Molnár Imre: Esterházy János a szlovák-magyar megbékélésért

Esterházy János szlovákokhoz való viszonyát a lengyel édesanyjától kapott keresztény hit alapértékein túl a többségében szlovákok által lakott nyitraújlaki szülőfalu környezete határozta meg. Itt, a magyarokkal együtt élő szlovákok nyelvét
már gyermekkorában megtanulva, megismerhette annak a kölcsönös megbecsülésnek és toleranciának az atmoszféráját is, melyben a szlovák és a magyar nép évszázadokon keresztül békességben élt egymás mellett. A nyitraújlakiak visszaemlékezései szerint az Esterházy kastély kovácsoltvas nagykapuja állandóan nyitva állott, oda minden szükséget szenvedő betérhetett. „Nagyon emberségesek voltak, s nem akarták elmagyarosítani a falut. ” -emlékeznek az itt lakók, akik sajátjukként szerették és tisztelték, a velük együtt élő Esterházy család tagjait, akiknek visszamenőleg is sokat köszönhettek a falu lakói. [1]
A címben szereplő témakör bővebb kifejtéséhez az alábbiakban Esterházy János politikai tevékenységének főbb szlovák vonatkozásait szeretném áttekinteni:
A nyitrai, zoboralji tájat, mindig is szülőföldjének valló, s innét elinduló Esterházy János 1932-ben lett elnöke az Országos Keresztényszocialista Pártnak (OKSZP). A párt az 1920-as parlamenti választások után a csehszlovákiai magyarság legerősebb pártjává vált, s a magyar mellett szlovák és német szekciója is volt. Esterházy pártelnökként megtartotta, sőt megerősítette a párt szlovák és német szárnyát, melyek vezetőit a párt alelnökeivé nevezte ki egészen addig, amíg az OKSZP önálló politikai egységként működött. Az OKSZP programjában kezdettől fogva szerepelt Szlovákia autonómiájának kivívása. Esterházy 1933. június 27-én, az OKSZP hagyományos ótátrafüredi gyűlésén elmondott programbeszédében kifejtette, hogy a szlovenszkói magyarságnak, a szlovák nemzet törekvéseivel szolidaritást vállalva „az érvényes törvények keretein belül” kell követelnie önrendelkezési jogát. [2]

IMG_1139
Ezt a politikai programot támasztotta alá a szlovákokkal való „sorsközösség” és a közép-európai, azaz „Duna-völgyi egymásrautaltság” vállalásának gyakori hangsúlyozásával.[3] A két világháború közötti időszakban a magyar pártoknak, s az erre leginkább hivatott OKSZP-nek azonban nem sikerült szorosabb együttműködést kiépíteni a szlovák autonómista tábor pártjaival. A Szlovák Néppárt, egyrészt a budapesti kormány befolyásától tartva zárkózott el az együttműködéstől, másrészt az OKSZP szlovák szekciójában a saját szavazótáborával konkuráló szervezetet látott, s mindent megtett annak elszigeteléséért. Az együttműködés legnagyobb akadálya azonban a cseh hatlmi befolyás volt, amely minden politikai eszközt bevetett, hogy a magyar és a szlovák politikai tábor erőinek egyesítésére ne kerüljön sor.[4] Ez abból is látszik, hogy a csehszlovák cenzúra meglehetősen ingerülten reagált Esterházy azon írásaira, melyekben a cseh hatalmi túlsúllyal szembeni fellépés eredményességét a magyar–szlovák összefogás szorgalmazásában látta megvalósíthatónak. A pozsonyi rendőr igazgatóság1929. január 19-én a nyitraújlaki Esterházy-kastélyt átkutatva „néhány hasonló tárgyú írást” is lefoglalt „áttanulmányozás végett”.[5] Esterházy mindennek ellenére, 1935 után, miután Kassán parlamenti képviselővé választották, a prágai nemzetgyűlésben is rendre felhívta a figyelmet arra, hogy a szlovákok által lakott vidékek gazdaságilag éppoly nehéz, sőt talán nehezebb helyzetben vannak, mint a magyar vidék, s beszédeit rendszeresen azzal a kifejezéssel zárta: Adja meg végre a kormány a Szlovenszkónak és Kárpátaljának ígért autonómiát, hogy mi szlovák testvéreinkkel megegyezve saját magunk gondoskodjunk Szlovenszkó sorsáról.”[6]
Az 1938-as csehszlovák válság idején Esterházy János szerette volna Lengyelországot közvetítőként bevonni a magyar-csehszlovák, majd a magyar-szlovák viszony rendezésébe. Erre családi származásából fakadó ismeretségi köre, illetve a lengyel kormánykörökkel fenntartott szoros kapcsolatai is kiváló lehetőséget biztosítottak. Jan Szembek külügyminiszteri államtitkár például Esterházy közvetlen lengyel rokonságának tagjai közé tartozott. Ezért többször is kiutazott Krakkóba, majd Varsóba, ahol különböző lengyel kormánypolitikusokkal találkozott. Ezen tárgyalások során merült fel a katolikus közép-európai blokk – a lengyel–szlovák–magyar tengely – alternatívája, mely a lengyel politikusok hagyományos geopolitikai felfogásához is közel állt. Varsói tárgyalásainak (szlovákiai) hátterét a Szlovák Néppárt Karol Sidor vezette katolikus (polonofil) szárnya adta, mely a növekvő német befolyás ellensúlyozásának céljából ugyancsak régóta szorgalmazta a lengyelekhez való közeledést. Sidor és Esterházy közt fennálló politikai kapcsolat alapján feltételezhető, hogy Karol Sidor egyetértett azzal, hogy a lengyelek egyfajta garanciaként szerepeljenek a magyar–szlovák közeledés – ekkor még mindkét fél számára elképzelhető – folyamatában. E folyamat végeredményeként Szlovákia egy föderatív államkeretben azzal a feltétellel csatlakozott volna vissza Magyarországhoz, hogy ott mindazon jogokat megkapja (beleértve a teljes autonómiát), melyeket a cseh politika nem volt hajlandó biztosítani számára. A megadott jogok gyakorlásának biztosítékaként szerepelt volna a folyamatban a lengyelek garanciavállalása. Esterházy magánemberként kapcsolódott be a tárgyalások menetébe, s bár e tanulmánynak nem célja, a kérdés mélyreható elemzése, a vele tárgyaló lengyel politikusok felfigyeltek arra, hogy több alkalommal is a szlovákok érdekeit védően nyilatkozott. Kijelentette azt is, tudtára adta a magyar politikai vezetőknek: csak akkor hajlandó közvetítői tevékenységét folytatni, ha Budapest nem követi el a magyar politikai vezetés szlovákokkal szembeni korábbi hibáit.[7]
