BARTÓK SZEMÉVEL LÁTNI ÉS LÁTTATNI

Az alábbi szöveg Herczku Ágnes Brüsszelben elmondott nagy sikerű  előadásának írott változata, ami hamarosan megjelenik jegyzetekkel alátámasztva egy kiadványban is.  Megszívelendő gondolatait ajánlom mindenkinek szíves figyelmébe: épüljünk, gazdagodjunk belőle [S. L.]

Szeretettel köszöntök Mindenkit a Megbékélési Mozgalom által szervezett Konferencián, köszönöm a megtisztelő lehetőséget, hogy egy ilyen rangos fórumon megoszthatom Önökkel a gondolataimat! Herczku Ágnes vagyok, főállásban a Magyar Állami Népi Együttes énekes szólistája. A szervezők jól tudták, mivel foglalkozom és talán azt is, hogy a munkám és az érdeklődésem miatt rendszeresen megfordulok határon túl népdalokat gyűjteni – ahogy anno Bartók Béla is tette –, és evégett van személyes tapasztalatom is a szomszédos országok lakóival. Eleinte csak a kíváncsiság vitt, nem olvastam szakkönyveket, de idővel egyre jobban érdekelt az is, hogy hogyan és miért gyűjtöttek a “nagyok”: Bartók Béla, Kodály Zoltán. Megismerve publikációikat – elsősorban Bartók Béláét – nem csak a tudásuk nyűgözött le, hanem a legtragikusabb történelmi pillanatokban is álhatatos, humánus, elfogulatlan, a minden körülmény között európai emberhez méltó magatartásuk is.

Előadásom iránymutatója Bartók Béla népek testvérré válásának eszméje:

“Az én igazi vezéreszmém, amelynek, mióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmtől telik – szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab, vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!” 1

   Mielőtt azonban azt hinnék, hogy valami romantikus ideált kergetve majd fél órán keresztül pátosszal teli hangon –  különböző népdalokkal ízlésesen megspékelve –, a feltétlen és odaadó szeretet igéjét fogom hirdetni…kiábrándítom Önöket. Nem ez a feladatom. Nem ez a feladatunk. Hiszen súlyos okai vannak, hogy ma, a XXI.században, Európa közepén élve Megbékélési Konferenciára van szükség a közvetlen szomszédaink közt, mert valami nem működik

Közhelyes a hasonlat, miszerint a gyógyuláshoz ki kell vágni a fekélyes sebet, ami ugyan fájdalmas, de elkerülhetetlen. Én szívesebben hozok példát a művészetből. Ingmar Bergman Suttogások és sikolyok című filmjében három nővér közül kettőnek a látszólagos jó viszonya semmisül meg pillanatok alatt, a gyerekkorig visszanyúló sérelmek, igazságtalanságok – finoman szólva szókimondó – felhánytorgatásával. A vádak kölcsönösen igazak… Ezt a lelke mélyén mindkét nő tudja. Látszólag totálisan “lenullázzák” egymást. De ezen – a kiürített és porig rombolt terepen – el lehet indulni… Innen lehet felépíteni valami egészen újat, egy kapcsolatot, amit már igaz tartalmak töltenek meg.

Ne riadjanak meg, a kapcsolatunk-újraépítéséhez-a-jelenlegi-lerombolásának-szükségessége alatt nem a trianoni döntés revízióját értem. Párbeszédre égető szükség van – például – országaink történészei között, de ahhoz egy másik kezdeményezés, egy másik konferencia kell. Specifikus, a társadalomtudományok összességét illetően szűk ismereteimhez és az előadás rövid időtartamához mérten szeretnék tehát – szókimondóan beszélni problémákról és lehetséges megoldásokról. Kérem, hallgassák nyitott szívvel! 

“Sine qua non-közhelyek”

1.  a megértéshez – szeretethez – az egymás kölcsönös megismerése kell (azt szeretjük, amit ismerünk)

2. az ismeretlentől félünk – a félelem agressziót szül;

3.  a magunk jobb megismeréséhez más kultúrák ismerete is kell

4.  a különbözőségekben tudjuk a legjobban megragadni a sajátosságokat

5.    mások kultúrájának megismerésével mi gazdagodunk

Ismerjük a szomszédok kultúráját? És a sajátunkat? Ezen belül a népzenénket? Ha három mondatban meg kellene fogalmazniuk, milyen is a saját népzenéjük, tudnának rá válaszolni? Mitől magyar a magyar népdal, mitől lesz szlovák a szlovák és román a román?  Szkeptikus vagyok: az átlag ember szerintem zavarba jönne már a saját kultúráját “kikérdező” embertől is, nemhogy aki a szomszédokról faggatja! De had’ segítsek…

herc

Rövid összefoglaló a népdalról…

Mindhárom nemzetnek megvannak azok a dalai, amelyek rá és csakis rá jellemzőek és mindhármunknál rengeteg olyan dal van, amit átvettünk a másiktól és a saját képünkre formáltuk.

