Simonyi Mária: Magyar novella 1938

Pedagógiai pályafutásomat 1991-ben fejeztem be. Egy karéj élet múlott el megint. Belenéztem az elmúlás szemébe, mert életem könyvében nyitott oldal volt egy régi nap, amelynek történetét soha nem taníthattam. “Nem mondhattam el senkinek, most elmondom hát mindenkinek.”

Még csak 4 éves voltam 1938 novembere első hetének valamelyik napján. A helyszín Felvidék egy kis faluja: UDVARD. Előző napon az őszi Nap-még özvegyiesen mosolygott, ezen a napon már ragyogó arcát mutogatta. A novemberi szél sem rángatta az ősz rakoncátlan szoknyáját, a természet is az ünnepi arcát kellette.

Valahogy kisodródtam a határba a falusiakkal. Utánoztam a felnőtteket: ujjongtam és örömkönnyeim voltak, mert a falusi emberek mámorosan éljeneztek körülöttem. Aztán láttam egy virágból épített diadalkaput, amelyen átjöttek a fáradtan menetelkő magyar bakák, rohamsisakjaikat virágkoszorú borította, lábaik elé virágszirmokat szórtak. A falubeliek térdre estek, átölelték a katonák lábát, a magyar HIMNUSZ zengett a levegőben.

Az “ÖREGISTEN” ekkor csodaszép könnyeket látott, amelyek mind gyémánttá változtak a magyar történelemben. Prózai szavakkal leírva ez volt az első bécsi döntés valósága.

Négy évesen valójában akkor én ezt nem tudhattam, nem is értettem, de az élmény, a kép az elmémben maradt, és ha én nem leszek többé, akkor tudjanak róla azok is, akik e sorokat elolvassák. Olyan jó lenne tudni, hogy ez a néhány sor nem lábjegyzet lesz, hanem egy piciny része lesz a kollektív tudattalannak a magyar nép történetében.

Koromnál fogva az én életemben többé már nem remélhetek ilyen elementáris élményt. Nehéz perceimben viszont gyakorta elolvasom Szép Ernő “Recept” című versét. Olvasóimnak is ajánlom, mert bizony sokat segít.

POST FACTUM
(a tény bekövetkezése után)

Apollóniának hívták az első osztályosok tanító nénijét. Hurkapálcikákból és nemzeti színű papírokból készített nekünk is zászlócskákat·. Minden reggel az első óra előtt felállt az egész osztály, minden gyerek kezébe vette a saját kis zászlócskáját, és a tanító néni intésére elkezdtük lengetni ezt a kincset, majd a következő mondókát kántáltuk: “Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország menny„ ország!”

Ilyenkor gyermeki ésszel azt hittük, hogy mi is már a mennyországban élünk: angyalkák voltunk és röpdöstünk, szálldostunk glóriával a fejünkön az “ÖREGISTEN” körül, pontosan úgy, ahogy azt a templom freskóin láttuk.

Gyermekek voltunk, akkor még nem tudtuk, nem tudhattuk, hogy a mennyország ajtajának kilincseit már nagy fekete kezek rángatják, fekete felhőket küldenek ijesztésül pokoli ördögök. A fekete felhőkből maid hatalmas fekete bombák fognak hullani a szép magyar határba oda, pontosan oda, ahol a bevonuló magyar bakák bakancsainak nyomát már régen elmosták az özvegyek és árvák könnyei.

A rózsabimbós diadalkaput az idő vasfoga szétmarcangolta, az én számra pedig egy súlyos és hatalmas lakatot tettek gyilkos, hazug emberek, az ismerős gonoszok.

A lehulló fekete bombák hatalmas krátereket vájtak a földbe, amelyek azonnal megteltek talajvízzel, a víz felszíne visszatükröződött, mi gyerekek pedig a víztükör fölé hajoltunk, nézegettük arcocskáinkat és közben tengettük a kis magyar zászlócskáinkat: “Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!”

Hol vannak a katonák??? Hol vannak a katonák???

 

 

 

 

 

SIMONYI Mária
történelemtanár (ELTE) – született: Érsekújvár

Szép Ernő: Recept

Se meghalni, se nem élni,
Lemondani, de remélni.

Ülni, föl-fölkelni, járni,
Várni, várni, várni, várni.

Elaludni és álmodni,
Álmodozni, gondolkodni.

Vágyni, vágyni, elepedni,
Hagyni a szívet repedni.

Nézni, nézni, elámulni,
Csak bámulni és elmúlni.

Örülni az égnek reggel,
Beszélni a gyermekekkel.

Heverészni és sétálni,
Fütyörészni és tréfálni.

Mindenkit mosollyal csalni,
Mulattatni vigasztalni.

Elfáradni és pihenni,
A könnyeket kiengedni.

A könnyeket könnyen venni,
A szenvedést elszenvedni.

Tenni venni, jönni menni,
Képzeletbe messze lenni.

Túl gondolni a világon,
Túl az Óperenciákon.