Kiss Gy. Csaba: “Egyességre ítélve”
Az Együtt az úton magyarok és szlovákok konferencia bevezető előadása.
Az előadás teljes címe: “Egyességre ítélve” és az apró munka. Alcíme: Avagy magyarokról és szlovákokról. Elhangzott 2016. dec. 3-án.

        Előadásom címe két részből áll. Az első felét egy szlovák könyvből emeltem át. Szerzőjét Jozef Hajkonak hívják, s könyve a közös történelemről szól, ahogy alcíme mondja: szlovákok és magyarok közös ezer éve. Érdemes szólni róla a mai rendezvényen. Az “apró munka” kifejezés pedig T.G. Masarykra utal. Vagyis a történelmi és máig időszerű sorsközösségről és tennivalónk módszeréről kívánok beszélni.
Magyar-szlovák viták, politikai szóváltások idején föl szokott rémleni előttem az 1989. december elsejének esti Pozsonya. Amikor Bécsből kissé késve érkeztünk az ellenzéki nagygyűlésre. Testvéri szeretettel fogadott bennünket mindenki. Közös ügyről volt szó, szabadságról, demokráciáról. Készültünk jó előre erre az alkalomra Budapesten, ér-demes elővenni az első független magyar lap, az akkori Hitel példányait. Szerepelt benne például Václav Havel, Zdenek Mlynár, Lubomir Feldek. 89 tavaszán Ján Carnogurskyt meghívtuk az MDF vallásszabadságról rendezett veszprémi tanácskozására. Nem volt módjában eljönni, de elküldte kéziratát, ha jól emlékszem, akkor jelent meg, amikor őt Csehszlovákiában letartóztatták. Azokban az időkben meg voltam arról győződve, hogy új, ígéretes fejezetet fogunk kezdeni a magyar-szlovák kapcsolatokban is. Kibeszélhetjük a gondokat, a múltból örökölt terheket, a kölcsönös előítéleteket. Mert különös elhallgató politikát folytatott e tekintetben a kádári Magyarország. Terveztünk például a 80-as évek-ben előadássorozatot “Szomszédaink-előítéleteink” címmel a budapesti Kossuth-Klubban, s magas helyen akadályozták meg megtartását. A szovjet birodalom érdeke volt, hogy ne hegedjenek be a szomszédok által okozott sebek. Némi romantikával gyökeres változást szerettem volna. Őszinte múltföltárást, a sérelmek közös kibeszélését. Úgy gondoltam, ez a mi jól fölfogott nemzeti érdekünk is, hiszen egyetlen lehetőség számunkra a közép-európai együttműködés. Kedvező jelek mutatkoztak, de kedvezőtlen fejlemények is következtek: a Bős-Nagymaros erőmű terve, cseh-szlovák bizonytalanságok. Hiába vetettem föl az 1992-ben létrehozott Közép-Európa Intézet igazgatójaként egy magyar-szlovák közvéleménykutatás lehetőségét, a kedvező vélemény ellenére anyagi támogatását nem biztosították.
A 90-es évektől ígéretes értelmiségi találkozásokra került sor, Pozsonyban, Budapes-ten, Esztergomban, rendre biztosítottuk egymást a közös programok, a párbeszéd fontosságáról, a nyilatkozatokban, fölhívások megfogalmazásában elég jók vagyunk mi, magyarok és szlovákok, a megvalósításban kevésbé. Szó volt például közös tudományos-kulturális alapítványról, amely támogatná a szakmai rendezvényeket, a fordítást, de nem sok lett belőle, ahogy a közös tanári történelemkönyv is csak részben valósult meg. Kétségtelen viszont, hogy igazi élő és pezsgő szlovák-magyar fórumot jelentett a budapesti Szlovák Intézet a Rákóczi úton Karol Wlachovsky igazgatóságának éveiben. Eredménye-sen működött a történész vegyesbizottság, de arra már nem mindig volt anyagi eszköz, hogy mindkét nyelven megjelenjenek az elhangzott előadások. Pedig a közös történelem megérne egy misét. Úgy tetszik, ezen a téren a civil kezdeményezések értek el eredmé-nyeket, gondolok például a magyarországi Terra Recognita Alapítvány tevékenységére. Itt térek vissza Jozef Hajko 2011-ben megjelent könyvére. Igazán érdekes és izgalmas kísér-let: újra olvasta a szerző a közös történelmet, másképpen szólva együtt olvasta a két törté-netet, szembesítve egymással a két nemzeti narratívát. Kivételes próbálkozás, enyhén szólva kissé furcsa, hogy nem található meg a magyar nemzeti könyvtárban. Igazat kell adni a könyv címének: egyességre vagyunk ítélve. Odsúdení na dohodu. De ez föltehetően ez nem egy egyszeri kiegyezési, megbékélési aktus, hanem folyamat, nem megy egyik napról a másikra. Rengeteg és következetes hosszú távú aprómunkára van szükség. Kapcsolatok módszeres építésére, az előítéletek hátterének, működési mechanizmusának föl-tárására. Mert a demokrácia és a szólásszabadság adott esetben szélsőséges nézeteknek is lehetőséget kínál. Mennyi ostoba és primitív előítélet jött napvilágra nálunk és odafönt is az elmúlt 27 év alatt! És mindig lehettek “harmadik felek”, akiknek érdeke a magyar-szlovák közeledés megakadályozása. Kinek volt érdeke a Malina Hedvig-botrány? Föltételezem, hogy Magyarországnak és Szlovákiának egyáltalán nem.