Bartók különböző mélységben megfogalmazott népdal-definíciójából a legegyszerűbben vett: népdal az, amit adott területen sokan, sokáig, egységesen és szájhagyomány útján énekelnek. Persze illik továbbfinomítani: szűkebben 2 a népzene parasztzene, mert a parasztság őrizte, hordozta, csiszolta és adta tovább, s ez élesen elválasztható a városi műzenétől; stílusa van; az újabb zenei hatásokat asszimilálni, a maga stílusára átformálni képes 3; a zenei ösztön spontán kielégítője, természeti jelenség, ebből fakadóan “…a legmagasabbrendű művészi tökéletesség megtestesítője. Klasszikus példái annak, miként lehet a legkisebb formában, a legszerényebb eszközökkel valamilyen zenei gondolatot a lehető legtökéletesebben kifejezni.” 4

Bartók 1906-tól járt gyűjteni, Kodály Zoltán útmutatásait követve, és szinte az első perctől kíváncsian fordult a szomszéd népek zenéje felé is. Akkor, az első világháborút megelőzően még az “igazi” tiszta forrásból meríthetett 5. Ahogy írja: “…a szó legszorosabb értelmében vett parasztzenét teljesen virágzó állapotban találtam nálunk Magyarországon, és szomszéd népeinknél is, a szlovákoknál, ruténeknél és románoknál.” 6

            Legáltalánosabban a szlovák-rutén-magyar népdalokra egységesen jellemző, hogy “többféle stílus egyidőben egymás mellett békésen megfér, térben pedig az egész nyelvterületre kiterjeszkedik. Másszóval pl. a magyar nyelvterületen mindenütt nagyjából ugyanazt az anyagot találjuk, csupán a régi pentaton dallamok mutatnak országrészenként csekély (…) eltéréseket.

            Nem így a románoknál. A román népzene ti. nem egységes, (…)területenként sokszor teljesen különböző, szinte ellentétes karakterű. Már legalábbis ami a régi Magyarországhoz tartozó románlakta területet illeti. (…)

Ezért “ a magyar és román népzene kölcsönhatásának kérdését éppen a román népzenének szétdaraboltsága (…) bonyolulttá teszi.” Ezzel szemben “ha magyar vagy tót területen mondjuk 2-3- szomszédos falu anyagát (…) felgyűjtjük, nagyjából megkapjuk az egész nyelvterület zenei anyagát – dióhéjban. (…) Azt lehetne mondani, hogy a magyar és tót anyag függőleges irányban, a román pedig vízszintes irányban gazdagabb, változatosabb.” 7

Aki ennél picit bővebben tájékozódna, íme egy összefoglalás a teljesség igénye nélkül, Északról Dél felé haladva!

  1.  a szlovák népdal főbb jellemzői 8

–         a “diagnózist” Bartók 15 000 dallam vizsgálata (hangnem, dallamsorok száma, főzecúra záróhangja, szótagszám és ambitus) alapján állította fel 1920-ban és érvényét máig sem vesztette el!

a)     a régi stílust az alkalomhoz kötött dalok: lakodalmas, arató, szénagyűjtő, bölcsődalok, stb. valamint a valaská néven ismert dallamok (tk. egyetlen dallam eltérő formái) alkotják, ez utóbbiak túlnyomórészt parlando rubato dalok és túlnyomórészt 6 szótagú, izometrikus sorokból állnak, hangnemük kivétel nélkül mixolíd, szövegük a pásztorélethez kapcsolódik, Zólyom megyében és attól északabbra találhatók meg, ahová a vlah kolonizáció 9 eljutott, tehát a valaská nem egységesen elterjedt Szlovákiában

példa:Joj, Zajali, zajali… 

b)      morva dallamokból, valamint a valaská dallamok tempo giusto változataiból, 6-7-8-több szótagúvá, többnyire izometrikus strófaszerkezetűvé fejlődött, homogén stílusú dallamok csoportja 

példa: Ked’son bola – 16.dallam (BBÍ/3, 191.o.)

c)     újstílusú dallamok; többnyire négysorosak, sorszerkezetük ABAA, ABBA,   AAvAvA, AA5BA, ABCA, stb., tehát az első és az utolsó sor mindig megegyezik, erős a magyar újstílusú hatás, sokszor kétszólamú –  terc párhuzammal 

példa: Takaja do tanca… – Elment a szeretőm…(AABA)

        kétszólamúság a magyarban is!

Természetesen az ezer éves együttélés alatt nemcsak mi adtunk dalokat a szlovákoknak, hanem sokat kaptunk is. Erre a legismertebb  példa a Megkötöm lovamat kezdetű dal. Nem mellesleg: a dal szlovák eredetijéből született a szlovák nemzeti himnusz!

példa: Megkötöm lovamat… – Azt mondják nem adnak… (B.B. is  feldolgozta a 10 könnyű zongoradarabban!) – Kopala studienku  pozerala do nej…

(A helyzet iróniája egyébként, hogy ezt a dalt a legtöbb magyar az első 5 magyar népdal közé sorolná, a népszerűségét pedig olyan beat-pop sztároknak is köszönheti, mint Bródy János és Koncz Zsuzsa, a Ha én rózsa volnék kezdetű, erősen pártállam-ellenes üzenetű változatával… J)

