Surján László: Emlékmű és erőmű

Egy szokatlan könyvet ajánlok a képernyődre. Emlékmű ez, de erőmű is. Megsokszorozza energiáid. Gerincét Matl Péter 53 pasztellgrafikája adja, ezek zöme a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve kapcsán készült, s velük egy képsorozat, amelyen négy tudatosan ültetett fa alkot természetes katedrálist egy kereszt felett. Az egyik képen a kereszt alatt imádkozó anyóka.
Sokféleképp értelmezhető ezt a kép. Szerintem: rossz hír a népírtóknak. Mert a Gulág professzionálisan kivitelezett, tudatos népírtás volt. A szovjet hatalom nem akart újonnan bekebelezett területein magyar vagy német kisebbséget, azaz feltételezett ellenséget látni. De nem sikerült eltüntetni minket. A magukra maradt asszonyok nemcsak felnevelték a gyerekeiket, hanem haza is imádkozták az elhurcoltakat, bár a veszteség rettenetesen nagy volt. De minden látszólag értelmetlenül elpusztult élet meghozza a maga gyümölcsét: a mártír tetem magát kiforrja csöndes földi rögben. A kárpátaljai magyarság puszta léte mutatja: kudarcos volt a népírtó igyekezet.

De kell a borzalmakra emlékezni? Nem jobb volna mindent elfelejteni? Hiszen nyomatékosan ezt tanácsolták a Gulágról visszatérő keveseknek. Tanácsolták? Többről volt szó. Államtitok, mondták, amiről nem szabad beszélni. Senkinek. A legtöbben meg is fogadták a tanácsnak álcázott parancsot, amelyhez a visszakerüléssel való fenyegetettség is társult. Végül minden kiderült. Mintha ide is vonatkozna Jézus tanítása: Nincs semmi elrejtve, ami nyilvánosságra ne kerülne, s titok, ami ki ne tudódna. Amit sötétben mondtok, világos nappal hallják majd, és amit a zárt falak közt fülbe súgtok, azt a háztetőkről fogják hirdetni. (Lk 12. 3-4)
Ez a könyv, AMELYET IDE KATTINTVA LEHET LETÖLTENI, kevés szóval, sok képpel irányítja a figyelmedet a történtekre. Magyarok és német ajkú magyarok, akik hazatértek bár, de közülük – ahogy Erdmann Gyula írta – „számosan szenvedtek egy életre szóló testi, de főként lelki károsodásokat. Egészségüket, fiatalságukat vették el. A ma még élőket is gyötri az igazságtalanság, a megalázottság emléke. Ezt nem lehet jóvá tenni, a sebeket – a deportáltak utódainál is – csak jó szóval, tisztes emlékezéssel, az igazság feltárásával lehet némileg gyógyítani.” A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve épp ezt a célt szolgálta. A hallgatás parancsa olykor meglepően korán élét veszítette. Gyulán már 1955-ben márvány emléktábla örökítette meg az idegenben elpusztult 64 gyulai névsorát! Olyan tett volt ez akkor, mint Dupka Györgynek és társainak a még létező Szovjetunióban megindított akciója a szolyvai emlékhely létesítésért.
A Gulág egy magát mindenhatónak képzelő hatalom tobzódása, egy hatalomé, amelyik nemcsak a természetet akarta átalakítani, nemcsak délre irányította az északra törekvő folyókat, hanem népcsoportokat akart eltüntetni, meggyalázni, beolvasztani. Ilyen halálra ítélt népesség volt a maroknyi kárpátaljai magyarság is.
Könyvünk célja nem a lázadó ökölrázás. Inkább a megbékélés keresése. Könnyű belátni, hogy az elhallgatás, elfelejtés: hamis megbékélés. Hiába volt a tiltás, a fenyegetés: ma már nyíltan beszélünk a történtekről, a kommunizmus áldozatainak, a Gulágra hurcoltaknak megannyi emlékműve áll a Kárpát-medence minden szögletében. Jó, hogy így van. Az eltakart, ki nem tisztított seb elfertőződik, a bajból nagyobb baj keletkezik, az elhallgatás nem működik, az elfelejtés öncsonkítás volna. Ez a könyv is egy virtuális emlékmű.
Azt javaslom, ne csak egyszer fussad át. Addig nézzed a képeket, amíg teljesen rá nem hangolódsz Gulácsy Lajos püspök úr szavaira. Ő megjárta a Gulág poklát, de szerencsére haza tért és A MÉLYSÉGBŐL A MAGASBA címmel megírta az életrajzát. Kincsesbánya mindenkinek, aki meg akarja érteni a Gulág jelenséget. Idézek: „Voltak olyanok a lágerben, akik oda már három vagy több éve be voltak zárva odaérkezésünkkor. … Ezek a foglyok már kivetkőztek emberi mivoltukból. Már beszélni sem tudtak anyanyelvükön, csak káromkodni. Istent hibáztatták azért, ami történt. Minden szenvedésért Istent tették felelőssé. Hol van az Isten, aki ezt mind eltűri? Mikor megtudták, hogy papi ember vagyok, és még hiszek Istenben, honfitársaim kigúnyoltak, bolondnak tartottak, és szinte örültek, hogy odakerültem, és ki fogok gyógyulni hazug álmaimból. A pokol szele érintette meg az embert ilyen körülmények között. Ide tud jutni az ember! Ott látszott meg valójában, milyen mélyre tud az ember süllyedni. De hála az Úrnak, nem ez volt a vég! Teltek az évek, és ezek a honfitársak megváltoztak. Emberi szóval élve “megszelídültek”. Most már imádkozni is tudtak. Reménységgel néztek a jövő felé. Nem az Istent hibáztatták a jelenért. Nem bosszút akartak állni, hanem a jövőt építeni. Megnyílt szemük látni az élet értelmét. Mikor 1955-ben haza indították őket, úgy váltunk el, mint nagyon kedves lelki testvérek. Könyörült az Úr rajtuk és jóra fordított mindent. Én a magam részéről ezt látom a legfontosabbnak. Szégyen lett volna az egyházra, hogy hívei ott vannak, szenvednek, és nincs, aki számukra az Igét, az Isten üzenetét elvigye. Ott volt nekünk is a helyünk. Akkor mi sem értettük ezt úgy, csak elfogadtuk. De most már értjük. Azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukra van. A Kazahsztánban töltött hét év testünk számára a hét szűk esztendőt jelentette. Lelkünk számára pedig a hét bő esztendőt.”
Gulácsy Lajos és megannyi társa kétszeresen is rajta volt az elpusztítandók listáján: mint magyar és mint keresztény. Mert ne legyen kétsége senkinek, a nemzőképes férfilakosság elhurcolására nemcsak mint munkaerőre volt szükség. Cél volt az is, hogy minél többen elpusztuljanak. Hogy gyermek ne szülessen. Magyar, német lehetőleg ne sok maradjon. A papok pedig nemzeti hovatartozástól függetlenül is veszedelmet jelentettek. Sokan elpusztultak. De a költő látnoki szavai érvényesültek: Az nem, lehet, hogy annyi szív hiába onta vért, s keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért.
A Szovjetunió sorsa az egyik legjobb példa arra, hogy jobb az igazságosztást a történelemre, keresztény felfogás szerint az Úristenre bízni. Így tudjuk összhangba hozni a szenvedésre való emlékezést a megbékéléssel. Nem megszépíteni kell a múltat, sőt tisztában kell lennünk a tényekkel. József Attilának üzenjük: a puszta emlékezés nem oldja békévé a harcot, amit őseink vívtak, hanem szükséges az Úristen irgalma és igazságossága.