Kabdebó Lóránt: “bomba rakna jövőt”

Elgondolkozás Simon Attila Magyar idők a Felvidéken 1938–1945 című könyvének olvasása közben.
Voltam a bécsi Belvedere palotában. Két történelmi döntés színhelyén.

De én már azok közé tartozom, akik elmondhatják: „veszítve szeretünk csak igazán, / döbbenten”. Az a nemzedék vagyok, amelyik közvetlen a második „nagy háború” utáni tájékozatlanságban a földrajz órán nem közigazgatási térképek alapján tanultunk, hanem csak hegy- és vízrajzi térképeket kézbe kapva. A Kárpátok barna színű láncolata, és a körbezárt medence zöld színe nem politikai államhatárokat szimbolizált, hanem csak ki tudja mióta létező természeti valóságot. Mindenképpen még ember előtti világot. A természetnek ez a földrajzi képe az emberi történelemmel mérve változtathatatlan tény. Ehhez képest határok? közigazgatás? Tologatható, átalakítható. Apáink nemzedéke már elszenvedte a trianoni összeomlást – egy ilyen ember alkotta átrendeződést. A mi életünkben ezt már csak megismételték.

Két barátom is, iskolatársaim – utóbb szintén bölcsészhallgatók velem együtt – gyermekkorukban Gyöngyösön, majd Miskolcon kassai menekültek voltak. Az egyiknek apja, későbbi szegedi professzor, legendás tankönyv írója, dékán, gyermekkoromban a látásomat mentette meg, mikor szomszédunk, egy szintén leendő egyetemi tanár és dékán fia kezéből elrepült edényke okozta sérülés – az antibiotikum kora előtt vagyunk! – következtében gennyes fertőzés támadta meg szememet. Ott ülök a vizsgáló székben, szemem fölül vér, genny, fertőzés fröcsköl egy vesetálba. Biztos állást hagyott ott bizonytalanért pár évvel korábban, hogy aztán minden adandó visszamenekülési alkalmat elfogadjon, biztos tető alá vezetve családját. Megmozdult pár évre a magyar etnikumú politikai földrajz, hogy annál fájdalmasabb sebeket hagyjon bukásával maga után.

Az első döntés, 1938 őszén, követve az Európán osztozó müncheni osztozkodást a Felvidék magyar lakta területeit adta vissza. Vitatható módon és vitatható formában. Jogot szolgáltatott, de igazságot nem tudott. Hat évre? Politikailag feltűnt nagyhatalmak döntésére bízva. Hatalmakéra, akiktől akkor már a világ jobbik része csak menteni akarta magát. Fasiszta és náci külügyminiszterek akaratától függően alakultak új politikai határvonalak. Akik közül az egyik, a háború végi meghasonlásban saját hatalmának kivégzettje lett, a másikat pedig a népek nürnbergi igazságszolgáltatása ítélte el, végezte ki. Minket, kisiskolásokat pedig kivezényeltek a moziba, nézzük végig megsemmisítésüket. Még ma is a hideg ráz az emlékezettől. Talán azóta nem szeretem a mozielőadásokat.

Utólag visszatekintve azt érzem, jobb lenne, ha meg sem történt volna ilyen formában a bécsi döntés, ha nem következnek be „az első bécsi döntés és következményei”, miként azt Simon Attila könyvének alcíme jelzi. Mert akkor Magyarország nem köteleződött volna el kártékony és hál’ Istennek vesztes hatalmak mellett, és nem került volna a Csehszlovák Republika és a Magyar Királyság közötti rendszerkülönbözetek kihangsúlyozódására sor. Erre az összevetésre ugyanis már akkor került sor, amikor az egyik államalakulat sajnálatosan megszűnt létezni. Az a Csehszlovákia, amelyik közép-európai mérték lehetett korábban, éppen a területrendezéssel egyidőben megszűnt létezni. Akkor már körülöttünk mindenütt bekövetkezett a hasonló katasztrófa. A bécsi döntések egyidősek a zsidó törvények elkezdődésével, hamar követte őket a második nagy háború, kiegyenlítődésre már sem igény, sem lehetőség nem maradt. Mi meg valahogy a bűnös nép emlékezetét hordozzuk ekkortól magunkon. Pedig mi mindenesetre csak vesztettünk, még átmeneti látszólagos nyereségünkkel is. Utóbb ugyanis mindent visszavettek, és még egy világhatalmi diktatúra, a kommunizmus hatalmi körébe is besoroltak. Ideológiát is ránk kényszerítettek, nemcsak a Trianon óta hordozott nemzetvesztést.

