Suzana Guoth: Hogyan viszonyulnak hozzánk a szomszédok?

[Az alábbi írás úgy jött létre, hogy a Szombathelyen élő, Szlovéniában nevelkedett chartatársunk írásos hozzászólásra készült a Nézőpont Intézet immár szokásos (negyedik) felmérésének vitájához. Az emberek vélekedését két módon lehet megismerni. Objektíven, azaz közvéleménykutatással és szubjektíven, meginterjúvolva őket. Ahogy a történelemtudomány számára is fontos az emberi emlékezet, az “oral history”, úgy a nemzetismeret sem tekinthet el ettől. Az adás óta a Jean Monnet éremmel kitüntetett szerző ki is bővítette az anyagot, amit örömmel adunk közre a Chartánk egész közössége számára. Köszönjük Guoth tanárnőnek a munkát! S. L.]

Rendkívül nagy utat jártunk be. Emlékszem arra, amikor kis gyerekként bementünk Muraszombatba, és a nagyapám figyelmeztette a magyar házvezetőnőjét, hogy ne beszéljen a vasúton magyarul, ha nem akar börtönbe kerülni. Emlékszem azokra az évekre, amikor YU-ban – Szlovéniában hiába vittük a postára az édesanyámnak – szóló levelet, az volt a válasz, hogy Magyarországgal semmi kapcsolatunk nincs. Az első kapcsolataink vízügyi területen létesültek, mert úgy-e a Mura folyó nem vette figyelembe az országhatárokat, szabályozni kellett. Nagybátyám volt a tolmács. Hodosnál úgy helyeztek el egy asztalt, hogy annak két lába magyar területen, kettő pedig YU területén volt. Arra is emlékszem, hogy – mivel nagyapám házában ápolták a magyar kultúrát – egy Petőfi kötetet nekem kellett felvinnem a padlásra, mert jajjjj, ha házkutatás során megtalálják. De érdekes adalék lehet az is, hogy amikor édesanyám 1956-ban először jött haza a háború után, csak kétnapi utazgatás után tudott megérkezni, mert csak valahol Újvidéknél volt az egyetlen határátkelőhely. És eljutottunk oda, hogy ma, sőt már 3 éve Ljubljanában Balassi Intézet működik, hogy a fővárosban is legyen egy kapocs a két ország között, ne csak Alsó Lendván. Magyar lakta területeken kétnyelvű iskolák működnek, Muraszombatban két középiskolában a magyar nyelv az egyik választható idegen nyelv.

Mivel ennek a sorozatnak minden témája rendkívül érdekes, én is elvégeztem a felmérésemet az ismerőseim körében, mit gondolnak Magyarországról, mit gondolnak a magyarokról. Megállapítottam, hogy nagyot változott a vélemény az évtizedek alatt. Már nem Almássy Zsuzsáról, Rubik Ernőről, a C-vitaminról, a pörköltről és halászléről van szó, amikor Magyarország szóba kerül, hanem észreveszik az itt élő embereket is, észreveszik azt a változást, ami itt a szovjet rendszer óta végbement. Amit szinte mindenki sajnálkozva említett meg, az volt, hogy egymást nem ismerjük eléggé, nem ismerjük egymás kultúráját, és nem ismerjük a nyelvét, ami az egyik legnagyobb baj, mert a magyar nyelv a „világ legnehezebb nyelve”. Én hozzá tudnám tenni a saját véleményemet erről, de arra ma senki nem kíváncsi.

Dr. Valerija Perger szlovén nyelvész azt írta, hogy a szlovénoknak úgy általában nincs különösebb véleménye a magyarokról, de azt mindenki tudja, hogy Magyarországon finomakat lehet enni, inni, talán kicsit olcsóbban is, mint Szlovéniában, és Budapest egy csodálatosan szép város. De beszélgetés során, ha politikáról esik szó, akkor a vita hevesebbé válik, mint egyébként. Azonnal megoszlik a társaság, élesen elkülönül egymástól a különböző politikai nézeteket vallók szerint.  A jobboldali választók Orbánt csodálják, a baloldaliak kritizálják és lenézik, a közbülsőknek pedig nincs véleménye. Befejezésül csak annyit, hogy a szlovénokhoz mindig közelebb álltak az osztrákok, az olaszok, sőt még a horvátok is, bár velük még mindig határvitáink vannak. Valószínűleg nyelvi oka van ennek.