2. a magyar népdal főbb jellemzői 10

–         7000 dallam vizsgálata után (variánsokat nem számítva!), Vikár Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László, Molnár Antal és Bartók saját gyűjtéseiből írta le 1933-ban először tudományos rendszerezésének eredményét, ez is mai napig irányadó, a későbbi gyűjtések sem cáfoltak rá

a) a régi stílus jegyei: túlnyomórészt parlando rubato ritmus, négysoros, strófikus, izometrikus sorok, 6-7-8-9-10-11-12-es szótagszámmal, pentaton skálán alapul (ázsiai, északi török-tatár alap), ereszkedő dallamok, az egész Kárpát-medencében egységesen elterjedt (sőt Moldvában is)

példa (a kvintváltásra is) : Fölszállott a páva… – 6 soros; Istenem, Istenem… – 12 soros

b) egységes stílust nem alkotó dallamok: idegen, ny-európai hatás, cseh-morva-tót közvetítéssel (nem némettel!), régi szertartásos énekek – lakodalmas, arató, párosító stb. dallamok, szövegük gyakran tréfás, illetlen 

példa: Arass rózsám, arass, megadom a garast, ha én meg nem adom,   ihajla…; Az árgyélus kismadár…

c) az újstílusú népdalok tömegében csak  a 19. század második felében kezdtek kifejlődni, ritmikájuk tempo giusto, a régi stílusú 10-11 szótagú dallamokból kiindulva, dúros hatás érezhető (Ny-ról), szerkezete AABA, ABBA, AA5BA stb., tehát az első és az utolsó sor megegyezik, hatással bírt a szlovák és a rutén zenére, de a román és délszláv zenékre nem

példa: Udvaromba hármat fordult a kocsi… (ABBvA) 

3. a román népdal főbb jellemzői 11

 – Bartók saját gyűjtéseinek vizsgálata után levont következtetései alapján (1917 és 1934) a teljesség igénye nélkül:

a) a román népi anyag területenként nem egységes, főbb területei a bihari, a hunyadi és a máramarosi. Ebből a hunyadi és a bihari semmilyen idegen hatást nem mutat, tehát a román népzene legjellemzőbb stílusrétegének tekinthető (Már az írás megjelenése után hallgatott meg Bukarestben 8000 dél-romániai felvételt!) 

b) két fő dialektusa az északi: Máramaros-Ugocsa; és a déli: 1. bánáti vagy refrénes dialektus, 2. bihari, 3. fríg kadenciájú az Alsó-Fehér, Hunyad, Szeben megyék területén. A harmadik terület: Mezőség és a Kis- és Nagyküküllő vidéke, itt a 8-szótagú régi székely pentaton népdalok átvétele mutatható ki 

példa: Árva vagyok apa nélkül…(43a var.) – Haidă mândră…(BBÍ/3. 251.o. 43b)

c)  a román népzene 4 fontos osztálya: kolindák (karácsonyi énekek); siratók; hangszeres tánczene; alkalomhoz nem kötött dalok (doina). A román népi szövegek szinte csak 8 szótagú sorokból állnak (kibővítés 11-szótagúra pl.: “trai lai lai”)

példa: Bună veste gazdă-n casă…(kolinda)

d)     a legrégibb stílusú dalai, az ún. hora lungă  (am.“hosszú ének”) dallamok, az I. vh. előtti Románia és Máramaros-Ugocsa egységes karakterű dallamai 

e)     Máramaros:  zeneileg teljesen elütő a többi területtől, a hora lungă-k kivételével tk. csak tánclépésszerű, pontozott ritmusú, más szerkezetű dalokat ismer

példa: Jocul Bărbătesc – Hej tu mândru…

f)      A magyar újstílus semmilyen hatást nem gyakorolt a román népzenére.

Mire alapozza Bartók azon következtetéseit, hogy kinek melyik zenéje átvétel a szomszédtól? Természetesen a nagy számok törvénye és az elterjedés nagysága alapján. Ha tehát egy bizonyos típusú dalnak pl. Szlovákiában számtalan variánsa van, és a közösen lakott területeken a magyaroknál is fellelhető valamelyik változat, de csak korlátozott számban, sokkal kevesebb variánst felmutatva, akkor szinte biztos, hogy a magyarok vették át azt a szlovákoktól. Ha pedig azt írja, hogy a mezőségi románok átvették a magyar pentaton dallamot és beépítették saját zenéjükbe, azt azért mondja, mert egyrészt a pentaton hangsor egyértelmű rokonságot mutat a volga-menti cseremiszek ázsiai gyökerű zenéjével, másrészt nálunk a pentaton dallamoknak 6-7-8-9-10-11- és 12-szótagú sorokra épülő versszakai vannak, (tehát sok-sok variáns), ugyanakkor a románoknál csak a 8-szótagú változata él. Tehát nem azért, hogy “elmagyarosítsa” akár a román, akár hasonló esetben a szlovák népzenét. És fontos: szinte minden összehasonlító tanulmány végén megjegyzi, hogy még sok a feltáratlan terület, gyűjteni kell még és fenntartja annak lehetőségét, hogy az újabb kutatások eredményei felülírják az övét 

Újfent meg kell jegyezzük, hogy a népdalok bartóki rendszerezése a mai napig irányadó maradt mind a magyar, mind a szlovák, mind a román népzenekutatók és zenetudósok számára, bár a tudományág természetesen sokat fejlődött azóta, hol megerősítve, hol árnyalva Bartók megállapításait.