Ha volt politikus, aki ennek (és az ezt követő, Erdélyt érintő szintén felemás, második bécsi döntésnek) súlyosan ellentmondásos voltát átérezte, az Teleki Pál lehetett, az első döntést végigasszisztáló Imrédy bukása utáni miniszterelnök, aki megpróbálta volna kiegyenlíteni az anyaország és a visszacsatolt területek közötti különbözéseket. Légüres térbe került, nem volt mit kiegyensúlyozni. Végül is levonta a mindebből fakadó következtetéseket. Öngyilkosságában előképét látom a határainak pár év múlva bekövetkező visszarendeződését követő ország nemzeti öngyilkosságának.

Nem Teleki kiegyenlítő-összehangoló akarata győzött. Jaross Andor felvidéki politikája bizonyult „korszerűbbnek”, mely kiélezte a különbözéseket, majd a német megszállás után az egész ország belügyminisztereként a tragikus meghasonlás levezényelőjeként átkos emlékezetűként maradt az utódok tudatában. Végül is nem lehetett kiegyensúlyozni a republika és a királyság közötti sokrétegű társadalmi és gazdasági különbözéseket, légüres tér keletkezett körülöttünk már a kezdetektől: ahelyett, hogy reménykedni lehetett volna valamilyen összefésülődésben, kitört a világháború, Magyarország belekényszerült a részvételbe, és a vereség után minden megint a visszájára fordult.

Ennek következtében a visszatért területek a két háború közötti békebeli republikával szembesültek, az etnikai rendeződéskor éppúgy, mint a győztes szövetségesek jóvoltából elkövetkező visszarendeződéskor. És nem annak teljes felbomlásával. Mert ami Magyarországon történt, az bekövetkezett a korábbi Csehszlovákia maradvány-részeiben is, zsidó-kérdés, háború nemcsak itt, hazánkban fogadta pusztító hatásával a visszatért részeket, egész Európát hasonlóképpen végigpusztította. De akik idekerültek, és túlélték az eseményeket, tudatukban azt őrizték, hogy ez csakis a magyarországi léttel azonosítható. És ez a látszat figyelmen kívül hagyta, hogy sajnálatos módon a magyarországi határrevízió egybeesett az egész Közép-Európára kiterjeszkedő, a náci-szuggesztióra vezényelt „őrségváltások” időszakával. Magyarország a maga „Kállay-kettősével” megalázó módon, nem egyszer még előre is sietve (lásd Kőrösmezőt, majd a munkaszolgálatokat!), de talán a legtovább tartotta a térségben az emberek etnikai megsemmisítése ellenében a menekülések rejtekútjait. Korai megjelenési formákat is – sajnos! –kipróbálva, mégis legutoljára nálunk teljesedett be a népirtás, sőt azt is sikerült egyszer – hatalmi szóval! – meg is fordítani.

Személyekben megnevezve a végzet végrehajtóit: az eredetileg angol orientációjú Imrédy érthetetlen pálfordulásával, a Felvidéken pedig Jaross meghatározó szereplésével, a hatalom egységes gyakorlásának megosztásával. Magánvéleményem: Horthy vesztét nem „diktatúrája” okozta, hanem éppen egyfajta, velük szembeforduló ütőképes diktatúra megszervezésének elmulasztása.

Simon Attila nagyszerűen összegező könyvét olvasva rájövök, hogy mennyi mindent feltártak mára erről a korszakról a felvidéki tudós történészek. Kiegyensúlyozottan, okos mérlegeléssel. Éppen ezért lehetett Simon Attila könyve mostanra eligazítóan összefoglaló és elgondolkodtató olvasmány. Pontos és alapos történészként jól ismeri a korszak eseményeit, vonatkozásait, veszélyeit. Írásmódja a két háború közötti magyar szociográfiai írók munkásságára, a Puszták népére és Szabó Zoltán, talán pedig Erdei Ferenc munkásságára emlékeztetően. Olvasmányos, elgondolkoztató. Mindegyik témáját egy-egy konkrétan megérthető, érzékelhető-átélhető jelenettel vezeti be. Ugyanakkor a fejezetek kidolgozásában egy nagytapasztalatú történész tárgyi pontosságra törekvő fogalmazása van jelen. Megbízhatok benne, tudom, minden megállapítása alapos kutatómunka eredménye. Saját, vagy hitelt érdemlő helyről származó kutatás összegezése. És mérlegelése.

Kiindulása Márai korabeli tájékozódása. Én még mellé tenném a költő Szabó Lőrinc reagálását. Két korabeli versét idézem fel. Benne az öröm fellángolását, de ugyanakkor Európát-féltését is követhetem. Miként az a versek kései önkommentárjaiból kiderül. Ritka szerencsés szöveguniverzum béli pillanatok szembesítése. Egy történelmi helyzet létrejöttének in statu nascendi bemutatása, majd veszteségei utáni számvetése.