Egy lelkész szerint is a nyelv a legnagyobb akadálya annak, hogy a két nép még mindig kissé távolságtartó egymással szemben. „Mi hiába beszélünk több nyelvet, nem találunk közöset, mert a magyarok egyszerűen nem beszélnek idegen nyelveket.” Talán ez az oka annak, hogy annyira zárkózottak. A lelkész hívei dicsérik a Balatont, csodálatos turisztikai célpontnak tekintik, kulináris szempontból is, és egyöntetű vélemény, hogy ez már nem az a Magyarország, ami a szovjet megszállás alatt volt. Minden általam meginterjúvolt válaszoló kiemelte a magyar konyha előnyeit, bár az egyik – állatorvos – hangsúlyozta, hogy nem egészséges, mert sok zsiradékot, sok tejfölt használ. Egy Svédországba kiköltözött szlovén ismerősöm szerint a szlovénok ugyanazt gondolják a magyarokról, mint bármely más népről, hiszen az egyes emberek lehetnek becsületesek, vagy becstelenek. Ő nem a hovatartozás szerinti sablonokban gondolkodik.

Az olasz határ közelében élőktől is kaptam visszajelzést. Az egyik azt írta, hogy öntudatos, beképzelt emberek, akik veszélyesek a szomszédaikra nézve, és mindenkire, aki másképpen gondolkodik, mint ők. Írta, hogy már tíz éve nem volt Magyarországon, de most készül ide eljönni, mégpedig kerékpárral a Balatonra.  A másiknak nem igen van lehetősége Magyarországra utazni, ezért nem is nagyon tud véleményt mondani. A benyomása az volt, hogy találkozott igen kedves, segítőkész emberekkel, de olyanokkal is, akik nem álltak vele szóba. Kiemelte a nagy különbséget a fiatalok és az idősek között. A fiatalokkal mindig nehézség nélkül szót értett, nem úgy az idősekkel. De mind a fiatalok, mind az idősek rendkívül büszkék, sőt sokan beképzeltek, a horvátokhoz hasonlóan. Még mindig érezhető a Habsburg hatás mind a gondolkodási módban, mind a viselkedésben. Nem láttam lopást, sem verekedést, se más kedvezőtlen jelenséget, – írta. De főleg az időseknél látszik a régi rendszer nyoma, a szélsőséges véleménynyilvánítás, amit még sokáig nem fognak tudni leküzdeni. Igen előnyösen nyilatkozott a magyar lányokról, akik temperamentumosak, életvidámak, de nehezen megközelíthetőek, hasonlóan a franciákhoz. Nem szívesen állnak szóba idegenekkel. De azt nem sikerült megállapítania, hogy ez a nemzeti büszkeség miatt, vagy a nyelvi akadályok miatt van-e. Összegezve a véleményét, azt írta, hogy nagy patrióták, akik szeretik a rendet maguk körül, de nem kellene ilyen zárkózottnak lenni. Nagyra értékeli a Visegrádi együttműködést, és sajnálja, hogy Szlovénia nincs benne.

Egy ljubljanai villamosmérnök házaspár: „Hogy mit gondolunk Magyarországról, a magyarokról, a magyar kultúráról és a magyar konyháról? Murántúlt, amely 1919-ig a Monarchia magyar földjének volt a része, a WWI befejezése után (ez az első világháborúnak az angol rövidítése World War I) a Trianoni békeszerződés határozata alapján a SHS (Szerb, Horvát, Szlovén) királysághoz, a későbbi Jugoszláv Királysághoz csatolták. Murántúl, és a murántúliak augusztus 17-én ünneplik az anyaországhoz történő hozzácsatolásukat. Ezt az ünnepet az itt élő magyarok mindig ignorálják, sohasem vesznek részt az ünnepi rendezvényeken, annak ellenére, hogy a mi országunk állampolgárai. Ha itt nem tetszik nekik, nyugodtan el is mehetnének, hiszen senki sem kényszeríti őket maradásra. Orbán már úgyis megadta nekik az állampolgárságot, sőt emellett finanszírozza a szlovéniai magyar közösséget. Ezt jó néven is vehetnénk, ha a magyar közösség finanszírozásán keresztül nem fordítana nagyobb összegeket a mi rokonpártunk támogatására, ami közvetett beavatkozást jelent a mi politikai szcenáriumunkba. Ez pedig nem helyes.

De igazságtalan lennék, ha Magyarországot csak kritizálnám, hiszen ott annyi szépség van. Mindenki mást emelne ki. Én a magyar cigányzenét szeretem nagyon, és természetesen a magyar konyhát, – írja. Budapest gyönyörű város, a fenséges ódon, díszített homlokzatú épületeivel, de Szombathely, Hévíz, a Balaton, Tapolca is gyönyörű helyek. Majdnem elfelejtettem megemlíteni a csodálatos tokaji napokat, ahol főleg a borospincéit látogattuk, és a finom tokaji nedűt kóstolgattuk, amelyeknek az ízét még most is itt érzem a számban. Ám kötelezően meg kell említenem a Herendi Porcelánt is. Már háromszor voltunk ott a gyárban, és a termelést is mindig megnéztük, ami minden alkalommal újra és újra impresszionált bennünket. A herendi porcelángyűjteményem valószínűleg túlszárnyalja bármelyik magyar ember gyűjteményének a gazdagságát.”