… és a “bartóki  tartásról”

Bartók törekvése kezdetektől az igazság feltárása volt 12, igazi tudósként kerülte a prekoncepciót, mégis kapott a nyakába eleget… Itthon “lehazaárulózták”, “hazafiatlan kútmérgezőnek” titulálták, Romániában  “veszélyes soviniszta”, a “magyar revízionizmus eszköze”. Szlovákiában élete végéig nem adták ki a tót népdalok harmadik kötetét, mert a döntéshozóknak szúrta a szemét, hogy az újstílusú dallamokból olyan sok a magyar eredetű. Szerencsére mindig voltak hozzáértő szakemberek, akik megvédték: például itthon a Néprajzi Társaság, Romániában a Román Zeneszerzők Társasága.

“Arra akarnám felhívni a figyelmét – írja Bartók Vinko Žganec horvát zenetudósnak –, hogy abban nincs semmi lealacsonyító, ha egy nép, vagy éppenséggel ilyen kis terület, mint Muraköz, ilyen vagy olyan tekintetben egyik vagy másik szomszédjának befolyása alá kerül. Hiszen ettől még megmaradhatott és meg is maradt a Muraköz népe horvátnak, amint pl. a szlovének is szlovének maradtak, bármennyire is elnémetesedett a népzenéjük. (…) Az volna a legörvendetesebb, ha minden ország, minden országrész, minden megye, sőt falu valami tősgyökerest, eltérőt tudna produkálni. De hiszen ez nem lehetséges, mert az emberek, akár egy nyelven, akár különböző nyelven beszélnek, egymással érintkeznek, egymásra hatnak. Ezeket a kölcsönhatásokat kell nekünk kutatóknak a legnagyobb tárgyilagossággal kibogozni.” 13

 Hadd idézzek most egy egészen fiatalkori, 1907-es, Geyer Stefi hegedűművésznek írt szerelmesleveléből:

“Még valamit a létcélról. (…) …kisebb arányokban jóformán mindenkinek s mindennek van létcélja, még a szúnyognak és a bolhának is. Nekem például legszűkebb arányokban az, hogy egy néhány embernek apróbb örömöket szerezzek, nagyobb arányokban pedig az, hogy ennek a félurakból álló züllött társaságnak, melyet magyar intelligenciának neveznek, javát szolgáljam, népdalgyűjtéssel, stb stb.” 14

A levélből nemcsak az elhivatottság, az alázat, hanem a keserű irónia is kiérződik, amivel kritikusan, elfogulatlanul szemlélte azt a társadalmat, azt az osztályt, amelynek maga is részese volt. Hogy a széthúzás helyett összefogásra van szükség, erről 1912 –ben (!) így ír Ioan Busițiának, a belényesi gimnázium tanárának, akivel később életre szóló barátságot kötött: 

“Küldök Önnek egy verseskötetet Adytól, aki legfiatalabb, de legjobban tisztelt költőnk Petőfi és Arany óta. Különösen felhívom a figyelmét a 30, 34, 38, 43, 44, (…) lapon lévő versekre. Az első vers azt mondja, hogy a magyaroknak, románoknak és szlávoknak ebben az országban egyesülniük kell, mert mindannyian testvérek a nyomorúságban. Sohasem volt még költőnk, aki ilyet le mert volna írni.” 15

Hogy Bartókot mennyire az alapos megismerés vezette gyűjtőútjai során, az is bizonyítja, hogy a hatékony helyszíni lejegyzést, ill. a szövegbeli összefüggések azonnali felismerését elősegítendő: megtanult szlovákul, románul, ruszinul. Románul egész kitűnően, szlovákul és ruszinul annyira, hogy ne kelljen a szövegek leírásánál tolmácsot hívni. (Ebben sajnos a nyomába sem érek, de arra nagyon ügyelek, hogy az idegen nyelven előadott dallamokat annak prozódiai szabályai szerint, jó kiejtéssel énekeljem, értelmezve, értve a szöveget.) 

Amit fontos leszögeznünk: Bartók Béla szilárd jellemességén, a fentebb idézett elgondolásain sem az I. világháború, sem a trianoni döntés, sem a II. világháború nem változtatott. Pedig fordulhatott volna is a kocka, saját szülőfaluját is elcsatolták, Pozsony, második otthona is “odalett”, még akár meg is utálhatta volna a románokat és a szlovákokat! – mondanák bizony sokan… De nem. Rettenetesen aggódott, “mi lesz a román-magyar barátsággal” 16, féltette az egye törékenyebb emberi viszonyokat, féltette a munkáját, félt, hogy elvész számára az a világ, amiben a legotthonosabban érezte magát: a békés, a mindig nyitottszívű emberekkel teli falvak világa, legyen az az Ipoly-mentén, Biharban, vagy Somogyban. 

Nekünk ma sokkal könnyebb helyzetünk van, mégis az a ritka fehér holló, aki mély meggyőződésből fordul kíváncsian és nyitottan, szellemi felsőbbrendűség nélkül a másik felé. Mi okozza a feszültséget? Miért kell ezt és a többi konferenciát megszervezni?