* * *

Szabó Lőrincnek két verse kapcsolódik a történész Simon Attila által tárgyalt korszakhoz. Az egyik a bécsi döntést váró és latolgató honpolgárok izgalmi állapotát mutatja be. A versnek ez a felvezetése elemzi azt a pszichológiai helyzetet, amely az országot magával ragadta. A várakozásról szól, amelyet kivédeni nem lehetett. Ekkor már el kellett fogadni minden jövőbeli következményével együtt a döntés formáját és tényét. A vers másik része a döntés utáni hangulat szintén megkerülhetetlen örömét éli át. Mindkettő olyan nyomással nehezedik az akkori kortársakra, ami alól nem lehetett volna kivonnia magát semmilyen belső erőnek. Ezért hiányolom a versek megidézését a könyvből, mert éppen a pszichológiai megpróbáltatást érzékeltető leírás marad így ki belőle.

Az első döntés

Minden házban ott ült, mint a napi gondok,
minden szívben-agyban ott sajgott, szorongott,
minden percet úgy betöltött már a roppant
várakozás, mintha minden pillanatban
fölcsaphatna a láng, az akna a mélyből
s bomba rakna jövőt tűzből, vasból, vérből:

hat héten át mérte napra-nap a végzet
csikorgó mérlegén ujra ezt a népet,
ég s föld között himbált a remény s a kétség,
s mint apa szive a gyermek születését,
úgy vártuk a jövőt, az élet parancsát.
Most vagy soha! Tudtuk: fegyver vagy igazság!

S mint az északi fény az éj nagy gyászában,
felragyogott a hír… És utána: láttam,
utána: hallottam, utána: éreztem:
a hazát éreztem zsiborgó testemben,
azt az uj tizedrészt, mely, mint levágott tag,
a zsongó sebekbe lassan visszaforradt:

a hazát, ahogy még soha, a szent földet,
erdőket, folyókat, amint visszajöttek,
hegyek csontját, mezők meleg hús-ruháját,
s mire a városok lélegzete átjárt,
véremben vérükkel már úgy csókolóztam,
ahogy a halállal fogok csak a porban,

s kint az utcán minden tizedik emberre
úgy bámultam, mint egy drága ujszülöttre,
apára, fiúra, akit sose láttam,
édes testvéremre, akit megtaláltam:
hogy kilombosodott egyszerre a család!
Megnőttünk az őszben, mint tavasszal a fák.

Mit hoz még a tavasz, ha az ősz ily gazdag!
…Félve, súgva mondom: hozzon igazabbat,
hozzon jobb világot… Mint a síri Lázár,
káprázik a lélek a feltámadásnál…
Káprázik… De így is forrón süt felétek
s mindazt várja, ami még jog és igéret!

(1938)
A költő utóbb, az ötvenes évek közepe táján a Vers és valóság önmagyarázatában egy lényeges mondattal zárja visszaemlékezését: „Történeti esemény, a müncheni (vagy bécsi?) döntés fölötti öröm. A társadalom (Budapest népe) minden szervezés nélkül estére felment a Szent György térre, ott a miniszterelnökség erkélyéről valaki, talán Imrédy, kihirdette az eredményt és beszédet mondott. Napokon át boldog lázban égett egész Magyarország. Nemcsak a részleges eredménynek, de annak is örültünk, hogy nem kerül sor fegyveres összecsapásra.” Az öröm nemcsak a döntés látszólagos eredményének, de egyfajta bizonytalanság, háborús konfliktus elodázásának is szólt. Hiszen egy háború mindig két-esélyes, még győzelem esetén is véres. És különben is Simon Attila könyve többször is hangsúlyozza a látványos-kiábrándító különbséget a jól felszerelt csehszlovák hadsereg és a biciklivel, primitív tankokkal érkező magyar katonák között. De erről már Churchill háborús emlékiratában is olvashattunk megjegyzést, amikor hibáztatja a müncheni egyezmény önfeladását az erős honvédelemmel rendelkező Csehszlovákia esetében (szemben a gyenge harci erejű lengyelekért való kiállással).

Ekként is magyarázható a vers legizgatóbb poétikai eseménye, amelynek során ezt a versben végül is kívülről szemlélt eseményt a költő legbelsőbb létélményével kapcsolja össze: „véremben vérükkel már úgy csókolóztam, / ahogy a halállal fogok csak a porban”. Külső esemény? A nemzet pszichikai leírása e két verssorban alakul át belső, poétikailag is felvállalt létténnyé. A háború félelmétől való felszabadulást a várt nyereség kilicitálásának áldozatos izgalmában érzékeli. Költői „házi feladat”? A visszavonhatatlan vállalás tudatosítása.

Amikor Szabó Lőrinc – nagyon ritkán! – úgynevezett nemzeti témát vállal poézise számára, mindig a kétségbeesés és bizonytalanság szavát hallatja: a háború alatt az ostromra várva, a Vár romjait látva, a berni vereségben saját és a nemzet vesztes sorsát áterezve, majd pedig a Meglepetések hullámzó 1956-os ciklusát formálva.

