A megbocsátást ki gyengeségnek tartja, ki pedig egyenesen a rossz tettek jóváhagyásának. Pedig lehet, hogy épp a megbocsátással, a rosszat jóval viszonzással gyűjtesz parazsat ellenséged fejére. Rédly Elemér atya számos írása szól a megbocsátásról. Ezekből egy csokrot kötött nekünk. Összeállítását 7 részletben adjuk közre. [S. L.]

Mennyei Atyánk irántunk való szeretetét számtalan ajándékából felfedezhetjük, de a leginkább abból, hogy megbocsátja bűneinket. Az Úr Jézus tanított meg minket az emberek közti békére vezető egyetlen útra, a szeretet és a megbocsátás útjára. Erre a megbocsátó szeretetre mindnyájunknak szüksége van, mert egyikünk sem tökéletes, hibátlan ember, és a legkönnyebben azokat bántjuk meg, akiket a legjobban szeretünk. Naponta meg kell bocsátanunk egymásnak. Lehet ezen botránkozni, de ismételten tudatosítani kell, hogy a megbocsátás nem jelenti a rossz utólagos jóváhagyását, hanem azt, hogy a rosszat nem viszonozzuk rosszal.

Akik nem tudnak megbocsátani. Sokan vannak, akik nem tudnak és nem is akarnak megbocsátani, mert ragaszkodnak a maguk vélt vagy valós igazához, mert fontosabbnak tartják saját érdekeik megvédését, mint a békességet. Valóban a béke alapja az igazságosság, de a megbékéléshez többre van szükség, áldozatkész szeretetre, arra a szeretetre, amely a rosszat is jóval viszonozza. Erről írta levelében a rómaiaknak Szent Pál apostol: „Amennyiben rajtatok múlik, lehetőleg éljetek minden emberrel békességben… Ha ellenséged éhezik, adj neki enni; ha szomjazik, adj neki inni, mert ha így teszel, égő parazsat raksz a fejére. Ne győzzön rajtad a rossz, te győzd le jóval a rosszat.” (Róm 12,18-21) Csak az önző ember nem tud megbocsátani, de keményszívűségével csak saját magának árt. Aki ugyanis haragot tart, mert nem akar megbocsátani az ellene vétőnek, az rabja marad saját haragjának mindaddig, amíg nem tud megbocsátani.