Jan Szembek emlékirataiban arról is beszámolt, hogy 1938. június 18-án, miután Beck külügyminiszter biztosította Esterházyt, hogy ezekben az ügyekben bármikor hajlandó soron kívül is fogadni őt, Esterházy kijelentette: „…amennyiben Budapest nem fogadja el a lengyel garancia koncepcióját, akkor ő, a maga részéről befejezettnek tekinti a szlovák üggyel való foglalkozást.”[8] Szembek emlékiratai szerint Esterházy több alkalommal is megerősítette, sem Ő, sem a magyar kormány soha semmilyen esetben nem lett volna hajlandó a Csehszlovákiával szembeni fegyveres fellépésre, jóllehet a németek erre ösztönözték a magyar politikai vezetést. Szembek szerint, a tartózkodó magatartást többen is felrótták a magyaroknak, ám Esterházy ennek ellenére végig kitartott álláspontja mellett. Ezt a véleményt Szembek előtt Hóry, Magyarország varsói nagykövete is megerősítette, aki többek között felpanaszolta, hogy Esterházynak a magyar–szlovák közeledést sürgető tevékenysége jelentősen megnehezíti a magyar fél álláspontját.[9]
Hasonlóképp a szudétanémet kisebbség képviselői előtt is kijelentette „a magyar kisebbségnek és Magyarországnak több haszna lesz belőle, ha nem kapja meg a revíziót, mintha kierőszakolná azt egy második világháború árán.”[10] A szudétanémet politikusok ezért pacifistának tartották őt.
1938. október 9-én Komáromban megkezdődtek a müncheni egyezmény által előírt magyar–csehszlovák határkiigazítási tárgyalások. Esterházy a magyar és a csehszlovák tárgyalóküldöttséghez címzett levelében három magyar képviselőtársával együtt kérte, hogy a tárgyaláson képviselhesse a csehszlovákiai magyar nemzetcsoport érdekeit,[11] Erre a kiegészítésre azonban sosem került sor. Esterházy tehát érdemben nem tudta befolyásolni a tárgyalások menetét. A szlovák történetírás tévesen állítása ellenére a bécsi döntésben, nem Esterházy érvei és statisztikai adati, hanem a budapesti Államtudományi (kisebbségtudományi) Intézet évek óta folyó tudományos előkészítő munkája és érvanyaga játszott döntő szerepet. Esterházy néhány alkalommal ugyan kísérletet tett arra, hogy a magyar és a szlovák küldöttséget a rideg hangulatú hivatalos tárgyalások során, a megegyezés reményében, saját nyitraújlaki kastélyába invitálja, ám erre sem került sor. Hóry András varsói nagykövet erre így emlékezik vissza: „Kánya merev viselkedésén igyekezett oldani Esterházy, és felajánlotta, hogy a magyar és szlovák delegáció részére megszervez egy olyan programon kívüli ebédet egy közeli kastélyban, ahol kötetlen formában beszélgethetnének el egymással a magyar és a szlovák delegátusok, s ezzel is oldva a légkört és előkészítve egy kompromisszumos megegyezés lehetőségét. Ez a találkozó Kánya merevsége miatt nem jött létre.”[12]
Esterházy nem tartotta megfelelő megoldásnak azt sem, hogy a tárgyalások végül is a bécsi döntéssel végződtek. Úgy vélte, a szlovákokkal szembeni megfelelő kompromisszumos viselkedéssel ezt el lehetett volna kerülni. Bántotta, hogy a tárgyalóasztal mellől két ellenséges fél képviselői álltak fel, holott a komáromi tárgyalás „kellő tapintattal és jóindulattal” a magyar–szlovák kiegyezés történelmi pillanata is lehetett volna.[13] A bécsi döntés után 1938. november 11-én került sor Horthy Miklós kormányzó kassai bevonulásának ünnepségeire. A szlovák történetírás azzal vádolja Esterházyt. hogy Horthyt fogadva, ő adta át neki a várost. Nos, Kassát nem Esterházy adta át Horthynak, mivel a város nem volt az övé, s annak hovatartozásáról a bécsi döntés rendelkezett. Az ünnepi szónokok között azonban a város választott képviselőjeként valóban ott szerepelt Esterházy János is, aki sokak meglepetésére bejelentette, hogy egyrészt – visszautasítva a magyar parlament felsőházában számára megajánlott képviselői helyet – nem távozik az országból, másrészt Horthy Miklós kormányzóhoz fordulva, a nagy nyilvánosság előtt kérte: „Mi, itt maradt magyarok ígérjük, kezet adunk az itt élő szlovák testvéreinknek és velük együtt dolgozunk egy szebb jövőért. Az ideát lévő magyaroktól pedig kérem, hogy az idecsatolt szlovákok nemzeti érzéseit tartsák a legmélyebb tiszteletben, engedjék meg, hogy ugyanúgy élhessenek itt, mint ahogy azt mi magunknak odaát követeljük.”[14]
A Magyarországhoz kerülő szlovákok érdekében elmondott kérése a sokezres ünneplő tömeg Horthy Miklós kormányzó és a magyar kormány képviselői előtt hangzott el nyilvánosan. Nehéz lenne ettől megfelelőbb alkalmat elképzelni arra, miként hívja fel a figyelmet a magyarországi szlovák kisebbség megoldatlan helyzetére. Az igazság azt követeli, hogy ők „ugyanúgy élhessenek itt, mint ahogy azt mi magunknak odaát követeljük” –mondta, mert tudta a kisebbségi kérdést nem lehet csak egyoldalúan rendezni. Esterházy a budapesti parlamenti székkel együtt a reá, a magyar politikai életben váró fényes karrier lehetőségét választotta. A nehezebb utat választva ott maradt az ekkor már az önállósodás útjára lépő Szlovákia bizonytalan sorsú és jövőjű átláthatatlan politikai viszonyai közepette élő, a mintegy hetvenezres magyar kisebbség képviseletét felvállalva.