Hat év, írja a történész a bécsi döntés következményeit taglalva. És mit ír a költő 1945-ös Naplójában? „Írom itt ezt, azt… Reménytelen! Úgy szét vagyok zilálva, verve! Mióta már? Amióta öntudatom van. S az utolsó hat év rettenetes volt! Csak hat év? Dehogy! Óriási erőnek kell bennem lennie, hogy oly rengeteget dolgoztam. Érzékenységem teljes életképtelenségre ítélt. Megijedtem tőle! – ez a magyarázata annak, hogy mégis élek.” És hogy öntudatának bizonytalansága összeszövődött ezzel a hat évvel, a Napló ismétlődései utalnak rá: „Ha csak karácsony óta számolom az életveszélyt vagy a halálos izgalmak állandósulását, akkor is már vagy száztizenöt-százhúsz napja. Pedig hat éve tart! Egyszerre vagyok erős és roncs. Másképp már nem lennék.” „S én, már fél éve! Már hat éve! Nincs itt segítség.” És összefoglalva elismétli igazolási védőbeszédében is, felfedve a versei mélyén égő bizonytalanságokat: „Tapasztaltam hat éven át, régen és újabban is, a perzekúciók és boszorkányperek minden modern változatát, azt az eltévesztett intranzigenciát, amelyet semmiféle tapasztalt felső vezetés és igaz szellemiség nem tarthat fenn sohasem. »Ki látott engem?« – folyton ismétlődik az egyénien tragikus kérdés Ady óta. Ki az igazi X., az igazi Y., az igazi Szabó Lőrinc? A legjobb akaratú magyar értelmiség frontjának ismerői jól tudhatják, milyen taktikai és ideológiai kaleidoszkópban keveredtek a szellemi frontok. Lehet, hogy csakugyan becsaptak azok a kaján csillagok, de akkor becsaptak mindenkit, be igazakat és hamisakat…” És felfedi verseinek egész sorát, kételyeinek minden halmazát. Megtalálja bárki az Osiris Klasszikusok Vallomások kötetében.

A másik vers egy látszólag Különbéke-jellegű életkép felidézése: egyszerre távolságtartás és élettörténet összekapcsolása.

Az Ipoly ünnepén
Csak sírj, anyám, sírj! Egyszerü és igaz
szived átdobog a fiadéba. Sírj
és ne szégyeld, hogy itt talállak
térdreborulva a rádiónál:

én még nem tudtam sírni, de könnyeid
látva elöntött a zokogó öröm:
te voltál az igazi költő
abban a nagyszerü pillanatban,

mikor húsz évet visszapörölve oly
sok balszerencse s annyi viszály után
először mond most ujra boldog
hálaimát ez a meggyötört nép.

Csak sírj, sírj bátran! Ez nem a gyengeség
sirása, ez már isteni fájdalom,
a tisztulásé, gyógyulásé, –
és milliók szive dobban össze

velünk egy hitben, míg az Ipoly felől
friss fénybe gyúl a százados ének. Ott,
azon a tájon éltem első
siheder éveimet, a szomszéd

Kürtös patakban törtem a nádat és
ha jött az árviz, deszkatutaj repült
velem a tulsó part virágos
rétje fölött a hegyek felé: most

ép onnan int a teljesedő remény,
onnan perzsel a Szózat, a Himnusz és
mint trombitán, lobog a hangja
csontomon és husomon keresztűl.

