Käfer István: Trianon szlovák tragédia is. – Charta XXI
Käfer István: Trianon szlovák tragédia is.

A lényeg: a szlovákoknak is volt (van!) Trianonjuk. Elvesztették ezeréves hazájukat és a politika játékszerévé váltak. Negyedszázada szabadon építhetik a nemzetet magyarok, oroszok, csehek, németek, szovjetek stb. nélkül. De az ezer év elvesztésének helyretétele keresztény feladat.
Illusztrációként néhány gondolat 1990. április 12-én a Magyar Naplóban megjelent írásomból.

***

Azt várják tőlünk, hogy igazságosnak tartsuk jelenlegi határainkat. Nem tehetjük önáltatás és önmegbecstelenítés nélkül. Ezek a határok nem nemzetközileg ellenőrzött demokratikus népszavazásokon születtek, hanem csalással, félrevezetéssel, nagyhatalmi érdekekből és tudatlanságból. Tudunk különféle térképekről. Tovább él Nagymagyarország (hamis, mert benne van a kicsi!), Nagyszlovákia a Balaton északi partjáig, Vácig, az Alföldig tart, Nagyromániának nem is határvárosa Crisul Mare és Crisul Mic (Nagykőrös, Kiskőrös). Mi is az etnikai magyarságnak akarjuk kisajátítani az ezeréves országot, miközben múltját és múltbeli egységét is feláldozzuk, ha nem végezzük el például a Felföld szlovák és német kultúrájának beépítését múlttudatunkba.
Szlovákiának csak úgy volt helye az összetákolt Csehszlovákiában, hogy vezetői manipuláltan, félrevezetve belenyugodtak a a pittsburgi egyezmény, az amerikai szlovákság államszövetséget garantáló megállapodásának meghamisításába. A központosító “csehszlovákizmus”, az önálló szlovák nemzet létének tagadása, az autonómia-igények szeparatizmusnak minősítése, az államegység és biztonság pragocentrikus, bürokratikus érvényesítése következtében a szlovákság csaknem olyan idegennek érezte magát Csehszlovákiában, mint magyar nemzetállammá alakult régi hazájában. Délről, a nemzetében és területében megcsonkított maradék Magyarország nem döbbenhetett rá Trianon e szlovák tragédiájára, ugyanúgy nem ismerhette el a szlovák nemzetállam igényét, mint a csehszlovák állam.
A szlovákoknak gondolkodás nélkül kellett megragadniuk az első szlovák állam megteremtésének lehetőségét. Akárki kezéből kapták. A szuverén magyar nemzet távol állt attól, hogy szuverén nemzettársnak ismerje el a szlovákságot, és azonnal, legalább szellemi államszövetségre lépjen vele. Meg a horvátokkal és a románokkal. Trianon közös tragédiája gyűrűzött tovább. Döbbenetes, hogy Bécsben és Münchenben a trianoninál sokkal igazságosabb újjárendezés jött létre. Hitler és Sztálin kézfogásával, Nyugat rossz lelkiismeretének belenyugvásával. A csehek és a lengyelek kisemmizésével. Az is természetes volt, hogy a hirleri-sztálini kis-kisantant egy ideig jobban versengett Hitler kegyeiért, mint a nemzeti szuverenitás építésében jóval előbbre tartó Magyarország.
A nemzeti türelmetlenség is a szlovákok trianoni tragédiája. Az 1946-os sztálini területrendezés elszabadította a bosszúállást, a győző hódításának szentesítését, a vesztes kollektív felelősségre vonását, és a csehszlovák államnak akadtak szlovák kiszolgálói is. Szlovák-magyar viszonylatban 1948-ig a fasizmus nyílt módszerei érvényesültek. Dél-Szlovákia faji megtisztítása elbódította, elnémította a szlovák nemzet igazi értékeiért aggódókat, és elterelte a figyelmet a szlovák nemzeti önmegvalósítás parancsoló szükségszerűségéről az újabb csehszlovák államban.