Tapasztalatok…

            Mint említettem, magam is járok gyűjteni, igaz, szinte kizárólag magyarokhoz. Szlovákiában voltam ruszinoknál dr. Agócs Gergely segítségével, valamint cigányoknál Bodrogközben, Szabolcsban, Romániában a Kis-Küküllő mentén és Székelyföldön, de ott is magyar cigányoknál, nem volt gond a kommunikációval. Jártam moldvai magyar családoknál, gyűjtöttem Gyimesben, Mezőségen és Kalotaszegen. Főleg ez utóbbi két dialektus falvaiban. Legutóbb ez év szeptemberében  látogattam meg azokat, akikhez szívesen visszajárok és már tudva a konferencia meghívásáról, végeztem egy kis közvéleménykutatást, természetesen nem reprezentatívan… A megkérdezettek túlnyomórészt falusi parasztasszonyok voltak, van, aki alig hagyta el életében a faluját, van, aki vegyes lakosú településen él, van, aki szinte színmagyar faluban. Amikor rákérdeztem, volt-e valaha bajuk a román szomszédokkal, vagy egyáltalán “a románokkal”, kivétel nélkül azt mondták, hogy soha semmi összetűzésbe nem keveredtek, még Ceaușescu idejében sem. De mikor azt kérdeztem, mi a viszonyulás a vegyesházasságot illetően, arra már inkább azt válaszolták, hogy jobb szeretik, ha a magyar magyarral tart össze. “Há’ mér’? Amiér’ mindenki a tüzet odahúzza a saját fazaka alá…” –

mondta a buzai Eke Péterné Simon Mari néni. Ebben benne van egy egészséges identitástudat, na meg a vallás kérdése is, ami ma a falvakban valós kérdés. Ha a szerelem aztán mégis erősebb a hagyománynál, akkor az ismert megoldás lép életbe: a születendő fiú az apja vallását, a lány az anyjáét veszi fel. (Ez a magyar katolikus-református vegyesházasságoknál is bevett szokás, bízzunk benne, hogy ez a sajátos demokrácia minden családnál érvényre jut.) Valamint: jobb esetben a gyerekek kétnyelvűek lesznek.

            Ami engem illet: gyűjtő- és koncertkörutaimon ritkán kerültem kapcsolatba  románokkal, de arra a kevésre jó szívvel emlékezem, akár falun útbaigazításról, akár autópályán kerékcseréről legyen szó…J

Megkérdeztem két értelmiségit is, egyikük Kallós Zoltán Kossuth-díjas erdélyi magyar néprajzkutató, népzenegyűjtő. “Válaszúton (Răscruci) – mondja Zoli bácsi – Ceaușescu előtt vegyes nemzetiségű lakosság volt, egy kis közösség, soha  nem voltak problémák. Volt két kocsma, a nagyobban volt a románoknak a tánca, a kisebben a magyaroké – egyidőben –, átjártak egymáshoz, a jobb táncosok ugyanis ismerték egymás táncát. Ez a kis közösség Ceaușescu alatt megszűnt, a zenészeknek még azt is megszabták, mit játszhatnak a lakodalmakban, s mit nem. A vegyes falvakban megtiltották a külön táncalkalmakat. Ezért megszűnt a folytonosság. A 40 év alatt kihaltak a régi zenészek, táncosok, a fiatalok már nem tudták kitől megtanulni a táncaikat. A securitate behivatta a rendőrségre azt, aki magyarul énekelt, kikérdezték, mit és miér énekel. Eke Mari nénit is Buzáról például. Nálam volt házkutatás, kitéptek a kézirataimból, elvittek leveleimet… A román folkloristák is nacionalistának, ill. narodnyikoknak voltak bélyegezve. Ebben az időben lehetett érezni, hogy a hétköznapi román embereket sikerült negatívan befolyásolni, a magyarok ellen hangolni.” – És mi a helyzet ma? – kérdeztem. – “Itt Válaszúton, a környéken nincs baj. Csak akik félre vannak vezetve az “urak”: a politika által, és a tv-ben sugárzott műsoroktól…” – ezt sajnos nem magyarázta meg jobban, mit ért alatta…

A másik értelmiségi egy kolozsvári fiatalember, végzettségét és foglalkozását tekintve klasszikus zenész, de jónéhány erdélyi falu parasztzenéjét is jól ismeri. Tőle azt hallottam, hogy van egy nem túl régi gondolat, ami egyre több embert egybefog,  ez a: “mi erdélyiek vagyunk”. Egy nemzetiségtől független identitástudat (amire szerinte inkább az erdélyi románok adnak). Mindenesetre az én olvasatomban tükröz egy igényt az összetartozásra – itt épp területi alapon meghatározva – a különállással, széthúzással szemben. De nyilván Önökben is azonnal felmerül: nem mindenki erdélyi Romániában; másként élik meg a problémát a vegyeslakosságú területen élők, mint az egységes etnikumú területek lakossága; és talán az sem mindegy, hogy falusi – ahol még ma is sokkal személyesebbek az emberi kapcsolatok –, vagy városi viszonyokról beszélünk. 

Természetesen rákérdeztem a székely automómiai törekvésekre is. Mint elmondta, nem csak etnikai, kulturális kérdésről van szó, hanem gazdasági kérdésekről is. Példának  az aránytalan visszaosztást hozta fel, hogy “ahhoz képest, hogy a székelyföldi megyék mennyivel járulnak hozzá Románia gazdaságához, aránytalanul kevés pénzt kapnak vissza Bukarestből, a pénz a szegényebb megyékhez megy”. Ez csöppet sem mellékes kérdés. Nagy általánosságban elmondhatjuk: ha nincsenek megélhetési problémák, az emberek kevésbé foglalkoznak nemzetiségi-etnikai problémákkal, nincs “bűnbakkeresés”. Ez Németországban, Észak-Írországban, Franciaországban, stb. úgyanúgy érvényes.

