Emlékbeszéd Esterházy János születésnapjára
Huszonöt éve minden március elején koszorúzással egybekötött emlékbeszéd hangzik el a Szép utca 3. számú ház falán lévő emléktáblánál. Itt az ideje, hogy megismerjük és meg is valósítsuk Esterházy elgondolásait.

Holnap, március 14-én lesz Esterházy János 115. születésnapja. Rövid élete 69 évvel ezelőtt március 8-án ért véget. E két jeles nap között tisztelettel gondolunk rá, de valójában az év minden napján hálát adhatunk a Teremtőnek, hogy a kemény megpróbáltatásokat hozó XX. században ilyen vezetőt adott nekünk. Kiket fog össze a nekünk szó? Esterházy János üzenete sokaknak szól. Azoknak is, akik nem akarják meghallani.

Gondoljunk először az örökségre, amivel Ő sáfárkodott, amire életét alapozhatta. Ennek egyik eleme édesapja 1905-ben bekövetkezett halálához kapcsolódik. Esterházy Lujza, János nővére így emlékszik vissza 1905. szeptember elsejére: Halálának előestéjén magához hívatta gyermekeit. Édesanyám az ágyához vitt minket. Papa megáldott mindhármunkat és alig hallhatóan ezt mondta János fivéremnek: „Légy mindig jó magyar, fiam, kisfiam…”
Ez a mondat az örökség egyik pillére.
A másik az Istenbe vetett hit és bizalom. Mondhatjuk az örökség anyai része.
A harmadik tényező, ami mélyen hatott az Esterházy gyerekekre, a Nyitraújlakon élő szlovákok helyzete. Megtanulták a nyelvüket. Átérezték a fájdalmukat, amit kortársaik éreztek, ha apjuk a jobb élet reményében Amerikába vándorolt. Csírájában tehát már gyermekkorában jelen volt, amit később pártelnökként hangoztatott: “A keresztény, nemzeti és szociális hármasság marad mindig minden kiindulásunk alapja”.
1935-ben lett országgyűlési képviselő, Kassát képviselte a prágai parlamentben. Első beszédének zárómondata: „kijelentem… akármit fognak csinálni, egyről: Szlovenszkó autonómiájáról, Szlovenszkó önállóságáról nem fogunk sohasem lemondani.”
Idézetek sorát lehetne hozni, amelyek bizonyítják, Esterházy János egész életében szlovák-magyar sorsközösségben gondolkodott.
Mondanivalóm számára a legfontosabb az a beszéd, amelyet Horthy kassai bevonulásakor mondott. “Mi itt maradt magyarok – mondta -, ígérjük, hogy kezet adunk az itt élő szlovák testvéreinknek és velük együtt dolgozunk egy szebb jövőért. Az ideát lévő magyaroktól pedig kérem, hogy az ide csatolt szlovákok nemzeti érzéseit tartsák a legmélyebb tiszteletben, engedjék meg, hogy ugyanúgy élhessenek itt, mint ahogy azt mi magunknak odaát követeljük.”
Ebben az idézetben a legjelentősebb szó a tisztelet. Hogy ennek jelentőségét megértsük, érdemes Andrej Sládkovičot idézni. Ő egyik versében így szólt a 48-as magyarokhoz:
Szeresd a szlávokat, e népeket;
vesszen a gőg, az úrhatnámság,
baráti kéz fogjon kezet,
céljaink egyek legyenek,
igaz legyen a szabadság.
Legyünk őszinték, és ismerjük el, hogy még ma sem adja meg mindegyikünk a szlovákoknak azt a tiszteletet, amit Esterházy sürgetett, sokkal inkább jelen van a gőg, aminek eltűntét Sládkovič a baráti kézfogás feltételének látta.
Tragikus, hogy Esterházy János a szlovákok és a magyarok számára is tanító, példaadó, közösen tisztelhető ember lehetne, mégis a hivatalos szlovák álláspont ellenségnek, a szlovák államiság számára veszélynek képzeli. Pedig, amit a beszédem elején mondtam, hogy hálát adhatunk a Teremtőnek, hogy nehéz időkben ilyen vezetőt adott nekünk. A nekünk szón egyrészről az egész magyarságot, nemcsak a felföldit értem, másrészről értem a szlovákokat is.
