Kiss Gy. Csaba: Mítoszok, nemzetek, szlovákok, magyarok I.
Ez a “vázlat” négy tételben dolgozza fel a témát. Az első a nemzeti mítoszokról szól. Ezeket szeretjük, ha  miénk, és kinevetünk, ha másoké. Okosabb lenne mindegyiket szeretni.

A nemzeti konyha az valami olyasmi mint a
relativitáselmélet. Igazi, mély megértése
szinte lehetetlen, elutasítása nevetséges.”
Esterházy Péter: Kulináris vázlat
I. Parlando: Hogyan beszélnek a nemzeti mítoszok ?
         Azzal kezdem: dőre elképzelés azt hinni, hogy meg lehet szüntetni a nemzeti mítoszokat. Nem biztos, hogy igazuk van azoknak, akik úgy vélik, ezeket a történeteket – ha úgy tetszik, narratívumokat –  szembe kell állítani az úgynevezett valósággal, és úgy tekintenek a nemzeti mítoszokra mint afféle ördögtől való kártékony hiedelmekre. Nem hiszem, hogy a XXI. század elején bárki azt gondolhatja, létezik valaminő „objektív” (tőlünk, a mindenkori szemlélőtől független) történelem, vagy pedig olyan látószög, ahonnan igazságos ítéletet mondhatunk a múltról. Kérdésessé vált, miképpen lehet meghúzni valóság és nem-valóság határát, másszóval: hol kezdődik, és meddig mítosz a mítosz ?
Egy határvonal mégis eléggé világosan látszik. Hiszen a nemzeti mítoszok a nemzet narratívumai; akár szépirodalmi művekben, akár politikusok beszédeiben vagy történeti munkákban találkozunk velük. Vagyis érvényességük határa az adott kulturális közösség. És tegyük hozzá: a történelem nemzeti narratívájának  – magának a nacionalizmusnak –  az a lényege, hogy saját kulturális közösségét egyetemesnek tekinti, a múlt elbeszélhetőségének csak ez az egyetlen kerete létezik számára. Ne higgyük azonban, legalábbis józan kétellyel szemléljük, hogy egykönnyen faképnél lehet hagyni a nemzeti narratívát. A történelem számos univerzális diskurzusról bebizonyította, hogy az egyetemesség modern és fényes köpönyege alatt nincs más, mint egyszerű birodalmi-nagyhatalmi partikularizmus. Kedvenc példám azon XVII-XVIII. századi francia nyelvészeké-gondolkodóké, akik váltig állították, hogy létezik egyetemes emberi nyelv, amelyhez a francia nyelv áll a legközelebb. Magyarok és szlovákok számára azt hiszem fölösleges hosszabban magyarázni, miképpen lehet valóságos nyelvre lefordítani a kommunista kor sokat reklámozott hivatalos szlogenjét, a „szocialista internacionalizmus” szóösszetételt. Nyugaton mindmáig vannak, akik nehezen értik meg, hogy ez a terminus egyszerűen szovjet gyarmatosítást jelentett.
Ha elfogadjuk, hogy a nemzeti mítoszok érvényessége az adott kultúra határáig terjed, talán az volna a legcélszerűbb megoldás, ha egymás mellé tennénk őket. Elfogadván  – nem föltétlenül lelkesen -, hogy vannak például magyar mítoszok, és vannak szlovák mítoszok. Továbbá tudomásul véve, hogy ezek a történetek, elbeszélések nagy mértékben hozzájárultak a nemzetek megteremtéséhez. Mondhatnók úgy is: a nemzet kikerülhetetlen velejárója a nemzeti mítosz. A nemzet megszületéséről, héroszairól beszélnek. Az alapítás történeteiről van szó, Róma példájával: Romulusról és Remusról meg az őket tápláló anyafarkasról.
A mi alapítási történeteink közül csak a két legfontosabbat  – vagyis kettőt-kettőt –  kívánom említeni. A szlovákok Magna Moravia narratíváját Cirillel és Metóddal, a magyar honfoglalást meg államalapítást, valamint mind a két nép modern nemzeti tudatában oly fontos 1848 elbeszéléseit. Nem kell hosszan magyarázni, hogy a történetek nem kiegészítik, hanem tagadják egymást. Nem sok értelme van a két kultúra dialógusába belekeverni a történelmi igazság oly kényes és visszaélésre alkalmas kategóriáját. Tanulságos viszont a történeteket egymás mellé tenni, összehasonlító módszerrel vizsgálni őket. A kiindulópont pedig az lehetne, hogy mindkét (mind a négy) elbeszélés-füzér érvényes, de csak saját körében, így érvényességük csak viszonylagos. Ebből következően szükséges volna elsajátítani az empátia „tudományát”, és ami talán még nehezebb, megkísérelni mítoszaink elemeiből egy-egy közös narratívát szerkeszteni. Hogy mire gondolok? Korec érsek egyik budapesti megnyilatkozása (természetesen a budapesti Szlovák Intézetben a Rákóczi úton hangzott el) jut az eszembe, amikor hét-nyolc éve arról beszélt, hogy nem is annyira képtelenség Szent István királyt a Cirill-Metód-i mű folytatójának tekinteni. Megjegyzem, nem a katolikus főpap találta ki ezt a magyarázatot, a szlovák hagyományban éltek ezzel az érvvel.
Nem tartom tehát alkalmasnak azt a megközelítést, melyet a szlovák 1848-ról a közelmúltban megjelent szlovák munka (Gabriel Viktor: 1848-1849 legendája a szlovák történetírásban) példáz. Ez a kis könyv mértéktelenül fölnagyította a korabeli szlovák nemzeti mozgalom hibáit, összekeverte őket az 1990-es évek nacionalizmusával, ítélkezésének a kritériuma pedig az a Marx-Engels-i norma volt, amely teljes egészében „reakciósnak és ellenforradalminak” címkézte a magyarországi szlávok akkori törekvéseit.