Nem tisztem igazságot tenni, de véleményem természetesen van: a saját nemzetem kultúrájának, nyelvének fenntartásáért, jogaiért kiállok (magyar határon innen és túl is). Azt, hogy ennek garanciális kereteit  Romániában csak egy autonómia adhatja-e meg, vagy “csak” olyan törvények 17, amelyek biztosítják a nyelvtanulást a bölcsődétől az egyetemig, az anyanyelvi ügyintézést, intézményeket, színházat, stb.: nem tudom. Nem élek ott, nem tudom megítélni a valós viszonyokat. Sokunkat kísért a délszláv háború emléke… aggódom. Ezt nem akarom. De mi is a baj igazán azzal, hogy például Marosvásárhelyen (Târgu Mureș) egy piacon magyarul is olvasható legyen a krumpli és a répa? Provokatív? Két nap múlva kikiáltanák az “uniót Erdéllyel”-t, a Magyarországhoz való csatlakozást? Valós veszélyt jelent a románok területi, kulturális integritására, ha a magyarok élnek kisebbségi jogaikkal? (A kérdés a szlovák hallgatóság felé is releváns.) Az összefoglaló “szentenciámat” későbbre tartogatom, addig csak egy érdekes példa: Finnországban többször is megfordultam zenész kollégáimmal, ott láttuk, hogy a települések neve svédül is ki van írva. – Nahát! Errefelé élnek svédek? – kérdeztük a helyi vezetőnket. – Nem. – Akkor miért? – Hogy ha abból a 6 százaléknyi (!) finnországi svédből valaki épp erre kirándul, tudja, hol jár…

Szlovákiában jóval kevesebbet voltam gyűjteni, alig van tapasztalatom, ezért kollégámat, a füleki (Fiľakovo) dr. Agócs Gergely népzenész-folkloristát kérdeztem meg, aki egyetemista kora óta Budapesten él, de családja, munkája révén mindkét országban otthonosan mozog, szélesebb rálátással bír egy átlagos felvidéki magyarnál.

Felvidéki… Itt álljunk meg egy kicsit. Felső-Magyarország – Horné Uhorsko, az egykori Magyar Királyság (Uhorski Kral) északi része; a török hódoltság alatt a Magyar Királyság, a Kárpát-medence  keskeny nyugati sávjával;  a 19.sz.-tól Felvidék – Horná zem. Ez utóbbi elnevezés szálka a szlovákok szemében, aminek az okai az I. világháborúig vezethetők vissza. Vajon tudatosítjuk mi magyarok, hogy Felső-Magyarországon (Felvidéken) mindig éltek szlovákok, ruszinok, lengyelek? Tehát ha Felvidéket említünk, ne csak a felvidéki magyarokat értsük alatta?  Vajon a szlovákok tudják, hogy Csehországtól pontosan a Magyar Királyság egykori határai választják el? Hogy az államkereteknek (itt történetesen a Magyar Királyságnak) történelem- és nemzetformáló szerepe is van?

 Szélsőségesek mindig voltak, lesznek, akik a) magyar részről karlengetve éneklik, hogy “miénk lesz a Felvidék” és b) szlovák részről irredentának bélyegzik azokat, akik Magyarországról nem Dél-Szlovákiába, hanem Felvidékre mennek kirándulni, vagy gyűjteni…

Amikor én felvidéki dalokat tanulok, a kifejezés alatt gondolok a dialektusra (Felföld), ezen belül a jól elhatárolható karakterekre, falvakra, énekesekre, zenészekre; cigányokra; magyarokra, akik szlovákul is eléneklik a dalok párhuzamát, és vice versa szlovákokra; de gondolok a régi Sáros-megye területén található kijói (Kyjov) ruszin asszonyokra is… A mi a történelemóráinkon  ezer éves együttélésről tanulunk. Úgy tudom, Önöknél, kedves szlovák nemzetiségű hallgatóim, a könyvírók ezt ezer éves elnyomásnak aposztrofálják. Lehet, hogy a bajok innen gyökereznek? István királyunk intelmeit (“az egynyelvű ország gyenge és esendő”) hosszú évszázadok alatt minden uralkodónk komolyan vette. A török elnyomás ellen hősiesen harcoló szlovák ugyanúgy magyar nemességet kapott és a magyar nemzet részévé vált, mint bármelyik magyar nemes. És még csak meg sem kellett tanuljon magyarul! Persze a nemzet-nemzeti-nemzetiség fogalom a 19. századra egészen más értelmet kap, immár nem a “nemesség”-hez, a kutyabőrhöz kapcsolódik, hanem egy  egészen új, egészen más szellemi-kulturális közösség alapjaira épül. A Monarchia idején a magyar vezetés Béccsel szemben kompromisszumokra kényszerült, a nemzetiségekkel szemben szerette volna megmutatni a magyar állam erejét. Apponyi Albert intézkedései vitathatatlanul nagy visszalépést jelentettek Eötvös József nemzetiségi politikájához, és az 1868-as nemzetiségi törvényekhez képest. De ezek miatt a – jogos – sérelmek miatt vesszen az azt megelőző 800 év, és… a jövő is? Pár éve készítettünk egy hagyományos folklór-műsort a Magyar Állami Népi Együtessel, magyar és szlovák alkotókat egyaránt bevonva. A címe: Kincses Felvidék. Magyar, szlovák anyaggal 45-45%-ban,  a fennmaradó 5% egy ruszin dalcsokor (saját gyűjtéseinkből), illetve 5%-a egy lengyel (gorál) összeállítás. Tavaly ezt a műsort játszottuk – óriási sikerrel és elismeréssel –  Szlovákiában is. De: más címmel… Hogy nehogy “baj” legyen belőle. Hát normális ez?! A XXI. században???!