A muraszombati gimnáziumot és a közgazdasági szakközépiskolát arról faggattam, tanul-e ott valaki magyar nyelvet fakultatív tárgyként, és ha igen, mi a választás indítéka.  Darko Petrijan a több mint 70 éves múltra visszatekintő közgazdasági középiskola igazgatója azt írta, hogy iskolájukban minden évben szerveznek fakultatív magyar nyelvoktatást. Évenként változó a jelentkezők létszáma, többnyire kettő és öt között változik. Nemcsak magyar ajkúak jelentkezhetnek, hanem bárki, akit érdekel ez a nyelv. A lendvai kétnyelvű gimnázium egyik tanárnője oktatja a magyar nyelvet. A gimnáziumból Tomi Businovszki német és ének szakos tanár, kiváló karnagy válaszolt, aki az igazgatótól kapott infókat közvetítette a számunkra. Minden évben újra lehetőség nyílik fakultatív magyar nyelvtanulásra, de erre a kurzusra minden évben újra kell jelentkezni. Az idei tanévben 7 diák választotta a magyar nyelvet. A nyelvtanulás indítékaként a nyelv iránti érdeklődést nevezte meg. Lehetne érettségizni is belőle, ám az utóbbi években erre nem igen volt igény.

Ma kicsit kitekintettem Szlovénián túl is, és személyesen meginterjúvoltam az osztrákokat, akiknek köszönhető, hogy a szép hangversenytermünk az egész évadban, minden hangversenyen megtelik. A mögöttem lévő sorban végig osztrákok ülnek, egy volt nagykövet a feleségével, aki Budapesten is volt diplomáciai szolgálatban, egy nyugdíjas sebész a most már szintén nyugdíjas kórházigazgató feleségével, a többi pedig mind osztrák zenetanár vagy német nyelv és irodalomtanár. Már több mint 20 éve járnak ide hangversenyre, elég jól ismerjük egymást. Elmondtam nekik, hogy Nagy Dániel úr a Nézőpont Intézet képviseletében tartott előadásában ismertette a felmérés eredményét, melynek értelmében a szomszédos népek közül a magyarokhoz leginkább az osztrákok viszonyulnak negatívan. Lehet, hogy én rosszul emlékszem az előadásra, de sajnos egyelőre nem tudom újra megnézni, mert még nincs elmentve az archívumba. Ezen mindenki nagyon csodálkozott, hitetlenül néztek össze. Szó sincs róla, mondták, a magyar emberek rendkívül kedvesek, műveltek, a zenéjük a legmagasabb színvonalon van. A sebész, aki most súlyos beteg, és most nem tudott eljönni a hangversenyen, még korábban elmondta, hogy a feleségével szinte minden hétvégén Európa valamelyik híres hangversenytermébe mennek zenét hallgatni, Londonba, Párizsba, Olaszországba, Budapestre, Bécsbe, ahol emiatt vettek is egy lakást, de amikor Szombathelyen hangverseny van, akkor természetesen ide jönnek, mert az itteni és a bécsi színvonal között nincs semmi különbség. Annyira jól viszonyulnak a magyarokhoz, mondta az egyik zenetanár, hogy amikor az egyik szombathelyi templomban nem volt orgona, a raidingi (Doborján) Franz Liszt Verein n. egyesületük adományozott egyet a gyülekezetnek, és ő (a mellékelt képen középen szemüvegben) játszott rajta az avatásán. Rendszeresen járnak Budapestre, különösen a Lisztről szóló előadásokra, kiállításokra. Nem győztek áradozni a Liszt Ferenc Zeneakadémia épületének külső és belső pompájáról, a Szent István Bazilikáról, a Mátyás Templomról, a szombathelyi iseumi szabadtéri operaelőadásokról, amelyek nyaranta neves budapesti és külföldi vendégművészek közreműködésével, a római korból származó, különleges hangulatot árasztó kulisszák előtt kelnek életre.

