Surján László: Egy kopjafa tanítása – Charta XXI
Surján László: Egy kopjafa tanítása

A Háromszék független napilap 2017. július 19-én számolt be arról, hogy Trianonra emlékező kopjafát állítottak Sepsikőröspatakon. A Trianon emlékművek általában a fájdalmat és a méltánytalanságot szokták ábrázolni. Mivel a kopjafa síremléknek is tekinthető, valaki akár be is sorolhatná ezt a sepsikőröspataki alkotást is ebbe a sorba. De a temető nemcsak az elmúlásra, hanem a feltámadásra is figyelmeztet, a kopjafa felkiáltójele sem az önsajnálatot hirdeti.
Nem a búsongásról szóltak a kopjafaállításkor az ünnepi szónoklatok sem. Ezek sorából most kiemelem a Vitézi Rend háromszéki főkapitányának, Kelemen Tibornak a szavait. A kopjafa szerinte jelkép: múltunkról és hagyományainkról szól, jel a mának és a jövőnek. A következő nemzedéknek azt üzeni, hogy a Trianonhoz vezető hibákat még egyszer ne kövessük el.

Trianoni emlék kopjafa Sepsikőröspatakon

Bátor és őszinte hang, ami egy évszázaddal Trianon után még mindig hiánycikk. A méltánytalanság száz éve akkora volt, hogy a tanulságok levonásához még nem jutottunk el. Legjobbjaink ugyan hozzákezdtek ehhez, de a szavukat csak nagyon kevesen hallották meg. Ezért Kelemen főkapitány úr még ma is fehér holló.
Mit lehet még elkerülnünk? Mi jöhet még Trianon után? Ha Trianon legnagyobb átkát és veszélyét magyarként abban látjuk, hogy részekre szabdalta a magyar nemzetet, akkor egyrészt örömmel és büszkén állapíthatjuk meg, hogy az elszakított magyarság megőrizte magát a jelennek és a jövendőnek. Másrészt aggodalommal tölthet el a porladás, amely részben az asszimilációból, részben a kivándorlásból fakad, és az eredmény akár a kisebbségi létre kényszerített nemzetrészek eltűnése is lehet. Ekkor válna Trianon teljessé, és ezért kell szembenézni régi hibáinkkal és követni a régi bölcsességet: hogy úgy cselekedjünk, hogy megmaradhassunk.
Mit hibáztunk? Nem kell sokat törni a fejünket, szemünkre hányták ezt a velünk együtt élő népek legjobbjai. A XIX. századi öntudatra ébredő szlovákság egyik legnagyobb költője, Andrej Sládkovič ezt írta a magyaroknak:

Szeresd a szlávokat, e népeket;
vesszen a gőg, az úrhatnámság,
baráti kéz fogjon kezet,
céljaink egyek legyenek,
igaz legyen a szabadság.