Ha már így belecsaptam a sűrűjébe, folytassuk egy még kényesebb témával: amikor említettem Agócs Gergőnek, hogy a román-magyar viszony boncolgatásánál belebotlottam egy magyar közmondásba – “a puliszka nem robban” –, ami kissé malíciózusan arra utal, hogy a románokra nem jellemző a tevőlegesen agresszív fellépés, azt mondta, hogy sajnos ez a szlovákokra nem igaz… Nagyon sok családnak van »Malina Hedvigje«, csak épp az kapott olyan óriási sajtó-visszhangot. Engem életemben azért gyepáltak el legjobban – 16 évesen – szlovák fiatalok, mert magyarul beszéltem a magyar barátaimmal – az akkor még csehszlovákiai – Pozsonyban. Ebben nem az a baj, hogy M.H.-et, vagy engem elvertek, hanem a miért.” –  És szerinted miért? – kérdeztem. – Mi az oka? A szinte mindenhol és mindig megosztó politika? – “Amikor a politikát hibáztatjuk – válaszolta –, akkor nem a pártpolitikára vagy az államvezetésre kell gondolnunk, hanem annak összes folyományára: dokumentumfilmekre, papi prédikációkra, az egyház azon igyekezetére, hogy magyar pap ne szolgáljon magyar faluban, tankönyvekre, könyvekre, stb. Amíg a tankönyvek következetesen”az ezer éves elnyomás”-ból indulnak ki, addig nagyon nehéz lesz közös kapcsolódási pontokat találni…” – Eltelt azóta pár év, most milyennek látod a viszonyt? – “Érdekesnek… – nevet – a politikai reprezentáció igyekszik a “köznép” hangulatának megfelelni, ami még mindig erősen magyarellenes, az értelmiség körében viszont egyre normálisabb ez a viszony, érezhetően terjed az »európai gondolkodás«”. – Lehet gyógyír szerinted az idő? Ha már nem lesz annyira “közeli” a trianoni emlék? – “Amíg a szlovákok attól félnek, hogy vissza akarjuk kapni a Felvidéket, és ebből a félelemből komplexusok garmada születik, addig a magyarokban is mindig ott lesz a gyanakvás…”

Ezt érzik Önök is, kedves román hallgatóim, Erdéllyel kapcsolatban?

… és következtetéseK 

            Mi a hiba? Mi a megoldás? Mit csinálunk rosszul? Mit jól?

            A hiba szerintem: a tudatlanság, az elzárkózás. A megoldás: a megismerés, a nyitottság. (Újabb közhelyek.) Jópár évvel ezelőtt Spiró György 18 egyik szemináriumán ültem, aki kifakadt, hogy elképesztőnek tartja, hogy mi magyarok, (az értelmiség nagy része is), teljes tudatlanságban élünk a szomszédainkat illetően. Hamarabb informálódunk az USÁ-ról, Angliáról, a németekről és a  franciákról, mint pl. a lengyelekről, akiket ugye barátunkként tartunk számon. Nem beszélve a közvetlen szomszédainkról… Lapítottunk. Döbbenetes volt, hogy mennyire igaza van, és hogy még csak meg sem fordult a fejünkben, hogy ennek nem kellene így lennie. De ez ma is így van. Magyarország mintha nem lenne hajlandó tudomást venni saját geopolitikai helyzetéről, úgy tesz, mintha nyugat-európai országokkal lenne körülvéve.

Hogy min mérhető ez le? Legkönnyebben a tv-csatornákon, a tv és rádió hírein. Az összes környező ország szállodáiban foghatóak a szomszédos országok csatornái! Nálunk nem. Nálunk nincs olyan szolgáltató, amelyik kínálatában megtalálnánk a szlovák, román, ukrán, horvát, stb. adókat… Vagy a bankautomaták: Eperjesen, ahol kb. 50 km távolságra van az első magyarok által is lakott település, a bankautomatánál a következő nyelvek közül választhatunk: szlovák, lengyel, német, angol, francia, magyar. Ahol felnőttem, Sátoraljaújhelyen (határőrváros!, szlovák oldalon: Nové Mesto), magyarul, angolul, németül és talán franciául juthatok a pénzemhez… Ezek részünkről valami hihetetlen közönyről árulkodnak. Nem vagyok rá büszke.

            Másik példa: Magyarország az elmúlt húsz évben megpróbált a kultúrdiplomácia terén erőfeszítéseket tenni. Kulturális évadokat, heteket szervezett, ezekből jónéhány koncerten én is énekeltem. Hol? Olaszországban, Németországban, Franciaországban, Hollandiában, Angliában. Holott a szomszédos országokban erre igazán szükség volna. Nem kulturális hetekre, de teljes Szlovák, Román, Szerb, Horvát, Ukrán Évadokra lenne szükség!

