Valamikor régen nagyon megfogott egy G. K. Chesterton idézet: „Egy csónakban a viharos tengeren, egymásért felelünk rettenetesen.” Ez a megállapítás sok élethelyzetben megállja a helyét, például a szomszédos nemzetek együttélésének kérdésében is.
Itt élünk Közép-Európa szűkös kis térségén, s a kölcsönös jó viszony gyakorlatilag követelmény. Egy barátommal, még középiskolásként, a szocializmus éveiben egyszer felkerekedtünk, s elmentünk a Balatonra. Egyikünk sem tudott magyarul egy szót sem. Bóklásztunk, utazgattunk Magyarországon, kézzel-lábbal érttettük meg magunkat, sőt, egy új barátsághoz az orosz nyelv segített bennünket. Az a diáklány aztán később a szüleivel együtt ellátogatott Szlovákiába, ahol a hegyek között mi láttuk őket vendégül. A magyarországi emberekkel csupa szép emlék köt össze, nem találkoztam azzal az ellenségeskedéssel, amivel a mi „szlovák“ magyarjainknál bizony elég gyakran.

A művészek közül Márai Sándort érzem közelinek. A ma élők közül a tehetséges Marosz Diánát ismerem. Ideköltözött Zsolnára, tökéletesen megtanult szlovákul, s férjével Jankóval, akinek egy részről lengyel felmenői vannak, a szlovák kultúra terjesztésén fáradoznak. Megalapította és vezeti az Arcus nevű régizenei kórust és együttest, amelyben elődeink zenéjének szellemiségét idézik meg. Személyesen ismerem Bielik Katarzynát is, aki lengyelként ment férjhez Szlovákiába, s a szlovákiai kisebbségek közötti jó viszonyok alakításáért dolgozik. Mindezt a kultúra, a gasztronómia, s az élet egyéb területeire koncentrálva.
A megbékélés mára az egyetlen út lett, ha nem akarunk állandó feszültségben élni, egymást pusztítani. Ukrajna és Oroszország példáján is látható, hogy hova fajulhatnak a dolgok két egymáshoz közel álló szláv nép között. Ez akkor történik, ha képtelenek vagyunk éles határvonalat húzni a múlt és a jelen között, valamint ha a világra a saját kis portánk adta szűk keretből tekintünk, ahelyett hogy távlatokból, például egy úrhajóról vagy legalább repülőről néznénk körül. Akkor ugyanis feléledne bennünk az érzés, hogy az egész bolygó tulajdonképpen otthonunk, és testvérként látnánk minden népet.
Hívő emberként a valódi élő kereszténységet alapfeltételének tekintem az ellenségeskedésen való túllépésnek és a nemzetek közötti előítéletek leküzdésének. Senki sem hiheti, hogy egyik nemzet felsőbbrendűbb a másiknál, hiszen nem ez volt a Teremtő szándéka. Az együttélés jó példái számomra az USA-ban és Svájcban találhatók meg. Ezek érett demokráciák, ahol a többnyelvűség sem gátja a békés és örömteli együttélésnek. Alapfeltétel viszont a történelem fájdalmas bűneinek kölcsönös megbocsátása. Össznemzeti és egyéni szinten egyaránt. Erre ad példát számunkra a magyar Surján László európai parlamenti képviselőként és a szlovák .Tyzden című hetilep főszerkesztője, Stefan Hríb. Frantisek Mikoskoval együtt adtak példát arra, hogyan lehet a saját egón felülemelkedni, s közelíteni a másikhoz – emberhez, régióhoz, országhoz egyaránt. A megbékélést elkerülhetetlen történelmi követelménynek látom. Ehhez járulnak hozzá a lelki, kulturális élet, vagy épp az utazások közepette létrejövő kapcsolatok is.

{Ľubo Bechný (1963) fényképész, publicista, Zsolna, Szlovákia}