg Szibériában és a sarkkörön túl (például Vorkutát). Mivel elmúlt hatvan éves, nem osztották be külső munkára (erdőkben és bányákban), hanem házi munkákra — főzött és körletet takarított.
Szentmisét úgy tartott éjfél után a közös nagy hálóteremben, hogy a szalmazsákon ülve a térdén szétrakta “oltárocskáját”. Néhányan, akik tudták, hogy éjszaka misézik, körülvették. Kenyérként búzalisztből sütött zsemlét használt, misebor helyett néhány cseppet nehezen szerzett szárított és aszalt szőlőből, amit vízbe áztattak. Egy korpuszos kis keresztet fogkefe nyélből faragott. Ebben a korszakban sok pap hasonlóképpen misézett Csehszlovákia börtöneiben.
Sok embert térített Krisztus hitére és szolgáltatta a szentségeket, mint korábban Kínában, Mandzsúriában és Romániában.
Nemegyszer egész éjszaka beszélgetett az igazságot keresőkkel. Mielőtt a foglyok reggel munkába álltak, Javorka előtt emberek térdeltek, akikkel egész éjjel foglalkozott és megkeresztelte őket.
Sok fogolytársa, papok és laikusok egyaránt szabadulásuk után csodálattal beszéltek odaadásáról a szenvedésben, arról, miként szolgálta az embereket szeretettel, készségesen.
Az élet a börtönökben, főként az orosz táborokban megalázó volt. A foglyok a puszta földön aludtak a lágerekben, nemegyszer féloldalasan, váll váll mellett. A lábbelijüket éjjelre a fejük alá tették, nehogy a fiatalabb dolgozó foglyok ellopják tőlük. Javorka páter azonban türelemmel viselte az összes szenvedést és nyomort.
Egy másik táborba történt átszállítás alkalmából történt, hogy az őrök agyonlőtték a tehetetlen foglyokat. Olyan esetek is voltak, amikor a fogoly életével fizetett azért, mert lehajolt a földre esett kenyeréért.
Javorka páter az első évben negyven kilót fogyott. Tábori életének vége előtt fél szemére teljesen megvakult, a másikkal csak gyengébben látott. 1955. február 6-án félvakon átszállították egy gondozó házba a Moszkva melletti Potymában– az utazás csaknem három hétig tartott.
A Moldvai Autonóm Köztársaságban lévő gyengélkedő táborból tudatott magáról zsolnai fivérének, és fényképet is küldött. Így érkezett az első hír, hogy életben van. Fivére, Ján kérte repatriálását, és kötelezte magát, hogy gondoskodik róla. Csaknem egy évtized Szovjetunió-beli tartózkodás után Karol Kmeťko nyitrai püspök intervenciójára a csehszlovák kormány kérte a szovjet hivatalokat az elbocsátásra. Ez a Malenkov kormány idején történt, amikor feloszlatták a külföldi foglyok táborait. Potymában közölték vele az örömteli hírt, hogy hazatérhet, így biztonsági kísérettel útra kelt.
1955. április 21-én vonattal Kassára érkezett, ahol a rendőrség adott neki civil ruhát és cipőt. Mivel nem volt engedélye, hogy kollégiumába utazzék Rómába, és a szerzetes közösségeket időközben feloszlatták Csehszlovákiában, azonnal ellátogatott Čársky pükpökhöz, és másnap (1955. április 22-én) Zsolnára utazott fivéréhez. Lefogyva, félvakon, bottal a kezében, kötött hátizsákkal — amiben csak fehérneműje és néhány apróság volt. A család elintézte neki a személyi igazolványt és a szociális segélyt.
Röviddel Zsolnára érkezése után meglátogatta Štefan Leitmann helyi plébánost, akivel mindvégig igen szívélyes viszonyban volt.
Sok évi Istennek kedves “sub specie aeternitatis” végzett munka, a szenvedés esztendei után a béke és a megszolgált pihenés napjai köszöntötték. Legelőször azonban szemműtétre került sor a pozsonyi klinikán — a páciensek ott is csodálták kedvességét és áldozatkészségét.
Zsolnán egy kis szobában élt rokonainál. Amíg még a szemműtét után látott, rózsafűzéreket készített és javított, és szakszerűen tisztított képeket, olajfestményeket. Sokat olvasott és jegyzeteit. Szavai kitűntek világos válaszokkal, a tapasztalás biztonságával, az azonnal rendelkezésre álló vélemény kifejtésének igényével, amit mindig kedves mosollyal, gyakran tréfálkozva mondott el. Nem kesergett a fogságban és a lágerben átélt szenvedéseken. Ellenkezőleg, visszatérésének első éveiben új vállalkozások iránt érdeklődött.
Szellemileg egészen élete végéig fiatal volt. Reggelenként ötkor kelt, rendbe tette szobácskáját és a reggeli imádság után hat előtt misézett, a második misére hétkor járt a plébániatemplomba. Nyolckor reggelizett, aztán átlapozta az újságot, a rádióban meghallgatta a híreket. Különböző új szakkönyveket tanulmányozott (csillagászat, filozófia, teológia stb.) különböző nyelveken. Délután adorációra ment a templomba, utána betegeket és ismerősöket látogatott. Mint arról gazdag levelezése tanúskodik, mindenkit megörvendeztetett, akik személyesen vagy írásban hozzá fordultak.