            Az előadásom végére tartogattam egy rendhagyó és  abszolút pozitív példát: a szlovák táncházmozgalom születését. 2001-ben Rockenbauer Zoltán, egykor néprajz szakot végzett akkori kulturális miniszter, Csehországban járt

egy miniszteri találkozón. Felvetette, hogy legyen évenként egy kulturális fóruma országainknak, mondjuk a Visegrádi Együttműködés Országainak Folklór Találkozója. És mindjárt felajánlotta, hogy legyen az első nálunk, a Hagyományok Házában.  A feladat kivitelezésével Agócs Gergelyt bízta meg, aki minden országból hívott egy hivatásos, egy amatőr és egy hagyományőrző együttest. Elsőként elvitte őket a kétnapos Országos Táncháztalálkozóra, majd a következő napokban napközben a Fonó Budai Zeneházban táncoktatás (szláv nyelven is beszélő táncpedagógusok magyar néptáncot tanítottak), valamint zeneoktatás is folyt, illetve esténként a Hagyományok Házában nemzeti esteken mutatkozhattak be az együttesek. A meghívottak egy része nem vett részt  a foglalkozásokon, de a szlovák fiatalok közül hatan-heten óriási lelkesedéssel vetették bele magukat a programokba. Mindez történt márciusban. Októberben kapta Gergő az első meghívót az első szlovák táncházba… Nem tudott elmenni akkor. Decemberben jött egy újabb hír: Pozsonyban a V-klubban (a legnagyobb egyetemista klub) történelmi rekordott döntött a látogatottság a táncházban. Következő év januárjában látogatott el Gergő  Sebő Ferenccel ( a magyarországi táncházmozgalom egyik “atyjával”) Szlovákiába, ahol nem hittek a szemüknek, rengeteg lelkes, táncoló fiatal, akik éljenezve ünnepelték őket… Az új “őrületről” dokumentumfilm is készült, ekkor már Pozsony mellé Besztercebánya, Zólyom, Kassa is csatlakozott. A táncházakba rendszeresen hívnak felvidéki magyarokat táncolni és tanítani is. Sőt! Azóta erdélyi magyar és román táncokat is tanulnak, sokan járnak a kalotaszentkirályi, a kommandói, ill. a válaszúti  táborba is. Ez egy óriási áttörés! Kialakult a fiatal progresszív értelmiségnek egy szűk, de nagyhatású rétege, akik olyan eredményeket értek el, amit az elmúlt 90  év diplomáciája meg sem közelít!

            Egy egyéni siker: a fent említett mozgalom egyik mozgatórugója Vladimir Michalko, akinek egyik tanítványa Peter Vajda, nemrég Aranysarkantyús táncos lett! Az Aranysarkantyú a magyar amatőr néptáncmozgalom legrangosabb versenyének első díja… Mit szokott mondani Kallós Zoltán? “Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk és magyarul táncolunk.” Ez ugyanígy lefordítható a szlovák és román kultúrára is. Amit Peter Vajda letett az asztalra – magyar táncokkal “pipálta le” a magyar táncosokat – az jóval túlmutat ezen: “áttáncolt” a “hídon” felénk. Csak ujjongással tudok róla beszélni! Az meg sajnos a mi lelkiismeretünket terhelheti, hogy a Magyar Televízióban tavaly indult “Fölszállott a páva” tehetségkutató versenyének idei fordulójába nem választották be. Micsoda történelmi pillanatot hagytunk ki ezzel!! Valódi tartalommal telhetett volna meg  az a kép, miszerint a szervezők a versenyt az egész Kárpát-medencére írták ki. Lehet, hogy a következő alkalomra román táncos, zenész fiatalok is jelentkeztek volna és még több szlovák tehetség! Ha ezt megérhetnénk! Hiszen tudjuk, hogy a mi táncházainkban kezdetektől volt román néptánc is (méhkeréki, majd kalotaszegi, mezőségi román táncok). Az ilyen “hídverő” embereknek, alkalmaknak, teret kellene adni. Bartók sírna gyönyörűségében.

            Mi segít ebben a sikerben? Egy újabb közhely, hogy a zene és a tánc – egyetemes. Azonnal kiiktatja a nyelvi nehézségeket, mindennél hatékonyabban tud kapcsolatot teremteni ember-ember között. (Persze a népdalok teli torokból való énekléséhez tudni kell a szöveget is, de én egy nemzetközi “lalalázással” is beérném, így a kezdet kezdetén… J )

             Önök között ott ülnek a jövő döntéshozói, a következő generáció szülei. Nem aggódom: nagy bizakodással nézek egy olyan jövő felé, ahol a felelősségteljes döntéseket – többek között –  egy ilyen nyitott szellemiségű konferencia nyitott szívű hallgatói hozzák meg. Őrizzék jól ezt a tulajdonságukat! Ne csak lássanak és halljanak Bartók szemével és fülével, de Bartók szellemiségével cselekedjenek is! Ő sosem mulasztotta el leírni és aszerint cselekedni, hogy nemzeteink kultúrája –  minden egyéni vonás megtartása mellett – közös. És még valami: mindig ismerjék meg alaposan azt a helyzetet, körülményt, problémát, amiben és amiről dönteniük kell, még azelőtt, hogy döntenének!

 Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

 


Warning: Trying to access array offset on value of type null in /data/6/2/62890044-f2a7-4bd3-99b9-601907f23b82/chartaxxi.eu/web/wp-content/themes/betheme/includes/content-single.php on line 261
Charta XXI