Esterházy azt remélte, az autonóm, majd a később önálló Szlovákiában tisztább viszonyok közt politizálhat, hisz azokkal kell közös hangot találnia, akikkel „húsz évig becsületes eszközökkel együtt harcoltak” Szlovákia autonómiájáért. Első, az Új Hírek 1939. január 1-i számában megjelent programbeszédének is az volt a lényege, hogy a magyar párt és ezzel együtt az egész magyar közösség bízik a Hlinka-párt autonómiajavaslatának valóra válásában, s abban, hogy a magyarság Szlovákiában, élvezni fogja az új szlovák kormányzat mindenkinek egyenjogúságot” hirdető ígéretét.[15] Emlékirataiban Karol Sidor rámutatott arra, hogy Esterházy, más magyar képviselőkkel ellentétben mennyire bízott a szlovák autonómiában. Jóllehet Kosík István baloldali magyar képviselő még a prágai parlamentben éles szavakkal szállt szembe Esterházy optimizmusával, rámutatva, hogy „a szlovákok soha, egy szóval sem biztosították a magyarok jogainak elismerését az autonómián belül. Ellenkezőleg, fő jelszavuk: »Na Slovensku po slovensky« és »Slovensko Slovákom«[16] azt mutatja, hogy a magyaroknak nincs helyük saját szülőföldjükön. Esterházy olyan autonómiát követel, amelybe a magyaroknak semmilyen joguk nem lenne”.[17]
Esterházy – talán mindezeket a veszélyeket tudatosítva —programjában ennek ellenére kifejtette, bízik abban, hogy a túlnyomórészt katolikus egyházi férfiak által vezetett szlovák kormány politikájában lesz helye „a magyar—szlovák kézfogásnak is”.[18] Ez a várakozása azonban sajnos nem teljesült. A szlovák politikusok magyarokkal szembeni magatartása leghűbben a Ferdinand Ďurčanský, Hlinka-párti politikus későbbi történelmi munkájából tükröződik vissza: „…a szlovákok attól féltek, hogy az autonómiatörekvés a magyarok szemében egyet jelent majd a Magyarországhoz való visszatérésre mutató jellel. A magyarokkal való együttműködés ügyében leírtakat és elmondottakat részünkről csupán a csehszlovák politikára gyakorolt nyomás eszközének lehet tekinteni”.[19]
Esterházy talán épp e magatartás ellensúlyozásának céljából vetette papírra 1938-as karácsonyi gondolatatit, melyben a béke, a reménykedés és a „realitások” talaján való szülőföldön maradásra buzdította magyar olvasóit. „Mi a szlovák népet, amellyel most szorosabb közjogi kapcsolatba kerültünk, mindenkor testvérünknek tekintettük, és fogjuk tekinteni a jövőben is… A szlovák nép éppúgy kis nép mint mi, éppúgy küzdött önállóságáért, szabadságáért, elismeréséért és érvényesüléséért, mint mi. Mi az Istennek megadjuk, ami az Istené, Szlovákországnak ami Szlovákországé.”[20]. Az 1939. esztendő első napján megjelent, a maradék magyarsághoz intézett szózatában ugyancsak hitet téve a „magyar — szlovák testvériség” mellett, ezt írta: „…a magyar—szlovák testvériséget nyíltan és következetesen tovább hirdetem, annak szükséges voltát vallom, vállalom ezért a célkitűzésért a felelősséget, és annak érdekében szívesen tűröm el az akármelyik oldalról jövő vádaskodást”.[21] Esterházy az egész szlovákiai magyar kisebbség számára fontosnak tartotta, hogy a szükséghelyzetéből erényt kovácsolva élni tudjon az egymásra utaltság helyzetének felismerésével, s a szlovákiai magyarságot számos esetben is arra szólította fel, hogy nyújtson segédkezet a szlovák nemzetnek minden vonalon, ahol az segítségre szorul.[22]
A magyar—szlovák megbékélés és együttműködés eszméjét azonban súlyosan beárnyékolták az olyan események, mint amilyenek a magyar csendőrség tettlegessége volt Nagysurány, illetve Komját községben, illetve a Szlovákia területét is érintő, Kárpátaljával kapcsolatos fegyveres incidens volt. Esterházy ezen nem könnyen átlátható és értékelhető esetekben magánemberként soha nem titkolta véleményét az illetékes szervek előtt. Nyilvánosan tett nyilatkozataiban azonban a szlovákiai magyar kisebbség vezetőjeként tartózkodott a magyarországi politika nyilvános bírálatától, jól tudva azt, hogy szavait érvként lehet felhasználni a magyar politikai vezetés ellen. Megtette ezt helyette nővére, Esterházy Lujza, aki az Esti Újságban, melynek lapgazdája Esterházy János volt, éles hangú cikkben ítélte el a történteket.[23]
Külön fejezetét képezi életének a Szlovák Parlamentben folytatott képviselői tevékenysége, ahol Esterházy végig kiszorított helyzetben, afféle „egyszemélyes ellenzékként” volt tagja a szlovák törvényhozásnak. Itt több alkalommal határozott kritikai véleménnyel illetett számos szlovák törvényjavaslatot. Fontosnak tartotta azonban megjegyezni, hogy „bírálatom sosem irányul a szlovák nemzet ellen, hanem csak kiküszöbölni szeretném azokat a módszereket, sérelmeket, jogos panaszokat, amelyek megzavarják itteni békés együttélésünket”.[24] A szlovákság felé tett gesztusként megerősítette azon szándékát, hogy kész bármikor síkraszállni a Magyarországhoz csatolt szlovák kisebbségi népcsoport jogos kívánságaiért, miként már eddigi is számos alkalommal interveniált ebben az ügyben.