Sírj csak, sírj bátran, édesanyám! Nagyon
rád fér, hogy végre ne magadat sirasd,
és mireánk, hogy ujra merjük
hinni, csinálni a jobb világot.
(1938)
Szabó Lőrinc soha nem volt „politikus” költő. Ebben a versben sem a közvetlen történelmi esemény rendítette meg, hanem a megfigyelt reakció egy őt magát is személyesen érintő történelmi eseményre. Kiváltva a poétikai alkalmat, amellyel az eseményekről elbeszélést készít. A személyes emberi megrázkódtatás válik poétikai alkalommá a költő számára: felméri a történelmi esemény lélektani hatását a személyes reakciókra. „Szégyelltem környezetem és részben a félrevezetett barátaim terrorizmusának a hatása alatt hazafias verset írni. De mikor a visszacsatolási rádióriport [idején] szobámba lépvén anyámat már a rádió előtt térdelni láttam, elszégyelltem és elsírtam magamat, és most már volt írnivalóm.” – emlékezik majd a Vers és valóságban. És még a vers keletkezése után évek múlva is erre a jelenetre játszik rá egyik anyák napjai rádióinterjúja zárómondataiban: „Tudom, mire kíváncsi. Arra, hogy hol térdelt anyuka a rádióközvetítéskor. Tessék, itt… A református asszony letérdelt a rádió előtt, amikor felhangzottak Ipolyságról az első magyar szavak. Erről az esetről írtam azt a sokat emlegetett költeményemet.” (1943 május 2.) A jelenet és a poézis közötti különbségre ez az utólagos interjú-megjegyzés mutat rá. Ha csak „feladat” lenne a vers, a megrendültség hiányzana belőle. De itt két mozzanat is felülírja a „csak” leírást, poétikai és emberi megrendülést revelálva. Református és térdet hajt: nem szokványos vallásos aktus, hanem éppen annak megtörése, felülírása. Másrészt Szabó Lőrinc, bárha Horatius költészetét életében mindig mértéknek tartotta, de maga részéről az ódai formát (jelen esetben az alkajoszi strófát) magára vállaló verselési módozatot kivételes alkalommal ölt csak magára. Ekkor nem verset ír, de költeményt teremt, amelybe a nemzet himnuszát is beleszövi: „A »százados ének« = a Himnusz.” Hasonló megoldással majd a Vereség után című vers esetében él, az 1954-es berni futballvereség után: a klasszikus formáltság a külső esemény és a belső felháborodás, megrendültség összeszövője. Ott is – barátait, első hallgatóit idézve írja: – „százados ének”. Kimondottan is Horatius nemzeti megrendülését alapul véve.

És hogy az akkoriban sokat szavalt vers a költőben milyen poétikai alakulást indított el, arra emlékező magyarázata szintén rávilágít: megnyitotta benne a gyermekkor világát: „Mondhatnám azt is, hogy ebből a versből nőtt ki a Tücsökzene emlékvilága. A Kürtös-patak Balassagyarmat fölött ömlik az Ipolyba. A Katlan-gödörnél: ezekről is bőven szó esik a Tücsökben.” Pályája a szakmai közmegegyezés szerinti két nagy, világirodalmi rangú csúcsának egyikét éppen ebből a vers-jelenetből eredezteti (az első a Te meg a világ volt).

Történész könyvéről írva költő verseit idézem. Miként lehet valamely bizonytalanságot is kiváltó történelmi reménykedés egyben egy költői pálya egészen másfelé elvezető újra nyílásának ihletője. Erre is példát találhattam e két vers végiggondolásakor.

Valójában Szabó Lőrinc esetében az események sohasem a politika felé vezetnek költészetében. Most is joggal írhatta le a Vers és valóságban: „Nagyon finoman visszatartott hazafias megnyilatkozásnak érzem a verset: semmi uszítás a csehek és a tótok ellen.” Miként a versek keletkezésének idejére emlékezve szlovák származású, cseh kultúrattaché barátjával való viszonyáról is ekként ír: „Amikor pedig a Felvidék visszacsatolása természetes ellentétet támasztott az érzelmeinkben, én megmondtam Strakának, hogy többé politikáról nem tudok vele őszintén beszélni, másképp pedig nem akarok. Ettől kezdve kizárólag kulturális és magánérintkezésünk volt, de intenzív és szeretetteljes.”

A költő emlékezéseinek bizonysága: amikor a balassagyarmati valahai Templom, ma már Szabó Lőrinc utca végénél a közben elterelt és kiszáradt folyómeder felett évtizedek óta csak ipari műemlékként őrzött hídra emléktáblát illesztettünk pár éve, azt szlovák és magyar szponzorok segítségével tehettük:

* * *

Miután ide idéztem Szabó Lőrinc két örvendő, mégis a bizonytalanságba is beletekintő versének szellemét, térjek vissza Simon Attila keserű fejezetkezdő anekdotájához, amely már a visszarendeződés kísértetét idézi.

„1944 szeptemberében Losonc országgyűlési képviselője, Giller János levélben fordult Balla Pálhoz, a kultuszminisztérium miniszteri osztályfőnökéhez, amelyben arra kérte, hogy akadályozza meg azokat a szándékokat, amelyek célja a losonci Állami Polgári Leányiskola szlovák tagozatának a megszüntetése. Jelen témánk szempontjából valójában a kérés indokolása érdekes, Giller ugyanis szó szerint a következőket írta: ’Sorsunk bizonytalan, de különösen Losonc sorsa bizonytalan. A szlovák polgári tagozat fenntartása jogcím lehet nekünk is adott esetben. Azt hiszem, nem kell erre bővebben kitérnem’.”

