Surján László: Közös érdek a kézfogás

Száz esztendővel Trianon után nem öncélúan töprengünk az okokon. Az első idők érzelmi töltetű magyarázatain túl meg akarjuk érteni, mi is történt, és miért. A szomszédainkká lett, korábban velünk élő nemzetek helyzetét és gondolkodását, s a magunk múltját megismerve lehet esélyünk arra, hogy feszültségmentessé tegyük mindenki életét a Kárpát-medencében.

1938-ban Egyed István Politikai nemzet és népi nemzet címmel tanulmányt jelentetett meg a Katolikus Szemlében. Ebből idézek két részletet.

„Galeotti írja Mátyás király idejében, hogy amíg más nemzetek latinul és saját nyelvükön írnak, a magyarok csak latinul. Az osztrák Gustermann 1816-ban német nyelven közzétett magyar közjogában rosszindulatúlag egyenest úgy állítja be, hogy Magyarországot épp oly joggal lehetne Tót-, Kún- vagy Németországnak nevezni, hisz a magyarok (t.i. a Magyar nevű törzsből származók) a honfoglalóknak csak nyolcadát tették, és a magyarok Magyarország és Erdély lakosságának az ő idejében is csak negyedét képezik.”

„A magyar nyelv és ezzel a magyar nemzetiségűek kiváltságos helyzetének biztosítására 1791-től kezdve tesz lépéseket a törvényhozás. Először a magyar nyelv iskolai tanítása, majd a latinnal párhuzamos elfogadása, a Nemzeti Múzeum és a Magyar Tudós Társaság felállítása, végül a magyar nyelvnek a közoktatás, a közigazgatás, bíráskodás és törvényhozás kizárólagos hivatalos nyelvévé tétele ennek a küzdelemnek főbb állomásai. Az 1791., 1792., 1805., 1827., 1830., 1836., 1840. és 1844. években alkotott törvények az eddig nyelvileg közömbös államot nyelvi szempontból fokozatosan magyar nemzeti állammá alakították át. De a magyarság nemzeti feléledésével egyidőben természetesen megindult nemzetiségeink öntudatra ébredése is és az ellentétet a magyar nyelv jogainak biztosítása mind erősebben szította.”

Galeotti ugyan nem elég pontos, hiszen épp a 15. században kezd terjedni a magyar írásbeliség, de a lényeget tekintve igaza lehetett. Korábban a latin írásbeliség mellett magyar szóbeli fordítások, prédikációk léteztek. Arról is tudunk, hogy az ország északi részein a prédikációk nyelve szláv volt. Adva volt tehát a nyelvi béke, etnikai feszültségre talán a bíróválasztás rendjének szabályozása utal, – Mátyás királytól maradt fenn ilyen rendelkezés – de épp az, hogy a kérdést szabályozták nemcsak egy esetleges feszültségre, hanem annak megoldására is utal. Gustermann valószínűleg alábecsüli a magyarok számarányát, de a tény csak tény marad: a 19. század elején nem voltunk többségben a Magyar Király alattvalói között. Mivel a politikai nemzetet alkotó nemességben érvényesült a magyar dominancia, öt évtized alatt sikerült a magyar nyelvet valódi államnyelvvé tenni, s ebben a folyamatban még nem a velünk élő nemzetek, hanem Bécs volt az akadály. A Trianonra vezető út valahol a 19 század első felében kezdődött, amikor a magyarság a maga nemzeti ébredésének örömében nem vette figyelembe, hogy a velünk élő nem magyar ajkú polgáraink körében ugyancsak lezajlik a nemzetté válás, tehát ők is követelik a maguk jogait. Egyed István idézett tanulmánya csak egy a számos forrás közül, ami jelzi: eleink mindennek tudatában voltak. A történeket elkenő, elhallgató történelemhamisítás évtizedei miatt most újra fel kell fedezni, és tudatosítani kell magunkban, hogy hol a probléma gyökere.

Ma már sokan és sokszor elmondtuk, hogy pontosan azon jogokat kérjük, követeljük a szomszéd országokban élő nemzettársaink részére, amelyeket annak idején ők követeltek tőlünk, s többnyire hiába. Ennek fényében érdekes az a gondolatmenet, amelyet Széchenyi István írt le a Hunnia című tanulmányában.

Egyed István lényegre törően ismertette, hogy Széchenyi egyenest a nemzetiségekhez fordul s azoktól kér megértést a magyarság törekvéseihez. Azzal érvel, hogy hazánk nem magyar népeinek megvan a törzsöke a határokon kívül, ott tehát őrködnek sorsuk felett; a magyarnak nincs rokona sehol a világon. A nemzetiségeknek „igazi hazájuk künn van” és így fennmaradásuk záloga bizonyos; a magyarság elleni támadással tehát nem létüket védelmezik, hanem meg akarnak semmisíteni egy nemzetet, amely csak ezen a földön virulhat. A magyarság szabadszerkezetű alkotmányával és szabad intézményeivel kellemesebb otthont ad a nem magyar lakosság számára, mint amilyent bármely más zászló jelentene. „Csak mi képezhetjük Magyarországnak azt a középítő pontját, amely körül a nemzetiségek seregelhetnek; közös érdek tehát a kézfogás.” Minden nemzetiség maradjon hű származásához és nyelvéhez és a maga külön sajátságaiban szolgálja a közös hont. „Egyesüljetek tehát, Hunnia minden nemzetei, a magyar géniusz szárnyai alatt!”

Ma is itt tartunk. Tudjuk, hogy a kézfogás közös érdek, de másfél évszázad alatt igen keveset léptünk előre. A mi részünkről máig kísért, hogy nem a teljes egyenlőségre törekszünk, hanem a „kézfogás” utáni időszakot „a magyar géniusz szárnyai alatt” képzeljük el. Ez így nem sikerülhet. A többi nemzet pedig a múltban elszenvedett sérelmekre hivatkozva most „törleszt”. Széchenyi korában talán költői túlzásnak tekinthetjük, hogy meg akartak volna semmisíteni bennünket, ma – legalábbis egyes politikai pártok részéről – tetten érhető a szándék, hogy a magyar kisebbség eltűnjön az ő területükről. Ez épp oly hiba, ha nem nagyobb, mint a magyar primátusra törekedni.