Voltak dolgok azonban, amelyeket sosem volt hajlandó elfogadni, s ezekkel szemben nem mutatott hajlandóságot semmiféle kompromisszumra. Ezek közé tartozott a szlovák-német eszmei és ideológiai azonosság is. 1939 áprilisában az Új Hírek szerkesztőjének adott interjúban Esterházy határozottan leszögezte: „A nemzetiszocialista programmal semmi közösségünk nincs, és nem is lesz.” Annak, hogy a magyar párt soha nem alakult át nemzetiszocialista párttá, a következőkben adta meg a magyarázatát: „A nemzetiszocializmus német produktum, amely — mint azt maguk ennek az eszmeáramlatnak alapítói és terjesztői mondják — nem exportcikk, ez csak a németeknek lehet programja és életfelfogása”.[25] Jozef Tiso 1938 decemberében Privigyén elmondott beszédének egyetlen mondata is elégséges magyarázatot adott arra a nehéz helyzetre, amibe többek között Esterházy elvhű magatartása miatt a szlovákiai magyar kisebbség került: „A magyarok, akik szintén élnek Szlovákiában, irigylik a németektől, hogy annyi jogot adtunk nekik. Ezt válaszolom erre: jöjjenek velünk, ahogy a mi németjeink jönnek, s akkor ugyanannyi jogot fognak kapni”.[26] Esterházy válasza Jozef Tiso beszédére nem sokáig késett: „Mi sohasem irigykedtünk és nem is fogunk irigykedni amiatt, ha egy nemzetiség bizonyos eredményeket ér el. Mi tisztán csak arra szorítkozunk, hogy rámutatunk arra, hogy a magyarság még nem kapta meg azokat a jogokat, amelyeket a németeknek megadtak, de még azoknak a jogoknak sem vagyunk birtokában, amelyeket a bécsi egyezmény alapján a szlovák kormány köteles lesz nekünk megadni.”[27]
Esterházy 1939 húsvétjára írott cikkében ugyanakkor folytatva a szlovák—magyar viszonyról megfogalmazott korábbi gondolatait, a megbékélést már Közép-Európa biztonsági kérdéseként tüntette fel, és hozzátette, hogy a megbékélés előfeltétele a magyar kisebbség részéről megvan, hiszen a magyarság mindig is konstruktív módon viszonyult az önálló szlovák államhoz. Szlovákia jóléte és boldogulása viszont attól függ, ha a területén élő minden nép és nemzetiség jól érzi magát s „egyenlő jogok és egyenlő kötelességek felett rendelkezik”. „A magyarság ellen szított mesterséges ellenszenvnek meg kell szűnnie” — írta Esterházy, és ha ez a magyar kisebbség magatartásán múlik, akkor „ne legyen hiány a kitartás, a türelem, a becsületesség értékeiben” a magyarság körében. Írásának végén a politikus a magyar kisebbség és a magyar nemzet egészének sorsát a krisztusi igazság oltalmába helyezte.[28]
A magyarsággal szembeni ellenszenv megszűnése érdekében újra és újra a szlovák—magyar egymásrautaltságot hangoztatta. Az EMP végrehajtó-bizottsági ülésén kijelentette: „Én az itteni magyarság nevében rögtön teljes nyíltsággal és őszinteséggel jelentkeztem konstruktív munkára. Sajnos, a legteljesebb jóakaratunkat, úgy látszik, egyes tényezők vagy meg nem értették, vagy félreértették, mert nem tudom magamnak másképp megmagyarázni azt, hogy helyzetünk itt március óta minden tekintetben lényegesen rosszabbodott. Tisztában volt a sovinizmus oda-vissza is rombolóan ható mivoltával, ezért mondta ki nyíltan:. „Ha itt, Szlovákia területén egy ultrasoviniszta szlovák úgy véli önálló hazájának érdekeit legjobban szolgálni, hogy egy nyitrai, pozsonyi, eperjesi vagy besztercebányai magyarnak a pártjelvényét leszakítja, vagy őt nemzeti érzésében provokálólag sérti, úgy ez az ultrasoviniszta szlovák éppúgy árt hazájának, mint ahogyan árt az a magyarországi ultrasoviniszta magyar, aki akár szóval, akár tettel igyekszik a magyarországi szlovákok nemzeti fejlődését megakadályozni vagy gátolni.”[29]