Hadd zárjam írásomat egy ehhez hasonló anekdotához. A költő Baránszky László barátommal a múltnak szereplőiről beszélgetve szóba került a később oly különbözően megítélt kulturális vezető, Aczél György személye. Ekkor fiatal ellenálló. Jaross – akkor már belügyminiszter – asztaláról saját felesége el-ellopkodta az üres nyomtatványokat, ezeket aztán odaadta anyámnak, aki barátnője volt. Apám pedig Aczélnak, aki elvitte embereket menteni. Említi barátom. És háború után találkoztak apáddal? – kérdeztem rá reflexszerűen. Igen. De erről egy szót sem ejtettek. Kicsi ez a világ. Benne elhelyeződhet három különböző is. Jaross Andor, végül a nácikat kiszolgáló, deportálást elrendelő belügyminiszter, a kommunista ellenálló és a keresztény filozófus-esztéta. Magyar idők? Sajnos: magyar idők is. Laci barátom az ellopta szót használta. Akkor meglepődtem. Ma a történetekbe helyezve ez a kifejezés illik a legpontosabban.

* * *

És amikor mindezt olvasom, nálam évtizednyivel öregebb zeneigazgató barátom, Kövecs Imre emlékezését kapom. Részleteit ide idézem. Csatolmányként küldte egyik leveléhez mellékelve, éppen ezekre az évekre emlékezve, amint Dorogon gyermekeskedve a szemközti Duna-parton egy parányi „elveszett paradicsomot” teremtettek szüleikkel. A volt-nincs álom szinte egybevág. A történész elemezve leírja, a szemtanú emlékezve gyönyörködik és búslakodik az elszalasztott összerendeződés történelmi esélyének kényszerű elszalasztásán.

Soha nem tudom elfelejteni, hogy 1938 késő őszén, miután az első „bécsi döntés” létrejött, apám Puch-motorjára ültetett és bevitt Esztergomba végignézni a bevonulást. Az Esztergom és Párkány között átívelő híd közelébe álltunk. Mérhetetlen nagy tömeg gyűlt össze akkor a városban, egymás mellett a különböző katonai alakulatok, melyek aztán sorban egymás után indultak a híd feljárójához, majd azon átvonulva visszafoglalták a Trianon igazságtalan szerződésében tőlünk elvett területek egy részét. Felejthetetlen élmény volt ez számomra.

Hosszú évtizedek távlatából felmerült bennem egy akkori megfigyelés. 8 éves voltam. A gyalogos, lovas és gépesített alakulatok hídon menetelése közben repülőgépek állandóan felettünk köröztek. Valahogyan feltűnt számomra, hogy köreik mintha fokozatosan Párkány felé tágultak volna. Amennyire abban a gyermekkorban egy ilyen meglátást komolyan lehet venni, úgy láttam, hogy mozgásukkal a hídon haladó csapatok előrehaladását követik.

Édesapánk motorjával apránként bejárta a Felvidék közelebb fekvő részeit. Így kötött ismeretséget egy párkányi gazdával, akivel megegyeztek, hogy szántóföldje felét eladja. Ez a rész 198 m hosszú és 14 m széles birtok volt. Fekvését talán így lehet legkönnyebben meghatározni: a szemben fekvő esztergomi Prímás-sziget felső csücskétől 200-250 méterrel lejjebb – szemben. A Duna-partnak ezt a bal-parti részét Istenhegynek nevezték, remélem, ma is ez a neve. Ne gondoljunk valami nagy hegyre. A Duna bal oldalának ez a része inkább nagy partszakadásnak mondható, mely megközelítőleg a mi birtokunk táján kezdődik kb. 4 méteres magassággal, párszáz méterrel feljebb – a Duna folyását számítva – 70 méterre becsülöm. Tulajdonképpen egy nagy homokfal, melyben ezrével laknak a parti fecskék. E madárkák csivitelését nappal szinte állandóan élvezhettük.

A Duna formáló ereje következtében birtokunk nagyszerűen védett helyen feküdt. A legmagasabb árvíz esetén sem emelkedett a víz magasabbra, mint a pár sorral előbb említett 4 méteres partszakadás. Ha innen fürödni mentünk, 20-25 méternyi természet által formált lejtőn kellet csak leereszkednünk. Ennél ideálisabb helyválasztást nem igen tudok elképzelni.

A szántóföld, melynek a Duna felé néző első része (20-25m) virágoskertté alakult, körös-körül bekeríttetett – a drótkerítést embermagasságú faoszlopok tartották –, a folyó felé gyalog-közlekedők számára kiskapu nyitott utat, a telek végén pedig kocsibejáró nyílt.

A kert után épült a mi kis nyári lakunk – egy hallnak nevezhető szoba, mely ebédlő, társalgó, nappali szerepét töltötte be; ennek egyik oldalából nyílt a hálószoba 4 emeletes ággyal; másikból a konyha, mely után az éléstár következett, innen létra vezetett a padlásra. Nagyon jól éreztük magunkat ebben.

1942. június vége felé költöztünk ki először egy kétlovas stráfkocsival.

