Csíkszereda kitett magáért. Ugyanis ott jelent meg egy hatalmas, több mint hatszáz oldalas munka, Kós Károly publicisztikája címmel. A gyűjteményt Sas Péter szerkesztette. Nem lehetünk elég hálásak érte, hiszen

a kötet alcíme lehetne akár: nemzeti önismeretre vezető kalauz.

Nyúlfarknyi írások váltakoznak alapos tanulmányokkal. A szerkesztés az időrendet vette alapul, tehát elindulhatunk egy sajátos időutazásra, 1905-től egészen 1974-ig. Mennyi változást ölel át ez a hét évtized! Mennyi tanulság adódik belőle!
Boldogabb nemzetek lelki egészségét és a világban való eligazodását jórészt annak köszönhetik, hogy a családokban nemzedékről nemzedékre átadódik a tapasztalat, ami folyton bővül, gyarapszik. Nálunk a rejtélyes okból proletárdiktatúrának nevezett időszakban a megmaradás ösztöne megszakította ezt a folyamatot. A világháborúk önmagukban is nagy cezúrát jelentettek, s ezt tetézte meg a maffia törvény sajátos változata: a hallgatás parancsa. Ezért nem csak szakdolgozatíráshoz témát kereső bölcsészpalánták számára fontos egy ilyen átfogó cikkgyűjtemény, hanem mindenkinek a kezébe kellene kerüljön, hogy hasson, hogy formálja a nemzet közvélekedését.

Mondok egy példát. Kolozsvár városvezetése perre ment, hogy ne kelljen kiírnia a város nevét magyarul is. A józan ész megcsúfolásával pár hete jogerősen megnyerte a pert. Lehet a vonatkozó törvények betűjéhez ragaszkodni, de olyan törvény tudtommal nincs Romániában, ami megtiltaná a magyar feliratot. Mi most jó érzéssel vesszük tudomásul, hogy akad kolozsvári román ember, aki elítéli a fentieket, egyebekben pedig fel vagyunk háborodva.
Ide másolok egy részletet Kós Károly Magyar Államvasutak című, 1912-ben megjelent kis írásából.
Kós Károly felidézi az egyik utazási élményét, amelyben oláhországi és erdélyi oláhokkal utazott együtt Erdélyben, s beszélgetésük témája a nemzetiségi kérdés. Érvek csaphattak össze érvekkel, ezekről nem szól a beszámoló, csak arról, hogy az erdélyi oláh rámutatott a vasúti kocsiban lévő feliratokra:
– Látja uram, nincs igaza! Itt a fűtőberendezés fogója felett, az ablaknál, de minden más helyen, ahol valami hivatalos felírás van, ott az vagy két- vagy négynyelvű. Magyar és német vagy magyar német, francia és olasz, vagy magyar, francia, olasz és horvát-szerb. Ön azt állítja, hogy a magyar állam hivatalos nyelve a magyar. Hát akkor miért van négy- vagy kétnyelvű felírás a magyar állam vasútján? Vagy ha van, miért nincs ott a mi nyelvünk is? Vagyunk mi ebben az országban annyian, mint akár a német, akár a francia, akár az olasz! – így mondta ezt az én oláh honfitársam és így szégyenültem meg én.
A mi száz évvel ezelőtti butaságunk is része a mai problémáknak. Hibát hibával bosszulnak meg, ám ki kellene törni a mókuskerékből, hiszen ezen az úton nem jutni előre. A mi hibánk nem mentség a mai román hibákra, de a mai felháborodásunk hangerejéből érdemes kicsit visszavenni.
Van mit megbocsátani és van miért bocsánatot kérni. Hogy is van a Miatyánkban? Ide is alkalmazhatnánk.