1939. május 12-én, az Egyesült Magyar Párt vezetőségi ülésén, (tehát nem egy szlovák rendezvényen) többek között a következő megszívlelendő gondolatokat kötötte saját párthívei lelkére: „Változatlanul hangsúlyozom, hogy mi a szlovákokkal egy talajból nőttünk ki. Nem hatalmi, de természeti, gazdasági, geopolitikai és hasonló magasabb erők forrasztottak minket, magyarokat, velük egy közösségbe. A magyar és szlovák népnek lelke föltétlenül összhangba hozható, és azt összhangba is kell hozni, mert sok a közös lelki adottságunk. Ha a magyar és a szlovák egymás ellen fordul, annak mindkettő a kárát vallja. Természetellenes és ezért eleve bukásra van kárhoztatva minden olyan törekvés, amely meg akarja bontani a Kárpátok alján egymásra utaltan élő népek lelki és gazdasági közösségét. Ez vonatkozik a magyarok és szlovákok viszonyára is.”[30]
Tanulmányomnak nem az a célja, hogy elemezze Esterházy szlovák országgyűlésben kifejtett tevékenységét, csupán annyit jegyeznék meg, hogy amikor Esterházy bírálóan szólt egy-egy törvényrendeletről vagy politikai gyakorlati intézkedésről, azt a magyar kisebbség vonatkozásában tette ugyan, de mondanivalója általános érvénnyel bírt. Hisz az olyan Esterházy által bírált intézkedések, mint a koncentrációs táborok rendszere, a propaganda hivatal felállítása, a személyi kultusz, a jogellenes rendőri intézkedések, nemcsak a magyar, hanem a szlovák, német, és más nemzetiségű lakosságot is sújtották. „A magyarokat mélyen sértő és őket — mint az előbb említettem — testi és vagyoni épségükben veszélyeztető kilengések legtöbbnyire sajnos a Hlinka-gárda égisze alatt történnek”, mondta a parlament nyilvánossága előtt. Nem azt állítva, hogy a sérelmek okai a szlovákok, hanem, hogy a Hlinka-gárda. Mindenki tudta, hogy a gárda kegyetlenkedéseinek nem egyedüli célpontjai a magyarok.[31] „Semmi esetre sem lehet hivatása a gárdának az, hogy egyes tagjai éjszaka köveket dobáljanak gyanútlanul alvó emberek ablakába. Hinni szeretném, hogy ezek a tünetek csak átmenetiek, és hogy be fog következni itt is a józan belátás politikája, mely a „Leben és leben lassen” [azaz: Élni és élni hagyni — M.I.] alapján nyugszik” – mondta Esterházy a zsidó pogromok időszakában.
Nem csupán a Szlovákiában élő magyar lakosság vonatkozásában értelmezhetőek beszédének olyan kitételei is, melyben az új, rendi társadalom bevezetésének szándékát bírálta: „Ebből a gondolatból következik az is, hogy itt az alkotmánytörvény útján nem létesíthető olyan új rend vagy rendszer, mely ellenkeznék az itt élő nemzetek — legyenek akár szlovákok, magyarok, németek vagy ruszinok — lelkében évszázadok óta meggyökeresedett és tradícióvá vált gondolatvilággal, vagy ellenkeznék mindnyájunk geopolitikai helyzetével.”[32]
Fő hivatásának azonban továbbra is a szlovákiai magyar kisebbség képviseletét és védelmét tartotta. A magyarokat ért sérelmeket is gyakran helyezte a magyar-szlovák kontextusba, pl. a reciprocitás bírálata kapcsán: „Mélységesen fájlalom azonban, hogy a ma itt velünk, magyarokkal, országszerte tapasztalható bánásmód /…/ inkább eltávolítja egymástól a magyar és a szlovák társadalmat. Ha a magyar kormány is negatívumokkal válaszolna a reciprocitás elve alapján a szlovák kormány negatív lépéseire, akkor mindezt „a végsőkig lehet fokozni, ami sajnos éppen az ellenkezőjét fogja eredményezni annak, amire mindnyájan vágyódunk, hogy a két nemzet egymással jó barátságban éljen, és a két ország nemzetiségei meg legyenek elégedve.”[33] Mindez részéről nem fenyegetés vagy zsarolás kívánt lenni, hanem a reciprocitás kérdésében működő eltorzult logika leleplezése.