Öröm volt beszélni vele egyrészt biztos és világos véleménye, másrészt gazdag tapasztalatai miatt. Mindenkit megajándékozott jó szóval és szeretettel, és mindig kéznél volt egy alkalmas tréfa is. Azonban gyakran érdeklődött a súlyos próbatételekkel sújtott Egyház sorsáról. Minduntalan üzenetet küldött Rómának: van erőm, bármit örömmel megtennék. Nagy vágya, hogy még egyszer láthassa Rómát, nem teljesült. Soha nem szomorkodott az átélt fogságon., hanem ellenkezőleg — arca mindig nyugalmat és mosolyt árasztott.
Templomi misézésre nem volt engedélye, csak családi körben. Az elején civilben celebrált, stólával. Oltárkőnek egy korporále szolgált, amelybe be volt varrva Szent Bellarmin Róbert ereklyéje. Kehelyként egy korábban borotválkozáshoz használt kis porcelán pohár szolgált, amit Oroszországból hozott emlékbe. Később Leonard Sliečan paptól kapott aranyozott kelyhet, paténát, szuperpelíciát és stólát.
Minden nagycsütörtökön és nagyszombaton odahaza keleti szertartással celebrált.
Lelkigyakorlatot évente kétszer végzett. Olyankor két-három hétre nyugalmas helyre távozott ismerőseihez, például Donovalba, Vlkolinecbe vagy Szuhára. Pontosan vezette a nyolcnapos lelkigyakorlat napirendjét, és megjegyezte “gyümölcseit”. Néhány ilyen vallásos műve (például “A hit lelke”) fennmaradt.
Rokonaival is tartotta a kapcsolatot. Ügyelt arra, hogy ne szakadjanak meg a rokoni kötelékek, imádkozott, hogy Isten családjának minden nemzedékéből válasszon papot. Igyekezett kapcsolatot tartani a környékbeli papokkal.
Szabadulása után felkereste Ján Vojtaššák szepesi püspököt, és együtt tervezték a vallásos élet megújítását Szlovákiában. Kellemetlen eseményekhez tartozott az állambiztonság házi vizsgálata és házkutatása. Gyanúsak volt számukra a könyvek hat idegen nyelven, ezért lepecsételték őket és a nyelv ismerőivel vizsgáltatták. Távozásukkor Javorka ezt mondta: ” Bejártam a fél világot, de ilyen szégyent, amit otthon készítettek nekem, sehol sem tapasztaltam.”
Az egyik hosszú vizsgálatkor tréfásan ezt mondta: ” Uraim, az önök dolga, hogy állandóan kérdezgessenek, az enyém meg az, hogy ne mondjak semmit!”
1965. június 29-én Javorka páter megélte pappászentelésének ötvenedik évfordulóját. Kivételesen hozzájárulást kapott, hogy latin misét mondhasson Szent Cirill és Metód ünnepén a plébániatemplomban. A zsolnaiak akkor ismerték meg, mint papot és nagyon megszerették.
1965 karácsony után egészsége gyengülni kezdett. A következő év januárjában influenzát kapott, ami nagyon legyengítette. Március 15. körül ismét megfázott, lázas lett, elvesztette hangját, de feküdni nem akart. 23-án nagy erőfeszítéssel utoljára mondott szentmisét.24-én reggel még maga készítette az asztalkát a szentmiséhez, de elmondani már nem tudta. Egész nap hol gyengén, hol jobban volt. Azon a reggel nem a szokásos módon kelt, de amikor átadta pap barátjának a mise-intenciókat, ezt mondta: “Most már nyugodt a lelkem, meghalhatok, lehet, hogy Boldogasszonykor (március 25.) az égben lehetek.” A látogatásakor olyan könnyedséggel beszélt a halálról, mintha csak valahova utaznia kellett volna. Csak az ajkával suttogott, amikor imádkoztak mellette. Aztán néhányszor ismételte: ” Uram, kezedbe ajánlom lelkemet.” Háromszor ismételte: “Gospodi pomiluj!” 1966. március 24-én éjszaka volt ez, tizenegy után öt perccel, nem egészen egy órával a Mária-ünnep előtt.
Így hunyt el szent módján, és átadta Urának lelkét.
Testét egész napra felravatalozták a zsolnai plébániatemplomban és arcának halál utáni fenséges kifejezése tisztességgel dokumentálta életének győzelmét, és a csodálkozás és a hála megható kinyilvánítására vonzotta az összegyűlt tömeget.
Két nap múlva volt a temetése. Haláláról táviratban értesítették Rómát. 1966. március 28-án a keleti szertartású katolikusok ünnepi gyászszertartást rendeztek érte az Orosz Kollégiumban.
Vendelín Javorka sírján téglalap alakú márvány síremlék van A. Trizuljak professzortól, amely közepén két részre van hasítva. Jelképezi a katolikusok és a pravoszlávok különállását. A kő-emlékmű baloldalán egy egész kereszt van. Vízszintes ága átnyúlik egészen a másik részre — ezzel szimbolizálva egész életének törekvését a keleti és a nyugati egyház egyesítésére. A zsolnai temető felső részén van eltemetve, a központi kereszt közelében.
Áldozatos élete felhívás számunkra, hogy imádkozzunk és dolgozzunk a keresztények egyégéért.