Api másnap átkerékpározott Esztergomba, de nem azzal kerekezett vissza. Nagy örömünkre és meglepetésünkre egy kétpárevezős, kormánylapátos ladikkal hozta haza biciklijét. Az esztergomi Kis-Dunaág mellett működött egy Komáromi nevű csónaképítő-mester, tőle vette ezt az áramvonalasra formált mesterművet. Idő kellett hozzá, hogy megállapíthassuk: azon a tájon a miénk a legszebb, legformásabb, legáramvonalasabb és ebből következően a leggyorsabb ilyen típusú jármű.

Szüleinknek szép számmal voltak ismerősei, kollégái Dorogról, Esztergomból és Párkányból. Egy-egy szép nyári délután szép számmal volt látogatónk. Ilyen esetben a mi lakásunk lett a barátok öltöző-kabinja, udvarunk pedig kerékpárjaik parkolóhelye. Mi, gyerkőcök pedig vittük őket csónakázni többnyire rövidebb útra, máskor bizony távolabbra.

Telkünktől feljebb két,- két és fél kilométer távolságra felfedeztünk egy kis szigetet Ebed közelében. Ebedi-sziget volt a neve. Nem egyszer megtettük, hogy ladikunkban hol többen, hol kevesebben, nem egyszer összesen 14-en foglaltunk helyet. Már a beszállást is nagyon óvatosan kellett végrehajtani, nehogy túlságosan oldalra billenjen. A két-két pár evezőt ilyenkor ketten kezelték testvéreim és még valaki – ennyit bíztunk vendégekre. Minden pad és fenékrács ember által foglalt hely volt. Magam a leghátsó ülés alá dugva lábaimat, a csónak legvégső pontján kormányoztam Körültekintő elhelyezkedés után – ilyenkor a ladikból nem több mint 7-8 cm látszott ki köröskörül – lassú evezéssel, óvatosan elindultunk. A folyó legszélén haladtunk, soha nem történt baleset. Így tovább tartott az út, de célunkat mégis elértük.

Az Ebedi-sziget nem lehetett hosszabb 200 méternél, szélessége sem haladhatta meg az 50 métert. Azért volt érdemes ide felevezni még a szokott sebességet is feláldozva, mert az Öreg-Duna felé eső oldala kivételesen puha, selymes talajú volt. Sehol egy kő, bármi, ami árthatott volna. Szabadon henteregtünk a lágy talajon. Nemcsak rajta, de lábainkkal felváltva combig taposgathattuk is, pár perc alatt csípőig álltunk a puha meleg, kvarchomok, vagy iszapszerű talajban. Ebből a vizes homokból csorgatással lehetett várat, bármi formát, egyebet építeni. Egymást is telecsorgathattuk.

A kis sziget másik oldalán haladt a Kis-Duna, melynek a szárazföldi oldalán jó néhány merítőháló volt felállítva, mögötte kis tanyával. A folyónak ezt az ágát emlékezetembe idézve 25-30 méter széles volt. Nem mondom, hogy egyszer sem úsztuk körül a szigetet, de ha egy-két alkalommal megtettük, igyekeztünk minél csendesebben, csapkodás nélkül tempózni, hogy ne zavarjuk a békés halászatot. Nem volt ránk panasz.

Nyugdíjas koromban kikerestem e vidék térképét. Néztem nagyítóval, kitartással méricskéltem, mert ezt a szigetet nem tudtam felfedezni. Már kezdtem elképzelni, hogy a térképkészítők lefelejtették. Kikerestem az ebedi (Objed) polgármester email-címét, s megérdeklődtem, mit tud erről, mert szerintem a térképről hiányzik. Leírtam, hogy gyakran ott strandoltunk, szórakoztunk. Lesújtó válaszában megírta a való helyzetet. Ott építettek a szlovákok papírgyárat. Ennek valami szennyvízlebocsátó csatornáját csak úgy tudták megvalósítani, ha ezt a környéket teljesen letarolták. Ebbe – említette nagy sajnálattal és rossz véleményét kifejezve – beleesett a bájos kis sziget is. Azóta már a gyárat is lebontották gazdaságtalan állapota miatt. Ilyenek azok, akiket sem természet, sem ember nem érdekel, csak az általuk megtervezett, elképzelt gazdasági érdek.

1944-ben nem vártuk ki a tanév végét. Április 3-án megtörtént az első bombázás, 2 nappal később, április 5-én kezdődött meg hát leghosszabb, de egyben – sajnos – legutolsó párkányi nyaralásunk. Szüleink féltek, hogy ipartelep lévén, Dorogot is bombázni fogják. Szerencsére, ez nem következett be. Tanév végéig onnan jártunk iskolába. Szeptembertől Párkányból jártunk iskolába. Életünk az előbbi nyarainkhoz hasonlított, csak a háború okozott bizonyos változásokat. Amit mi ebből elsősorban éreztünk, az Ipoly-híd bombázása volt. Az Almásfüzitő és Szőny felől érkező bombázók éppúgy elhaladtak Párkány, mint Esztergom felett. Tovább következett aztán az Ipoly hídja és a szobi vasútállomás, melyek rettenetes szőnyegbombázásokat kaptak. Ha esztergomi óvóhelyünkön tartózkodtunk, lábunkkal éreztük.