Azonban hogy közösen tisztelhessük őt, nekünk is, a szlovákoknak is változtatni kell. Szlovákiában meg kellene érteni, hogy nem számukra, hanem az idő rostáján már kihullott cseh-szlovák gondolat számára volt Esterházy kivégzendő, vagy legalább börtönbe eldugandó veszélyforrás. A hamis vádak alapján meghozott jogtalan ítélet nem ad semmiféle biztonságot a mai szlovák államnak, sőt a régi rágalmakhoz való ragaszkodás inkább szégyenére válik a szlovák jogállamiságnak.
Mi a mi feladatunk? Csupán annyi, hogy megfogadjuk Esterházy szavát. Vessük el a Sládkovič által kárhoztatott gőgöt, ne élcelődjünk például azon, hogy milyen idős Szlovákia. Szlovéniával kapcsolatban senkit nem zavar, hogy önálló államiságuk egyidős Szlovákiával. Szégyenteljes dolog azt mondani, hogy a szlovákok még a címerüket is tőlünk lopták, hiszen ezzel éppen azt felejtjük el, hogy évszázadokon át ez a címer épp úgy az övék is volt, mint a miénk. A hármas halom és a kettős kereszt éppen egységünk jele.
Akik szeretnek szőrszálakat hasogatni, felemlíthetnék, hogy Esterházy kassai beszédében a magyar fennhatóság alá került szlovákok számára kérte a tiszteletet. Az adott helyzetben akkor épp erre kellett a figyelmet felhívni. A tisztelet azonban minden szlováknak kijár. Hiszen ezt az országot, Hungáriát, kezdetektől egészen 1918-ig együtt alkottuk, együtt építettük. Ha Nyitraújlakon megkérdezték az embereket, hogy ők kik, azt felelték, tótajkú magyarok vagyunk. A mai szóhasználattal ez azt jelenti: szlovák nemzetiségű magyar állampolgár. Azóta az állampolgárság megváltozott, de ez még nem ok, hogy a közös múltat megtagadjuk. Még akkor sem, ha Szlovákiában a politika vezérelt történelemhamisítás tagadja a történelmünk közös voltát. Ezért a sok kisajátítási kísérlet és részben ezért hamisítják meg Esterházy János tevékenységét is. Mi azonban inkább kövessük őt magát, aki azt hirdette: „Nekünk, magyaroknak és szlovákoknak azt kell keresnünk, ami közelebb hoz bennünket és nem azt, ami eltávolít.” Nagyon is fontos és a mai helyzetre is igaz az a kijelentése, hogy „Ha a magyarság meg akarja tartani szerepét Közép-Európában, akkor olyan légkört kell itt teremtenie, amely kizárja a gyűlöletet, féltékenységet, és biztosítja a különböző nemzetek között a békés együttélést.”  
Végül szólni kell arról a törekvésről, amely nem csupán egy ártatlan politikai üldözöttet lát Esterházy személyében, hanem egy Istenbe kapaszkodó, szentéletű embert, akinek az oltárra emelését is fontosnak tartaná. Tény, hogy Esterházy, egyrészt ártatlansága tudatában, másrészt áldozatként önként vállalta a szenvedést. Ki-ki elébe terjesztheti hát a maga gondját-baját, de a legméltóbb fohász az ő esetében éppen az, ha a szlovák-magyar megbékéléshez kérjük az égi segítséget. Ez ugyanis ma – sok biztató jel ellenére – egyfajta csodaszámba menne.
Ez a világ azonban tele van csodákkal. A tavaszt váró reménységet olyan szépen fogalmazza meg Izajás próféta: Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgaira figyeljetek! Nézzétek: én valami újat viszek végbe, és már sarjadóban is van, nem látjátok?
Sarjadónak látom a magyar-szlovák megbékélést is, de csak akkor, ha képesek vagyunk Esterházyra figyelni és őt követni.
2016. március 13-án
Surján László