Számomra a legváratlanabb, és a legkevésbé sem remélt véleményt egy 80 éves, szlovákiai születésű, majd bécsi informatikus, és még mindig szenvedélyes zenekedvelő mondta el, aki boldog időskorának néhány évét már a jelenlegi magyar felesége társaságában élvezi. Mint ahogyan időrendi kérdésekben be szoktuk sorolni az egyes eseményeket a háború előtt történtekre, vagy a háború utániakra, ugyanígy Oszkárnál ezek az erdélyi balesete előtti vagy a balesete utáni időkre vonatkoznak. Összetörte magát, Bécsben háromszor megoperálták, mégse lett jó. De itt, itt összerakták a vállát, amit rendkívül nagyra értékelt, nagy elégedettséggel nyugtázta az itteni orvosok hozzáértését, úri modorukat, az ápolószemélyzet kedvességét, a VIP szobát. Sajnos a magyar konyha remekeit itt ugyan nem élvezhette, de úgy ítéli meg, hogy van azért annál fontosabb is, mert mit ért az, hogy Bécsben szerdán kiválaszthatta a következő heti menüket, de ugyanolyan betegen ment haza, mint ahogyan oda megérkezett. A hévízi lábadozásánál a legnagyobb élménye az volt, hogy mindig olyan ápolót küldtek be hozzá, aki pötyögött németül. A magyar orvosoknak köszönheti, hogy már segítség nélkül fel tudja venni a zakóját, és napról napra csökkennek a fájdalmai. Azért a szolgáltatásokkal nem igen van megelégedve. Pl. amikor a konyhájukat, vagy a fürdőszobájukat kellett felújítani, akkor osztrák szakmunkásokkal végeztette el a munkát, mert ők pontosan a megbeszélt időben érkeztek, és a munkájuk is precízebb volt, mint a magyaroké, és meg hozzátette azt is, hogy itt nem lehet őket kivárni, mert egy évre előre be vannak programozva különböző munkákra.

Nagyon szűkszavú véleményt nyilvánított a zágrábi kolléganőm Ksenija, akivel két hónapon át egy szobában laktunk Halléban egy német nyelvi tanulmányúton. A németek rendkívüli éberségére jellemző, hogy miután egyszer meghallották a folyosón, hogy a korábbi orosz szobatársammal oroszul beszélgettem, őt azonnal áthelyezték egy másik szobába, hozzám pedig berakták Kseniját. Mi se németül, hanem szerbül beszélgettünk egymással, de amikor ezt a németek meghallották, már csak legyintettek. Nagyon megszerettük egymást, még mindig tartjuk a kapcsolatot. Szerinte a magyarok mentalitása hasonló a horvátokéhoz, ami valószínűleg a Monarchia kései hatása. Még emlékezett a halászcsárdai riblja čorbára, amivel látogatásukkor megvendégeltem őket. Sajnos az információadást azonnal rövidre zárták, amikor a politikára terelődött az érdeklődésem, mert ők nem értik ezt a nacionalista politikát, ami szerintük Magyarországra jellemző. Majd máskor folytatjuk a beszélgetést, sokkal izgalmasabb kérdésekről, mondjuk a német nyelvészetről.

Miloradnak, a kiváló szerbiai német nyelvtanárnak szintén feltettem a magyarokra vonatkozó, fentebb részletezett kérdéseket. – „Nem tudok magyarul semmit sem, – mondta, de imádom a magyarokat. Van egy nagynéném, akinek az anyja magyar, az apja német. A mi iskolánkban vannak magyar kollégák, mivel van magyar tagozatunk is. Csodálatos emberek. Nagyon szeretem őket. A volt feleségemnek magyar nevelőnője volt, és kicsit megtanította – természetes módon – magyarul beszélni, mert együtt élt a családdal. Nekem – sajnos – horvát nevelőnőm volt, ezért nem tanultam meg semmit sem magyarul. De ő is rendkívül jó ember volt. Második édesanyámnak szólítottam. Milyen jó, hogy amikor az igazit elveszítettem, ő emlékeztetett rá, hogy ne szomorkodjak, hiszen nekem van még egy anyám, és ő valóban megérdemelte ezt a titulust. Mivel kérdezted, milyen lehetőségei vannak az ottani magyar nemzetiségű diákoknak, tájékoztatlak, hogy Szerbiában az általános iskolákban, a gimnáziumokban és az egyetemen is lehetőség van magyar nyelven tanulni. A diákok közül sokan érdeklődnek a budapesti Nikola Tesla Gimnáziumi továbbtanulási lehetőségek iránt. Azt határozottan állíthatom, hogy az összes nemzetiség közül nálunk legjobban a magyarokat favorizálják. Egyre jobbak, sőt most már mondhatjuk, hogy nagyon jók a kapcsolataink Magyarországgal. Német szakos tanárként csak azt sajnálom, hogy nem ilyen jók a kapcsolataink Németországgal is.”