Jó ismerjük a bozgor szót.  A címbéli továbbképzett forma reményt, de inkább igényt fejez ki egy olyan világ iránt, amelyen nem feszülnek egymásnak etnikai alapon az emberek.

Különösen dühítő a magyar ember számára, ha szülőföldjén bozgornak, hazátlannak mondják. Hogy lennék én hazátlan? Hacsak azért nem, mert „ti elvettétek a hazámat” – jön a folytatás. És máris nyílik a bicska.
Érdekes összefüggés sejlik fel Makkai Béla egyik írásában. A román ókirályságban letelepedett magyarságról szólván ezt írja: „Noha az idegen állampolgárságú, vagy annak elévülésével hazátlan/„bozgor” státusú jövevényeken Bukarest nem kérhetett számon lojális, államhű magatartást, a bevándoroltakat mégis erre késztette a megtűrt idegenség érzése.”
Azt szoktuk emlegetni, hogy Bukarest a második legnagyobb magyar város, de nem gondolunk bele, hogy ez az első világháború előtti időkre vonatkozik. Az Ó-Romániába szerencsét próbálni ment székelyeket tekintette „hazátlanoknak” a román közbeszéd? Ha ez igaz, akkor a bozgorozáshoz kár hozzákapcsolni trianoni fájdalmunkat.
Szilágyi N. Sándor másképp értelmezi a bozgorságot. Először kimondja, hogy magyarázhatjuk a szót, ahogy akarjuk, a magyarok körében mondhatni általános az a hiedelem, hogy a bozgor azt jelenti: „hazátlan”. Márpedig ha mi, magyarok úgy tudjuk, hogy ezt jelenti, akkor számunkra — legalábbis a magyarban, kölcsönszóként — a bozgor nem is jelenthet mást, mint ezt.

Idézek tovább: A dolog akkor válik érdekessé, mikor azt is figyelembe vesszük, hogy a románok a bozgor szó „hazátlan” jelentéséről nem tudnak. Nem is hallottak róla soha. (Kivéve talán egy-két jobban informáltat, akinek mi, magyarok már elmagyaráztuk.) Ők abban a hiszemben vannak, hogy ez a szó azt jelenti: „magyar”, csak egy kicsit csúfolódva, becsmérelően, meg nem is egészen jóindulatúan mondva. És mivel mindnyájan így hiszik (már akik ismerik közülük ezt a szót, mert nem minden román ismeri), a románban ez csakugyan ezt jelenti, egyebet nem is jelenthet.
Ha nem is hazátlant jelent, akkor is csúfnév, amit lehet évődve, de lehet megvetően is mondani. Ahogy az oláh kifejezés is mondható minden lenézés nélkül népnévnek, ráadásuk a vlah nem is lehet probléma, de bizony kifejezheti a durva megvetést, amit ha nem a hangsúly fejez ki, akkor megmutat a hozzá csapott jelző: koszos, mocskos, büdös stb. Szilágyi N. Sándor ismerteti a bozgor laikus etimológiájának több változatát, majd elárulja a maga véleményét. Szerinte a kiindulás egy olyan szó, amelyet a magyarok gyakorta használnak. Hogy melyiket, ma már nyugodtan meg is írhatnám, hiszen a volna még nyomdafesték, mindent elbírna manapság. De inkább idézek tovább a Szilágyi cikkből, hiszen a cikk is felidézi, hogy Kolozsvári Grandpierre Emil évekkel ezelőtt meg is írta egy szellemes jegyzetben — az utca nyelve kapcsán —, hogy nemcsak Basic English van ám, ami az angol nyelv nagyon leegyszerűsített változata, hanem Basic Magyar is, amely még a Basic Englishnél is egyszerűbb, mert egyetlen igével beéri. (Gyengébbek kedvéért: azzal, amely a Basic szóban túlságosan is magyaros olvasat szerint benne is van.) Ezek szerint a román számára a bozgor valami olyasmi, hogy bozmegoló.
Ezt az áthallást megerősíteni látszik egy másik felettébb érdekes olvasmány. Egry Gábor tanulmánya a két világháború közötti Romániában vizsgálta a verbális sértés, gúny, inzultus nyomán indított perek, rendőri intézkedések aktáit. Kimutatta, hogy az egymásnak feszülő indulatok a hiányos nyelvtudás miatt nem egyszer ott is sértést véltek, ahol nem volt. Az általa feltárt esetek összhangban vannak Szilágyi felvetésével.
Mi következik mindebből? Az nem, hogy a bozgorra a megfelelő válasz a kedélyes hátba veregetés és a vidám koccintás. Szilágyi N. Sándor írása eredetileg újságcikk. De a transindex adatbankjában is ott van, s hozzá egy kiegészítés: „Ezt az írást azért a Szabadságban közöltem, nem pedig valamelyik nyelvészeti folyóiratban (pedig egy kicsit másképp megírva ott is lehetett volna), mert talán segíthet az embereknek megérteni, hogy csakugyan létezik olyasmi, amit a konfliktustipológiában félreértésből származó konfliktusnak hívnak. Ha meg ezt megértik, talán könnyebben napirendre térnek fölötte, ha valaki lebozgorozza őket, mert legalább nem gondolják úgy, hogy már megint hazátlannak nevezett bennünket valaki. Persze az lenne a legjobb, ha a bozgorozás teljesen kimenne a divatból. Bízzunk hát benne, hogy mire ott fogunk tartani, hogy egyetlen magyar ember sem fogja soha oláhoknak nevezni a románokat, akkorára a román nyelvben is elavult archaizmussá válik a bozgor szó!”
Az utolsó mondat persze meg is fordítható: Ha egyetlen román sem bozgorozza le a magyarokat, akkor a leoláhozás is kimegy a divatból. Nem a nyelvészkedés oldja meg a problémákat, hanem az, ha a Romániába szakadt magyarság otthon érezheti magát ősei szülőföldjén. Ehhez pedig nagyot kell forduljon a világ, s e fordulaton nem határmozgásokat, hanem emberséget, tisztességet, békességet értek. Az ünnepi beszédekben elhangzó, hitelüket vesztett szép szavak komolyan vételét. Az egymástól való félelmi görcsök és a kölcsönös bizalmatlanság eltűntét. Új, békességes szavakat. Bozgorozás helyett borozgatást.