Tudjuk-e, hogy milyen a kép nálunk és odafönt a déli, illetve északi szomszédról? Tartok tőle, hogy csak egyszerűsítő közhelyek szintjén. Árnyaltan és részletesen kellene ismerni a szlovákok magyarságképét és a magyarok szlovákságképét. Nemzedékek, régiók szerint, és külön azt, hogy miként tekint egymásra a szellemi élet. Magyar oldalon sajnos ez a kép sok kívánni valót hagy maga után. A szlovák népet valójában alig ismerik nálunk, történelme hiányzik az oktatásból – pedig a hozzánk talán legközelebb álló kultúra, folklórban, antropológiában, gasztronómiában. Nem lehet letagadni az együtt eltöltött ezer évet. A szlovák szellemi élet talán valamelyest jobban ismeri a magyart, néha persze csu-pán egy-egy oldalát. A pozsonyi Kalligram Kiadó például meglehetősen egyoldalú képet nyújtott szlovák nyelvű kiadványaiban a magyar kultúráról. A tömegtájékoztatás számára, tudjuk, elsősorban a konfliktus, a botrány érdekes, inkább az, ami negatív s kevésbé az, ami pozitív. Igy az átlag magyarhoz nem jutott el például, hogy volt olyan fontos szlovák sajtóorgánum, amely nyilvánosan bocsánatot kért Malina Hedvigtől; arról is kevesen érte-sültek, hogy mi minden történt az utóbbi években Szlovákiában a közös múlt közös érté-keinek számontartásáért. Ahogy néhány éve például közösen emlékezhettünk Késmárkon – tárogatószó mellett – Thököly Imrére, vagy említhetem Gvadányi József emléktábláját Szakolcán, ahol a főtéren szobrot emeltek Nagy Lajos királynak, legújabban pedig Malé-ter Pál eperjesi emléktábláját. Kétségkívül változóban van Szlovákiában a közös haza múltjának megítélése. Magyarországon az 1918 előtti ország képében még mindig nincs arányos helye a velünk egy országban élt többi hazai nemzetnek, hiányzik az a szemlélet, amelyet Csaplovics János (Ján Caplović) képviselt közel kétszáz éve, amikor azt írta Magyarországról: Európa kicsiben.
Meggyőződésem, hogy az eltérő módon értékelt események és történelmi személyek szerepének megvitatása termékeny párbeszédet eredményezhet. A történész vegyesbizottsági ülések megfelelnek ennek a váradalomnak. De hadd említsem a közel három éve Nyitrán megrendezett tudományos konferenciát Esterházy Jánosról. Tudjuk, szerepét, személyiségét másképpen ítéli meg a magyar és a szlovák történetírás. Igazi többoldalú dialógusra került sor a zoboralji városban. Segítette az eszmecserét, hogy szlovák és magyar szakembereken kívül részt vettek a tanácskozáson Lengyelország és Csehország tudósai is. A visegrádi keret ilyen szempontból is fontos szerepet játszhat.
Visegrádról külön kell szólni. A magyar-szlovák kapcsolatok javítása, a párbeszéd nem lehet egy napig tartó alkalom, hanem annak a fontos folyamatnak kell részét képeznie, amely ma időszerűbb, mint bármikor az elmúlt negyedszázadban. Ma Európában érezhetően sorsfordító időket élünk. Akár korszakhatárról is beszélhetünk. Amint évszázadok óta, most szintén a kontinens fontos geopolitikai terében élnek nemzeteink. És arról sem lehet megfeledkezni, hogy Európa nem egy helyén találkozhatunk bizalmatlansággal a közép-európai vagy szűkebben véve a visegrádi országokkal kapcsolatban.