Nemcsak a szlovák politikai élet alkotóinak szánta azon mondanivalóját is, hogy: „Egy alkotásnak maradandóságát nem az biztosítja, ha azt állandóan az ellentétek kiélezésével, mások hátrányára iparkodnak megalapozni, hanem egyedül az, ha azt a mindenkiért való munka átfogó ereje és a felebaráti szeretet melegsége hatja át. Amikor mi, magyarok, jövő céljainkat kovácsoljuk, ebből indulunk ki. Nem az a jelszavunk, hogy valaki vagy bárki ellen, hanem mindenkiért, akivel egy a sorsközösségünk a dunai medencében.”[34]
A Magyar Párt régen várt bejegyzésétől Esterházy János a szlovák politikai magatartás jobbra fordulását várta: „Ez a föld közös hazánk, vállvetett munkával kell tehát hozzájárulnunk ahhoz, hogy közös otthonunk is legyen, ha már a Jóisten egymás mellett jelölte ki földi helyünket, és sorsközösségre ítélt bennünket, azon kell igyekeznünk, mind a szlovák, mind a magyar oldalon, hogy ennek a sorsközösségnek valamennyi következményét levonjunk és életté váltsuk. A jövő fejlődése ebbe az irányba mutat, és csak ezen az úton lehet eljutni az itt élő népek békéjéhez, megelégedéséhez és közös boldogságához.”[35]
A szlovák historiográfia is elismeri Esterházy közbenjárását a Magyarországra került szlovák népcsoport ügyeiben. Neki köszönhető a budapesti Spolok Sw. Vojtecha nevű szlovák katolikus egyesület (és kiadó) létrehozása, a Slovenská Jednota c. hetilap, majd napilap kiadása, a munkából elbocsátott szlovák személyek (ez esetben a több tucattól a több száz főig különböző létszámok ismeretesek) újraalkalmazása, a magyarországi Szlovák Párt hivatalos elismerése és más hasonló esetek. A szlovák történetírás Esterházy ezen tettei indítékát csupán a politikai számításban látja, mondván, a magyarországi szlovákok érdekében Budapesten elért eredményekért a pozsonyi kormánynál nyújtotta be a számlát, hasonló intézkedéseket követelve az ott élő magyarság számára. Kár, hogy figyelmen kívül hagyják az Esterházy által 1940. május 7-én a szlovák parlamentben elmondottakat, mely szerint, politikai pályafutása kezdete óta a szlovákokkal való barátságot vallotta, szolgálta és hirdette, és ennek jegyében igyekezett a bécsi döntés után Magyarországra került szlovákok nyilvánvaló sérelmeit is a legjobb tudása szerint orvosoltatni. „Tettem ezt minden feltűnés elkerülésével és nem azért, mintha ezzel politikai tőkét akartam volna magamnak kovácsolni, hanem a szlovákok iránt érzett teljesen spontán, őszinte barátságból és igazságérzetemből. Amikor nem igazolt szlovák nemzetiségű vasutasok vagy más állami alkalmazottak, telepesek ügyében gyakran és sikerrel eljártam, és erről soha senkinek említést nem tettem, ezt természetesnek véltem, mert emberi kötelességet teljesítek, amikor akár egyesek, akár többek érdekében járok interveniálni.”[36]
Erről a közbenjárásról tanúskodik a magyar külügyminiszterhez, Csáky Istvánhoz, 1940 decemberében a magyarországi szlovákok politikai jogai érdekében írott levele, melyben többek között ezt írja: “bizonyítani tudom azt, hogy Kassa környékén, a közművelődési testület titkára, a csendőrök segítségével a szlovák iskolákban elkoboztatta azon szlovák nyelvű tankönyveket, melyeket a magyar kultuszkormány megbízatásából a Szt. István Társulat adott ki. Ezek a barmok nem vették észre, hogy olyan könyveket koboztak el, melyeket a magyar kormány rendeletére használtak a szlovák iskolákban. Ilyen és ehhez hasonló példákat sokat tudnék neked bemutatni. Az ilyen csendőr, jegyző vagy szolgabíró, aki nem lát tovább a saját orránál, nem veszi észre, hogy magatartásával milyen veszélybe sodorhatja az országot.”[37] Esterházy tehát Magyarországról, s annak becsületéről beszél, nem a saját érdekeiről, valóságos hídszerepet vállalva fel a magyar és a szlovák kormány között.
Amagyarországi szlovákok lapját, a Slovenská jednotát, amely közbenjárásának köszönhetően immár „napilappá válva szolgálja a magyarországi szlovákság ügyét és érdekeit” Esterházy vezércikkben köszöntötte az Új Hírek hasábjain.[38]
Mint ismeretes, egyedül volt, aki nem szavazta meg a szlovák parlamentben, 1942. május 15-én a szlovákiai zsidóság deportálását kimondó 68. számú törvényt. Az (alkotmánymódosító), minden egyéb zsidóellenes rendelkezést és intézkedést is magában foglaló törvény (mely Németország után elsőként tette lehetővé a zsidók tömeges, kollektív deportálását) elutasítása előtt döntését így indokolta meg előbb szóban a szlovák parlament elnökének, majd levélben a magyar miniszterelnöknek: Tudom, hogy a törvényjavaslat nagyon sok szlovák képviselőtársamnak nem fekszik, de ezek pártfegyelemből nem mernek szavazni a javaslat ellen. Én ellenben mint az itteni magyarság képviselője leszögezem ezt, és kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellene, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom.”[39]
A zsidótörvény elutasításával kifejezett hitvallásának Esterházy a szavakon túl tettekben is tanújelét adta. Erejéhez és lehetőségeihez mérten, családjával együtt menedéket nyújtott a náci rendszer által üldözött személyeknek és csoportoknak, legyenek azok magyarok, szlovákok, zsidók vagy lengyelek.
1942 augusztusában Esterházy sokadszorra szerepelt a Debreceni Nyári Egyetemen, ahol előadása végén kéréssel fordult a magyarországi magyar ifjúsághoz: „Arra kérem a magyar ifjúságot, tanulja meg a Magyarországon lakó nemzetiségek nyelvét. Foglalkozzék a nálunk élő nemzetiségek kérdéseivel és nehézségeivel. Csak a nyelven át lehet megismerni nemzetiségeinket, és ez legyen a magyar ifjúság egyik legnagyobb feladata, mert ezzel tud legtöbbet használni a Szent István-i alapokon nyugvó magyar jövőnek.”[40] Több mint érdekesnek tartom, hogy az előadásról beszámoló Slovenská jednota nem tartotta érdemesnek idézni Esterházy eme felhívását, annak ellenére, hogy az nagyon széleskörű visszhangra talált az akkori magyar szellemi progresszió soraiban.
