Az elmagyarosodás kifejezés mögött két erkölcsileg más megítélés alá eső jelenség húzódik meg. Az egyik, ami a szó elsődleges jelentése: a természetes beolvadás. A többségi nemzetbe gyakorta beolvadnak a bevándorlók, gondoljunk csak arra, hogy hány idegen nevű ember él Magyarországon. Sokan több generációval korábban érkeztek, és idővel elmagyarosodtak.
Viharos történelmünk során egy-egy lakatlan vidékre gyakran tömegesen telepítettek be más térségekből kirajzó embereket. Nem egyes családok, hanem nagyobb közösségek érkeztek. Királyaink, akiknek fontos volt, hogy legyen az országban elég munkáskéz és hadra fogható férfiember, a betelepülőknek gyakran adtak kiváltságokat, ma úgy mondanánk: autonómiát (a szászok, de bizonyos értelemben a ruszinok is jó példák erre). Ezek a népcsoportok nem olvadtak be, megőrizték a maguk szokásait, nyelvüket, dalaikat, népviseletüket. Mintha az ország urai megfogadták volna Szent István Intelmeinek ide vonatkozó részét az idegenek megbecsüléséről. A betelepülők az idő múlásával ugyan már nem voltak idegenek, de a saját identitásukat nem vesztették el, kiváltságaikat nem egyénenként, hanem mint közösség kapták, azaz akkoriban a kollektív jogokat nem vitatták, hanem gyakorolták. A XIX. századi magyar modernizáció azonban nagy vonzerőt jelentett, ami spontán beolvadásra ösztönzött. Ugyancsak a XIX. század derekán rádöbbent a magyarság, hogy már kisebbségben van az országban.

A kor szellemét is követve – gondoljunk csak Franciaországra vagy az olasz egység kialakulására – egységes nemzetállamot szerettek volna, de legalábbis azt, hogy magyar többség legyen. A választójogi törvényt úgy alakították, hogy az országgyűlésben egyértelmű legyen a magyar dominancia, és a kormányzat hivatalos politika szintjére emelte a magyarosítást. Ezt a nemzetiségek igencsak sérelmezték. Okkal vethető fel, hogy Trianon keménységét nemcsak a monarchia felszámolása magyarázza, hanem a nemzetiségi sérelmek okozta indulat is. Azok, akik száz éve csak a veszteséget látják Trianonban, a kétségtelenül igazságtalan területvesztést sérelmezve nem néztek még szembe azokkal a tényezőkkel, amelyek miatt a nemzetiségek elfordultak az ezeréves Magyarországtól. A struccpolitika pedig például abban nyilvánul meg, hogy az erőszakos magyarosítást egészen egyszerűen letagadják.

A tények mást mutatnak. Egy 1896-ban készült belügyminisztériumi feljegyzés egyházpolitikai eszközöket is javasol a magyarosodás érdekében. Az anyag nagy figyelmet fordít a görögkeleti, ill. görögkatolikus egyházak nemzeti jellegének a megszüntetésére. Sikeres intézkedésnek tartaná, ,,hogyha a magyarajkú görögkatolikus, ill. görögkeleti híveknek megadatnék azon jog, hogy magyar nyelvű hitközségeket képezhessenek, magyar nyelvű istentiszteletben részesülhessenek, esetleg, ha a magyar nyelvű görögkatolikus hívek részére magyar szertartású püspökség állíttatnék fel, ezáltal az ily hívek eloláhosításának gát vettetnék, sőt, vegyesajkú községekben ez által a magyarosodásnak út nyittatnék” [Forrás: Országos Levéltár, idézi Mayer Mária az Adatok a századforduló ruszint (kárpátukrán) értelmiségének elmagyarosodásához című cikke (Történelmi szemle, 1977 (20. évfolyam) 2. szám)].
Rátkay László képviselő 1897. nov. 24-i interpellációjában a liturgikus nyelvhasználatról szólva nyíltan utalt az elmagyarosításra: „ha tekintetbe vesszük, hogy a nyelvkérdés éppen azokban a vármegyékben merül fel, melyek nyelv tekintetében nem egészen a mieink, akkor tisztában leszünk azzal, hogy ez nem vallási kérdés csupán, hanem a magyar nyelv és vele a magyar nemzet ügye [Képviselőház Napló].”
A Görögkatolikus Magyarok Országos Bizottságának elnöke, Szabó Jenő felsőház tag a nemzetiségek puszta létét is veszélyesnek tartja. Így írt: ,,A tudomány … nemzetiség alatt soha sem fog mást érteni, mint valamely nemzethez, tehát az ország lakóinak összességéhez való tartozást, amelynek nincsen többes száma. . . Tudományos szempontból mindenféle nemzetiségi tömörülést nyílt ellenségeskedésnek kell minősíteni, mégpedig egyszerűen azért, mert nem képzelhető el oly nemzetiségi tömörülés, mely vagy kifelé nem gravitálna, vagy legalább az állam belső egységét fölbontani nem akarná.” [Forrás: Szabó Jenő: A görögkatolikus magyarság utolsó kálvária útja, 1896—1912. Bp. 1913. Összeállította és bevezetővel ellátta Sztripszky Hiador.]
Száz éve fordult a kerék. Ma ugyanaz a félelem bujkál például a román nacionalistákban, mint ami Szabó Jenőt is vezette.
Ezt a félelmet nem lehet oldani újabb és újabb hűségnyilatkozatokkal. Nem segítenek az államközi szerződések sem. A XX. század megmutatta, hogy pillanatok alatt érvényüket veszíthetik.
Már pedig, ha a félelem vezérelt gyanakvás veszi körül a kisebbségeket, akkor minden tettük ellenérzést, támadást vált ki, sorra jönnek a mondvacsinált akadályok, megkeseredik a többség és a kisebbség élete egyaránt.
Alku folyamatra, kemény vitákban született megegyezésre volna szükség, de nagyon nehéz ehhez hozzáfogni, ha az alaptétel, – például Romániában – az, hogy a kisebbségi politika náluk mintaszerű. December elsejének közelgő centenáriuma viszont megindított egy vitát. Hogy ez a vita merre fordul, nehéz megjósolni. Jöhet a nyílt összecsapás a románok és a magyarok között, de megindulhat egy minkét nép javát szolgáló párbeszéd is. Nagyon jó lenne Trianon centenáriumát úgy megélni, hogy sikerült végre „rendezni közös dolgainkat.”
Nekünk magyaroknak számolnunk kell azzal, hogy ha már mindenáron visszafelé tekintgetünk, nem 1867-hez vagy 1910-hez kell visszatérnünk, hanem valahová a régmúlt századokba, amikor még nem az etnikai hovatartozás szabta meg a mindennapi életet. Voltaképp persze előre kell nézni. Olyan együttélés intézményes kereteit kell kialakítani, amelyre egy-egy településen ma is van példa. Ennek feltétele, hogy senki ne legyen másodrendű, megtűrt polgára az országnak, amelyben él. Lehet jobb célkitűzése bármely Trianon 100 programnak?

Surján László