Először elsatnyították a szlovák nemzeti szuverenitást, majd 1948 után a proletár internacionalizmus ideológiai bilincseit rakták rá. Negyven évig akadályozták, hogy a szlovákság szuverén nemzetként és ne a csehszlovák pártállam hűséges alattvalójaként oldja fel nemzeti merevgörcseit két régi ellenfelével, a magyar és a cseh nemzettel. Közben persze kapott mákonygalacsinokat immár a brezsnyevi doktrína korszakában. 1968-69 egyedüli látszatmaradékaként az “államszövetség”-et. A doktrínának megfelelően szabad lett ideológiával, áltudományokkal történelmileg bizonyítani, szentesíteni a trianoni határokat, és járni a szocializmus építésének “nemzeti” útját. Magyarországnak is szabad lett tudnia nemzeti kisebbségeiről. Dadogva, Trianont nem emlegetve, sőt, ha kellett — és kellett! —gyomorémelyítően elismerve.
A szlovákokat két évtizedig lemondatták történelmükről, mert az ő “fehér foltjaik”, meg hajszálgyökereik ezerévnyi magyar-szlovák egybeforrottságról tanúskodnak, nem a pártállamok “nemzetközi” elkötelezettségének érvényesítéséről. A magyar nemzettudat nem töltekezhetett a szlovák nemzetté válás kínos elmaradottságának tényeivel, a magyar-szlovák szellemi közeledés két pártállam kapkodó taktikázásában merült ki.
Mivé lett a szlovák nemzet Trianon után, 1945 után, 1948 után, 1968 augusztusa után? Nem csupán Dél-Szlovákia nem szlovák etnikumú területének féltése a probléma. El tudja-e vetni a “gyengéd”, “bársonyos” forradalom előtti rendszert annak álnok nemzet- és nemzetiségi politikájával együtt? Mert lehetett csak ez jó negyven év politikájában? A szlovák nemzetnek végre meg kell valósítania önmagát. Szembenéznie múltjával. Amire éppen egyik — forradalom utáni minisztere— tett még 1989 májusában megjelent esszéjében kísérletet.
A szlovák múlt Ladislav Kováč fogalmazásában szervesen gyökerezik Magyarország—szlovákul ugyebár Uhorsko, magyarul talán pontosabban Magyarhon — múltjában. A báránynemzet, a kunyhóépítő pásztorok, a királyok, főurak, hadvezérek nélküli szlovákság Vladimír Mináč-rajzolta képét rossz mítosznak tartja, mert szerinte mégiscsak “… valamiféle élő embereknek kellett alkotniuk a kurucok és a labancok egységeit. Valakinek kellett építenie a lőcsei városházát és a pozsonyi dómot, nemcsak kalyibákat. Nem az égből pottyantunk ide, génjeinket azoktól örököltük, akik előttünk éltek itt. Van történelmünk — a közép-európai történelem a mi történelmünk és a közép-európai kultúra a mi kultúránk. Valamennyiünké, akik most szlovákul beszélünk és nemzedékeken át szlovákul is, németül is, magyarul is, a politika, a gazdaság és a kultúra egyazon közösségen alkotva Felső- Magyarországon.” Kováč akarva-akaratlanul Trianon ellen tiltakozik. A mai határok rárajzolása ellen a régi térképekre. “Magunk mondunk le országunk történelméről, lemondtunk Magyarhon királyairól, akik éppúgy a mi királyaink is, mint a magyaroké. A szerencsétlenül romantizáló nemzet fájdalmas filozófiájának megfelelt az ezeréves szolgaság demoralizáló mítosza, és ennek következményeként a történelemkép deformálása, a Nagymoráviáról, Csák Mátéról, sőt mi több, a kollári változatban, a Szláv Óitáliáról szőtt álmokkal.”

***

A V4-ek egymásra találása lassan oldja a múlt merevgörcseit. Ezt szolgálja a Charta XXI is.