Az erdélyi magyarság vezetőinek meghívására Esterházy János 1944. februárjában Kolozsvárott tartott előadást, ahol ugyancsak a szlovák — magyar viszony elemzése töltötte ki mondanivalója jó részét. Többek között tárgyilagosan megállapította, hogy „a szlovák nép vezetőinek egy része azt hiszi ma, hogy fejlődésének az útjában egyedüli akadály a magyarság, és állami jólétét egyedül a magyarság fenyegeti. A Szent István-i gondolatban nem lát egyebet, mint imperialista törekvést, amelynek egyedüli célja, a Duna-medencében élő nemzetiségek leigázása. Ez az indítóoka annak a magyarellenes propagandának, amellyel a szlovák sajtóban, folyóiratokban, könyvekben lépten-nyomon találkozunk. Ez nagy hiba, és részben a gyengeség jele”.[41] A háború befejezése után Közép-Európa felépítése csak békés, nyugodt légkörben képzelhető el, nem pedig úgy, hogy az itt élő népekben mesterségesen gyűlölködést, ellenségeskedést szítanak egymással szemben. Ebben a folyamatban a szlovákiai magyarság „a létért folytatott mindennapi munka mellett a magyar és szlovák nép közti megértést szolgálja” és semmi olyat nem tesz, amivel akadályozná a szlovákok államépítő munkáját, vagy ami sértené a szlovák nemzeti önállóságot. […] Ha a szlovák nép állami önállóságát meg akarja tartani, akkor ezt, felfogásom szerint, csak a magyarsággal való egyetértésben, nem pedig a vele való állandó ellenségeskedésben fogja elérni.” [42]
Peéry Rezső visszaemlékezése szerint, a háború legutolsó idejéig számos antifasiszta szlovák és német lépett be pártjába, hogy ott védelmet és menedéket találjon. Esterházy még ezekben a nehéz időkben is arra törekedett, hogy „kifinomult érzékenységgel” szolgálja a szlovák – magyar kapcsolatok fennmaradását, mert tudta, hogy a Kelet-Európa birtoklásáért folyó diplomáciai, nagyhatalmi csatában a szlovák népet ugyanolyan veszély fenyegeti, mint a magyart, ezért a veszély ellen védekezni is közösen kell[43].
A másokért való élés, a bajba jutottak mentése elfeledtette vele, hogy ő maga is mekkora veszélyben van. Esterházy Lujza a németek visszavonulásával kapcsolatban menekülésre próbálta őt rávenni, amire fivére, János így válaszolt: „Ami engem illet, én nem hagyom el az országot. Nem akarok a nácikkal egy húron pendülni. Nem akarom Hitlerék segítségével menteni a bőrömet. És ahogy azt már neked megmondtam, túlságosan mély gyökereim vannak szülőföldemben ahhoz, hogy el bírnám hagyni!” Esterházy Lujza, felvetette számára az emigrációban lévő magyar politikai mozgalomhoz való csatlakozás lehetőségét is. Ő azonban erkölcsi okokra hivatkozva elhárította ezt a lehetőséget is: „Gyökereim oly mélyen kötnek ide, hogy nem tudnék idegenben élni. Ott felfalna a honvágy, és elveszteném erkölcsi egyensúlyomat, annyira, hogy már nem tudnám szolgálni magyarjainkat. Csak úgy tudok hasznukra lenni, ha itt maradok. […] Bízzunk az isteni gondviselésben.” Döntésében a szabadság és belátható módon reá váró rabság között kellett választania, s ő ismét a nehezebb utat, a hűségben rejlő maradást választotta, vállalva ennek minden konzekvenciáját, azaz a számára oly fontos értéket jelentő szabadságtól való megfosztottság lehetőségét is.[44]
Ezzel az eltökéltséggel kereste fel 1945. áprilisában Gustáv Husák belügyi biztost is, akinél korábbi, a szlovákokkal szemben tanúsított magatartása jegyében a magyar kisebbség sorsa jobbra fordításának érdekében kívánt közbenjárni. A jóindulat demonstrálására hivatott vizitáció vége a letartóztatás, majd a Szovjetunióba. majd a gulagba való elhurcolás lett. Innét hazatérve az 1947-ben ellene meghozott halálos ítélet végrehajtása várt rá. Ekkor, hozzátartozói, ismerősei ismét felajánlották számára a szökés lehetőségét, amelyet szigorúan titkos körülmények között terveztek meg. A család egy pozsonyi angol konzulátuson dolgozó barátja, a határon keresztül zárt diplomata gépkocsiban Bécsbe szállította volna a grófot. A gondos aprólékossággal kidolgozott szökési tervet azonban Esterházy ismét elhárította. Részben azért, hogy ne okozzon bajt az itthon maradottaknak, részben pedig megismételte korábbi állítását, miszerint „bűnt nem követett el, nem vétett senki ellen, ő ide tartozik, nincs mi elől elszöknie”. Feje felett Damoklész kardjaként még ott függött a csupán „felfüggesztett” halálos ítélet. Döntését ezúttal életének végső kérdése vonatkozásában, azaz az élet és a halál között választva kellett meghoznia, hisz tudta itteni szabaduláshoz csak a csoda segítheti hozzá. Hitének bizonyítéka, hogy ismét csak a maradás mellett döntött.[45]
Politikusi működésének utolsó évében 1944-ben, a Magyar Néplapban megjelenő egyik utolsó írását akár szellemi végrendeletének is tekinthetnénk. Cikkében arról ír, hogy “a szlovák-magyar megértés, kiegyezés, egymás kezének megtalálása nem hangulat kérdése, nem szirénhang, mely mögött imperialista célok lebegnek, mint azt egyesek egyre gyakrabban szeretik hangoztatni. Annak a politikusnak, aki ebből a talajból sarjadt ki, természetes parancs ez, a táj, a folyók, a lélek parancsa, mely tisztán zeng és megértést hirdet a pillanatnyi légköri zavarok ellenére is. Igen, ki merem mondani, hogy a szlovák-magyar megértés, történelmi szükségszerűség itt, a Kárpátok bércei alatt. /…/ Végezetül talán még annyit: a jövőt az építi helyesen, aki számításba véve az adottságokat, nem gátakat és elválasztófalakat emel, hanem a félreértések kiegyenlítéséhez és a békés együttélés előfeltételeinek megteremtéséhez járul hozzá”[46].