Az “apró munkára” térvén: formálódik egy interdiszciplináris kutatói csoport, amely a közös visegrádi emlékezethelyek föltárására kíván vállalkozni. Emlékezethelyek – a történeti antropológiai szemléletnek megfelelően. A mi esetünkben olyan, sajátos hálóza-tot alkotó csomópontokról van szó, amelyek szerepet játszottak, mind a négy nemzet múltjában, mondjuk Szent Adalberttől kezdve Jan Amos Komenskyn keresztül, számba véve a közös uralkodóházakat, olyan sorsfordító éveket mint 1848 és 1918, eljutva a magyar 1956-ig, a csehszlovákiai 1968-ig és a Szolidaritás 1980-as színrelépéséig. Azzal a célkitűzéssel, hogy jobban kirajzolódjék Közép-Európa sajátos arca.
És arról is kell szólni, amiben hátramaradtunk Magyarországon. Gondolok például a szlavisztika tudományának jobb megalapozására. Rendkívül hátrányosan érintette az egyetemi szlavisztikát nálunk az ún. bolognai rendszer bevezetése és ami ezzel együtt járt, az egyszakos képzés bevezetése a bölcsészkarokon. Már-már tragikusan lecsökkent a szláv filológiát hallgatók száma, az első lépcsőben, a BA fokozaton gyakorlatilag alig van módjuk rendesen elsajátítani a nyelvet. Gyökeres változásokra volna szükség. Hét szomszédunk közül öt szláv nyelvű ország. Szembe kell néznünk e helyzet következményeivel, a XXI. század elején végleg föl kellene számolni a “slavica non leguntur” XIX. századból örökölt korlátolt szemléletét. Sokszor fölvetettem, ismét elmondom javaslatomat, miszerint legalább néhány középiskolában lehetne kölcsönösségi alapon második idegen nyelv-ként egy-egy osztályban a magyart, illetve a szlovákot tanítani. Amikor Nyíregyházán beszéltünk erről – vagy tíz éve -, hogy meg lehetne próbálni ilyen együttműködést Eperjessel, tetszéssel fogadták, de ahogy mifelénk lenni szokott, semmi nem lett belőle.
Ezután néhány szót a nemzeti kisebbségekről. Hogy milyen különbség van a magyar és a szlovák fölfogás között, jól mutatja, hogy az 1995-ös alaptörvény hivatalos magyar és szlovák változata más-más kifejezést használ velük kapcsolatban, és ez a két terminus nem fedi egymást. Mást gondolt volna a két diplomácia, vagy csupán figyelmetlenek voltak? A magyar szöveg “nemzeti kisebbséget” mond, a szlovák “národnostná mensina”-t. Vagyis másképpen tekintünk rájuk. Magyar értelmezésben ugyanis a kisebbségnek jelzője a nemzeti (ahogy az I. világháborút lezáró szerződésekben használták), érthető úgy, hogy a Szlovákiában élő magyarok nemzeti tekintetben számítanak kisebbségnek. A szlovák terminus szinte lefordíthatatlan magyarra, szó szerint: nemzetiségi kisebbség, vagyis alap-vető státusa a szóban forgó népcsoportnak, hogy nemzetiség, ami a nemzetnél jóval szűkebb kategória. A demográfiai mutatók egyébként mind a szlovákiai magyarok, mind a magyarországi szlovákok esetében rendkívül kedvezőtlenek. Kevés jel mutat arra, hogy változnának a tendenciák.
Befejezésül a civil mozgalmak jelentőségéről szólnék. A kapcsolatok építésében, az “apró munkában” fontos lehetőség nyílhat számukra. Testvérvárosok, testvériskolák, kulturális intézmények együttműködésének, találkozásoknak, személyes ismeretségeknek fölbecsülhetetetlen jelentősége van. Olyan alapokat építhetnek, amelyeket kedvezőtlen politikai széljárás sem tud megingatni. Emlékeztetnék nemzeti címereink üzenetére. Az egykori közös ország címerének hagyományáról van szó. A kettős kereszt ott van mind a szlovák, mind a magyar címerben, az összetartozásra és a keresztyén örökségre utal, ha nem is szoktuk így értelmezni. Jozef Hajko könyvének címét ismét, most zárszóként használva: Egyességre vagyunk ítélve.