Félelmetes események is előfordultak néha telkünk környékén. Egy esetben közvetlen közelünkben kezdték üldözni Messerschmidt-vadászgépek a bombázókat, melyekkel együtt haladtak védőik is, ezek többnyire kéttörzsű vadászgépek voltak. Ott, fölöttünk alakult ki légi harc. Bebújtunk a házba, spalettákat bezártuk és hallgattuk a harc zajait. Lassan távolodott el tőlünk a csata. Más ilyen volt az, amit egy halász mesélt. Tőlünk nem több mint 100 méternyire, a partra félig kihúzott ladikjában fenékhorogzsinórját rendezte békésen. Egyszer csak valami surrogó hangot hallott a magasból, felnézett és egy motor nélkül zuhanórepülést végző gépet látott, mely éppen akkor indította be motorját – mi is hallottuk a váratlanul felzúgó hangot –, a Duna fölött vízszintesre fordulva közeledett felé és egy géppuskasorozatot eresztett rá – ezt is hallottuk, szerencsére nem találta el –, a golyók a csónakja mellett csapódtak a vízbe. A gép ablakán át egy néger pilóta röhögő képét látta…

A nyár vége közeledtével a Mária Valéria hídon egyre szaporodott az echós szekerek száma. Esztergomból Párkányba igyekeztek, majd még tovább. Ahogyan hallottuk, a legtöbben Erdélyből jöttek. Többen? Rengetegen! Nagy szakaszonként vándoroltak. Néha volt azért egy-egy fél- vagy egy órányi szünet köztük. Mind azt remélték, hogy nem érik utol az oroszok.

Közeledett a frontvonal!

Az esztergomi híd védelmében késő ősszel légvédelmi ágyúkat telepítettek, tehát várták, hogy bombázni fogják. A helyzet kezdett veszélyes lenni, hiszen másfél kilométer távolság egy bombázás esetén vajmi kis menedék. Október 15-én visszaköltöztünk Dorogra. Csak másnap reggel tudtuk meg a Szálasi-puccsot.

A frontvonal Dorogra karácsony délutánján, Esztergomba pedig este érkezett. A németek a hidat aznap déltájban robbantották fel.

Ezzel a DUNA kényszerűségből elkötötte azt a forró szálat, mely hazánk e két részét szorosan összekapcsolta.

Ezt az adatot az esztergomi híd közelében lakó dr. Korencsi László barátomtól tudom. Fél éve már csak emlékezhetek reá tisztelettel és szeretettel. Számomra érdekes, hogy 1938-ban, amikor még nem ismerhettük egymást, ő is ott volt a visszafoglalási ünnepségen. Egy templom tornyában harangozott.

Párkányi nyaralásainknak a háború egyszer s mindenkorra véget vetett. Persze sok egyébnek is, de az más tárgyát képezheti. Már az is gyásznap volt számunkra, midőn apánk egy párkányi látogatása után azt a hírt hozta, hogy ladikunkat ellopták. Képzelgettük, hová, hogyan kellett vagy lehetett volna eltenni, de ez olyan feladat, melynek nincs megoldása – utólag tudva, hogy a tél folyamán azon a vidéken mi minden történt.

Kis nyaralónk sorsát én, esztergomi diák valamennyire tudtam követni. Ha tanítás után a bazilikához felsétáltam, saját szememmel láthattam, hogyan bontották le apránként. Utoljára hetekig csak a kémény állt. Végül az is eltűnt.

* * *

Nem a visszacsatolás tehetett arról, hogy a visszacsatoltaknak át kellett élniük mindezt. Európa egészének meg kellett élnie. Függetlenül, hogy épp akkor, hova voltak csatlakoztatva. Antwerpentől a Volokalamszki országútig, Oslótól Krétáig. Max Jakob Saint-Benoît-sur-Loire-jától, Radnóti Abdájától, a piaśnicai és a katyńi erdőkig, Varsótól Drezdáig. Prágában, Pozsonyban, Budapesten. És hát Kassán és Losoncon úgyszintén.

Simon Attila könyve nagyszerű egyensúlyt teremt az olvasó tudatában. Hat év visszavonhatatlan történetét elhelyezi az akkori Európa nagypolitikájának egészében. Különös tekintettel a résztvevők és utódaik érzékenységére. Példázatos értékű olvasmánynak tartom. Örülök neki, hogy segít az emlékek elrendezésében.