Esterházy János a magyar népcsoport érdekeiért küzdött, szerette szülőföldjét, hazáját, s magáénak vallotta a tágabb közép-európai térséget is. Sajátjai, a szlovákiai magyarság következetes érdekképviseletén túl, Közép-Európa jelen és jövőbeli sorsáért felelőséget érezve fogalmazta meg sok tekintetben máig aktuális gondolatait a magyar-szlovák együttélésről. Ebből fakadóan tényként kezelhetjük, hogy Esterházy Jánost a magyar érdekek melletti konzekvens kiállása sosem változtatta a szlovák nép ellenségévé, épp ellenkezőleg, tiszta lelkiismerettel állíthatjuk, hogy számos korabeli magyar politikusok közül kiemelkedik a szlovák nemzet iránt érzett empátiájával, szolidaritásával. Kinyújtott kezét elvetve szlovák szomszédjaink egyik legnemesebb lelkű barátjukat veszítenék el, s ez mindannyiunk számára igen nagy kárt, pótolhatatlan veszteséget jelentene.

[1] S. Forgon Szilvia: Őszintén szerette ezt a népet. Vasárnap, 1993.IV.13. 4.p.
[2] Prágai Magyar Hírlap (PMH), 1933. VI. 29. 3.p.
[3] Esterházy János: Sorsközösség a Kárpátok alatt. In.: Magyar Hétköznapok, Toldy kör, Pozsony, 1942, 8.p
[4] Az 1920-as parlamenti választások során például a cseh vezetés alatt álló Csehszlovák Néppárt olyan választási együttműködést kötött a Szlovák Néppárttal, amelynek szövege kizárta az OKSZP-vel való együttműködés minden formáját.
[5] Esterházy János levélben számolt be a történtekről Hegedűs Gyula szerkesztőnek. In.: Országos Széchenyi Könyvtár (OSZK), Fond 279/34
[6] PMH, 1936, XII. 3, 3-4. p.
[7] Diariusz i teki Jana Szembeka 1935-1945, Sikorski Museum, London, 1972, 138. p.
[8] uo. 192. p.
[9] Hóry András: Bukaresttől Varsóig. Gondolat, Budapest, 1987, 202. p.
[10] Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen, Püski, 1991, Budapest, 87-87. p.
[11] Magyar Országos Levéltár (MOL), Fond K64-1938/7-65
[12] Hóry, uo. 406. p.
[13] Diariusz i teki Jana Szembeka, i. m., 391. p.
[14] Magyar Nemzet,1938, XI. 12. 2. p.
[15] Híradó, 1934. V. 23. 3. p.
[16] „Szlovákiában szlovákul!”, Szlovákiát a szlovákoknak!”
[17] Sidor, Karol: Slovenska politika na pŏde pražského snemu II. Bratislava, 1943, 296-297. p.
[18] Esterházy János: A szlovákiai magyar család élete a második sorsforduló óta. In: A szlovákiai magyarság élete 1938-1942, Atheneum, Budapest, 1942, 12. p.
[19] Ďurčanský, Ferdinand: Pohľad na slovenskú politickú minulosť, Bratislava, 1943, 205. p.
[20] Új Hírek, 1938. karácsonyi szám, 1. p.
[21] Új Hírek, 1939. I. 1., 1–2. p.
[22] uo.
[23] Janek István: Egy elfelejtett háború. Magyar–szlovák „kis háború” 1939 márciusában. Rubicon, 2008. 4. sz., 33–36. p.
[24] Új Hírek, 1939. I. 19., 2. p.
[25] Új Hírek, 1939. IV. 6., 2–3. p.
[26] Szalatnai Rezső: A csehszlovákiai magyarok 1938 és 1945 között. Regio, 1990. 3. sz. II. 165. p.
[27] Új Hírek, 1938. XII. 14., 2. p.
[28] Új Hírek, 1939. IV. 9., 1. p.
[29] Esti Újság, 1939. V. 14., 1-2. p.
[30] uo.
[31] Tesnopisecká zpráva o 34. zasadnutí Snemu Slovenskej republiky, Bratislava 7. mája 1940, 22–26. p.
[32] Tesnopiseckázprávao 6. zasadnutí […] 21. júla 1939, 9. p.
[33] Új Hírek, 1940. Újévi szám. 1. p.
[34] Új Hírek, 1940. I. 4., 3. p.
[35] Új Hírek, 1940. XI. 10., 1. p.
[36] Tesnopisecká zpráva o 34. zasadnutí Snemu Slovenskej republiky, Bratislava 7. mája 1940, 22–26. p.
[37] MOL-K64-1941-65-5.
[38] Új Hírek, 1941. V. 24., 1. p.
[39] Molnár Imre: Esterházy János élete és mártírhalála. Méry Ratio, Budapest, 2010.
[40] Magyar Hírlap, 1942. VIII. 7., 3. p.
[41] Ellenzék, Kolozsvár, 1944. II. 3, 2. p.
[42] Uo
[43] Peéry Rezső: A két Esterházy. In: Malomkövek között. Európai Protestáns Magyar Szabad Egyetem (EPMSZE), Bern 1977, 55. p.
[44] Molnár Imre: Esterházy János élete és mártírhalála. Méry Ratio, Budapest, 2010,
[45] Kegyelem életfogytig, Esterházy János szenvedéstörténetének dokumentumai Mycielskiné Esterházy Mária feljegyzései alapján, Szeged, METEM, 209
[46] Magyar Hírlap, 1944. III. 26, 5. p

A Charta XXI Megbékélési Mozgalom Jean Monnet estjén elhangzott előadás
(2015. január 14.)