Sarány István pengeti a zászlót

Sarány István írásait olvasgatom. Zászlópengetés címmel a Világhírnév kiadó 2011-ben adott belőlük ki egy kis gyűjteményt. (Fehér Holló sorozat) Szíven ütött az egyik cikk: a Virtuális Magyarország. Az írásra már megjelenésekor (2008-ban) felfigyelt a valasz.hu is, mert a határon túli sajtószemléjében kiemelten szerepeltette, furcsa módon a szerző nevét nem említették meg. Idézem azt a három bekezdést amit az ismertetés közölt:

“A Magyarország határain túl élő magyarság egy virtuális Magyarországon él. A kijelentés főként a tömbben élő magyarságra vonatkozott. Azaz olyan közösségek tagjaira, akik magyar közegben élnek, magyarul beszélnek a magánéletben és a hivatali kapcsolatokban egyaránt, magyar újságot olvasnak, magyar rádiót hallgatnak és magyar tévéadókon magyar szappanoperákat néznek.
Tehát a vajdasági magyar, akárcsak a székelyföldi magyar, tájékozottabb a magyar belpolitika történéseit illetően, mint Szerbia vagy Románia politikai eseményeinek kérdésében. Ez utóbbiak csak olyan mértékben érdeklik, amennyiben életszínvonalát, jólétét, közérzetét befolyásolják. Azaz növekszik-e a nyugdíja, milyen mértékű a munkanélküliség, mivel támogatja az állam és az önkormányzat, illetve a többségi nemzet tagjai miként viszonyulnak a magyarokhoz. (…)
A digitális világ által keltett képzeletbeli Magyarországon élünk, egy virtuális Magyarországon. Azaz egy olyan országban, amely nem létezik, csak a mi képzeletünkben. De ebben érezzük jól magunkat.”

Szó szerinti az idézet és pontosan adja vissza a virtuális Magyarországra vonatkozó gondolatokat. Nem tértek ki viszont az ismertetésben a cikk alábbi gondolatára: „Vajdasági barátainkat a szerb valóság veszi körül, minket a román valóság. Szellemünk azonban egy virtuális Magyarországon él. Ebben a kettősségben őrlődünk nap mint nap, éljük az élhetetlen kisebbségi létet.
A valasz.hu olvasója tehát pontosan tájékozódhatott a virtuális Magyarország fogalmáról, ami ha átmegy a köztudatba, fontos lökést adhatott volna a magyar-magyar párbeszédnek. Az általam most kiemelten idézett rész nélkül ugyanis ez a virtuális magyar világ mintha megoldás is volna bajainkra. Nem feledhetjük, hogy Sarány ezt az írást nem egész négy évvel ama átkos emlékű népszavazás után fogalmazta meg. A valóságos világban az anyaország elfordult a határon túliaktól, a többséget alkotó, őket körülvevő nemzettől pedig amennyire lehet ők zárkóztak el, hiszen védekezni kellett a könnyebb élettel kecsegtető beolvadás ellen. De ez nem megoldás. Kimaradt az akkori ismertetésből, amit a lényegnek tartok: az elzárkózó kisebbségi létnek az élhetetlensége.

2010 óta erős az igyekezet, hogy az anyaország rendezze kapcsolatait a kisebbségbe szorultakkal, csökkentse hibáit, próbálja jóvá tenni bűneit és növelje polgárai ismereteit, hiszen nemzedékek nőttek fel mondhatni teljes tudatlanságban arról, mi is történt velünk az I. világháború után. Ettől talán most élhetőbb a virtuális Magyarország. Élhetőbb, de mégsem élhető.
Régóta foglalkoztat a kérdés: lehet-e úgy élni ma itt a Duna völgyének Kárpátok ölelte részén, mintha Trianon nem is lett volna? Másképp fogalmazva: hogyan élnének ma a magyarok, ha nincs első világháború? A két kérdés nem azonos. Az elsőre lehet úgy igen felelni, hogy a virtuális Magyarország ad egy efféle Trianont felejtő életre lehetőséget. Trianon viszont volt. Következményeit struccpolitikával felszámolni nem lehet. Az egységesülő világban a kagylószerű becsukódás akár még igazgyöngyöt is teremhet, de az új nemzedékek egyre nagyobb arányban törik majd szét a virtuális világ mesterséges kereteit: előttük a nagyvilág. A maradék mit tehet? Búsonghat tovább, hogy porladunk mint a szikla.
A másik kérdésfelvetés elvezet oda, hogy egy világháború nélküli képzeletbeli helyzetben a magyarok és nem magyarok között nem lennének, vagy sokkal alacsonyabbak lenének a falak. Biztosan jobban jellemezné a helyzetet az együttélés szó, mint az egymás mellett élés.
Többet kellene tudnunk arról a közös hazáról, amelynek hungarus tudatú, több nyelvű lakosai nemcsak megfértek egymással, hanem hatottak is egymásra, talán jogos úgy is fogalmazni: több nyelvű, de közös kultúrájuk volt.
Sokat emlegetjük, hogy a történelem kerekét nem lehet visszafelé forgatni. Ez igaz, nem lehet, sőt nem is kell. De botor ember az, aki ősei örökségét vizsgálatlanul dobja a szemétre, s talán rá sem jön, hogy kincsektől fosztotta meg magát.
Itt az ideje a kincskeresésnek, barátaim. Elő a kis ködmönt!

(Surján László)