Gőg, úrhatnámság – ezt veti Sládkovič a szemünkre, életének abban a szakaszában, amikor még esze ágában sem volt a magyar állam keretein kívül járni a boldogulás útját. Később csalódott 1848-ban, és csalódott 1867-ben is. Az Ausztriával szemben kivívott szabadságot a magyarság csak részben osztotta meg a Szent Korona többi népével.
Ha pedig valaki túlzásnak érezné a gőgre és úrhatnámságra utalást, azt nemcsak az olyan mondásokra emlékeztetem, hogy „krumpli nem étel, tót nem ember”, hanem mondok egy másik konkrétumot, már a XX. század elejéről.
Látszólag elkanyarodok most írásom tárgyától, de lentebb kiderül, hogy csak egy szükséges kitérőről van szó. Nem tanultunk arról, hogy az első világháború elején az oroszok betörtek Magyarországra. Mindig csak azt tanították, hogy a világháború végén csapataink mindenütt az ország határain kívül álltak. Pedig 1914-ben a Beszkideknél áttörtek a cár seregei és a régióban komoly károkat okoztak. 1915-ben megindult az újjáépítés. Az Erdészeti Lapok (az Országos Erdészeti Egyesület Közlönye) 1915-ben megjelentetett egy cikket Az elpusztult kárpáti falvak újjáépítése címmel. A cikk arról tudósít, hogy „Az oroszjárta vidék elpusztult falvainak újraépítése körül serény tevékenység folyik, amelynek központi vezetését, valamint a foganatosítás lényeges részeit a földmivelésügyi kormány az államerdészetre bízta. … Az északkeleti vármegyékben az ellenséges betörések során pusztulást szenvedett lakosság segítése czéljából a m. kir. földmivelésügyi kormány ügykörében folyamatba tett állami akczió működése négy vármegyére (Sáros, Zemplén, Ung és Máramaros) terjed. Tevékenysége egyfelől a nép megélhetésének és a gazdasági élet terén mutatkozó legégetőbb szükségletek kielégítésének lehetővé tételére és szükségszerű támogatására, másfelől a hadműveletek során hajléktalanná vált szegénysorsú lakosságnak új lakóházak létesítésében való segítésére irányul.”
A munkavégzéshez 3000 orosz hadifoglyot vezényeltek és a rendelkezésre álló állami forrásokat közadakozással is kiegészítették. Az akció révén nem luxuslakások épültek. Ma típustervekről beszélnénk, akkor a „normálházak” kifejezést használták. Kátránypapírral fedett szoba-konyhás épületeket terveztek.
Ugorjunk két évet. 1917-ben Az Est Faluavatás a Kárpátokban címmel beszámol egy „normálházakkal” újjáépített falu átadási ünnepségéről. „Az elpusztult házak helyett határozottan jobbat, szebbet kapott a rutén paraszt és amennyivel jobb, szebb, annyival egészségesebb is, de az építkezés programjából száműztek minden egészségügyi intézkedést, kísérletet sem tettek csatornázásra, padlózásra s mindezt azzal a maradi kijelentéssel ütötték el:
Én ismerem azt a vidéket, azt a népet. Be se megy a jobb házba!
De mennyire bemegy, de mennyire bemenne. A normálház tisztább, lakályosabb, mint az ő régi háza, hát már más falvakban is kezdi maga a nép utánozni. Az új intézmény neveli a népet, ezért nem ártott volna több szeretet, nagyobb nekilendülés.”
Így füstölög a tudósító: Pásztor Árpád. A falu, ahol az új házak ünnepélyes átadása történt 1917. június 21-én, Felső-Vízköz. Az 1910-es népszámláláskor a településen 685 lakos élt, 407 ruszin, 113 német, és 107 magyar. 2011-re a város majd 12 ezerre nőtt, közülük 7860-an szlováknak, 2257-en ruszinnak vallották magukat, magyarként senki nem jelentkezett.
Eredeti témánkra visszatérve: a ruszinok mélységes lenézése, nagyfokú gőg kellett ahhoz, hogy a házak korszerűtlenségét a nép igénytelenségével magyarázzák. Mivel a tudósító nem egy konkrét ember szájába adja a kifogásolt mondatot, általános kormányzati vélekedésnek látszik.
Summa summarum, ha azt akarjuk, márpedig azt akarjuk, hogy a Kárpát-medencében mindenki megmaradhasson szülőföldjén, származására, anyanyelvére való tekintet nélkül teljesjogú polgára legyen az országnak, amelyben él, minden itt élő nemzetet, népcsoportot egyenlően értékesnek és tiszteletre méltónak kell tekintenünk.
Keressük múltunk hibáit? Ha egy településen a magyarok aránya nem éri el a 16 százalékot sem, és még ma is a szlovákiai ruszinok szellemi központja, nem volt bölcs a nevét (Felső-) Szvidnyikről Felsővízköznek átnevezni, ahogy történt 1899-ben.
Milyen szép lenne, ha az etnikumközi párbeszédben nem sérelmeinket, hanem hibáinkat sorolnánk, természetesen kölcsönösen, ekként eljutva a megbocsátunk és bocsánatot kérünk gondolatához. Erről szól a sepsikőröspataki kopjafa.